Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
A Tűzfal podcast harmincnyolcadik részében összevetjük a nyugati, a keleti és a bibliai bölcsességfogalmakat, és a végén a kereszt bolondságánál kötünk ki. Gurukkal és filozófusokkal kezdünk, de egészen másfajta bölcsességhez érkezünk. Az új epizódot megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján, vagy meghallgathatjátok Spotify-on, Apple Podcasten is. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra és osszátok meg másokkal is!
Túl vagyunk a választásokon, talán most már kicsit higgadtabban tudunk beszélni néhány dologról. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy egy-egy választás bináris helyzet (vagy jól, vagy rosszul döntünk), holott az isteni bölcsességnek sokkal több köze van szívbeli indulatokhoz, attitűdökhöz, viselkedésmintákhoz, mint egy iksz berajzolásához egy szavazólapon. A közéletben való helyes forgolódás ugyanúgy része a megszentelődésnek, mint a gyülekezeti élet, és ugyanúgy ügyelnünk kell a szívünkre, mint a családban. Hadd mutassak egyetlen fejezetet a Bibliából, amit majdnem véletlenszerűen választottam ki erre a célra. Menjünk végig mondjuk a Példabeszédek könyve 16. fejezetén, ahol több tucat egyszerű bölcsességgel találkozunk, amelyeknek köze van a közéletben való forgolódáshoz is.
Az evangéliumok egyik feltűnő jelensége, hogy Jézus tanítványokat hívott el. A görög μαθητής (máthétész) szó követőt, diákot, tanítványt jelent. Ilyen volt Simon, András, ilyenek voltak a „mennydörgés fiai”, a Tizenkettő, akik földi élete során faluról falura, városról városra vándoroltak Jézussal, de akár a hetven tanítvány is. Mielőtt a Mester felvitetett a mennybe, azt mondta követőinek: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek” (Mt 28,19-20a). Jézus mesterterve tehát arról szól, hogy a kezdeti tanítványok másoknak is továbbadják mindazt, amit tőle hallottak, és így minden nép között egyre több tanítványa legyen, akik szintén ugyanezt teszik. Az Isten országa a tanítványokon keresztül terjed el a földön, ez volt az elképzelés, és ez is történt az elmúlt két évezredben. Jézus ügye tehát a tanítványságtól függ. De vajon mi a tanítványság legfontosabb feltétele? Ha egy szóban akarnám megfogalmazni, akkor azt mondanám: a taníthatóság.
A Példabeszédek könyvét olvasva könnyen abba a hibába eshetünk, hogy a bölcs mondásokat nem bölcs mondásokként, hanem valamiféle abszolút lelki törvényekként kezeljük. Ott van például ez: „Az ÚR félelme gyarapítja a napokat, de a bűnösök esztendei megrövidülnek.” Ha ezt abszolút törvényként vesszük, akkor azt jelenti, hogy aki féli Istent, hosszú életű lesz, a bűnös viszont hamar meghal. De mindnyájan tudjuk, hogy a valóságban ez nem mindig van így. Ismerünk istenfélő embereket, akik életük virágjában mentek el, és vannak gonosz emberek, akik nagyon sokáig élnek. Sokszor éppen az istenfélőket ölik meg a hitükért, és az istentelenek szállnak öregkorban a sírba. Akkor a példabeszéd nem igaz? De, igaz, csak nem abszolút törvényként. Az istenfélelem bölccsé tesz, ami többnyire jobb és hosszabb életet eredményez, hiszen a bölcs ember számos veszélyes csapdát elkerül, amelybe a bolond beleszalad. Ez az üzenet, nem több. A példabeszédek nem törvények, hanem efféle életbölcsességek.
„Becalél és Oholíáb mindazokkal a hozzáértő emberekkel együtt, akiknek bölcsességet és értelmet adott az ÚR, hogy el tudják készíteni a szentély különböző istentiszteleti eszközeit, készítsék el azokat egészen úgy, ahogyan megparancsolta az ÚR!” (2Móz 36,1)
A fenti szavakból kiderül, hogy Isten nem mindenkinek adott bölcsességet és értelmet (חכְמָ֤ה וּתְבוּנָה) ahhoz, hogy az istentisztelet eszközein dolgozzon. Ez a bölcsesség és értelem ajándék volt, Isten annak adta, akinek akarta. A bölcsesség (hokmah) itt inkább egyfajta alapattitűd, míg az értelem (tevúnah) konkrét hozzáértést, képességet jelent: mindkettőre szükség volt a felszerelések elkészítéséhez.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK