Amikor angol nyelv és irodalom szakos egyetemistaként a diplomadolgozatom témájául két allegorikus művet választottam, az Everyman középkori moralitásdrámát és John Bunyantól a The Pilgrim’s Progress (A zarándok útja) c. regényt, témavezetőm megkérdezte, nem tartom-e unalmasnak az utóbbit. Meglepett a kérdés, mert én már gyerekkoromtól a könyv hatása alatt voltam, és amikor megtértem, még elevenebben ragadtak magukkal a könyv képei és párbeszédei. Talán egy kis dac is volt bennem ezek után, hogy T. B. Macaulay-val értsek egyet, aki ezt írta: „Talán az egyetlen olyan könyv, amelyet illetően száz év elmúltával a művelt kisebbség fogadta el az egyszerű emberek véleményét.” Kitartottam tehát Bunyan mellett, megírtam a diplomadolgozatot, és azóta is kitartok mellette, sőt, A zarándok útját néhány évente újra elolvasom, és minden alkalommal közelebb kerül a szívemhez. Érthető tehát az örömöm, amikor Roger Scruton A szépről c. könyvében a következő idézetet találtam:
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
esztétika
Roger Scruton: A szépről
A Különvélemény 14. epizódjában Roger Scruton A szépről c. könyvét beszéljük át. A szép kérdése sokkal messzebb mutat, mint a szépítélet, vagy az, hogy szép környezetben élünk-e. Messzebb mutat a természeti és az emberi szépségnél is, sőt, magánál a művészetnél is. A szép kérdése azt veti fel, hogy vajon metafizikai értelemben otthon vagyunk-e a világban, van-e eredendő rend és odaillés, van-e jelentés és értelem, van-e transzcendens valóság, amely után a szép élménye vágyat ébreszt bennünk, vagy éppen egzisztenciális félelmet, amely menekülésre késztet. A szép problematikája vezet el a megszentségtelenítés modern törekvéséhez is, ahhoz a meglepő fordulathoz, hogy „a művészet fölvette a szép fáklyáját, vitte egy darabig, majd beledobta Párizs piszoárjaiba” (109). Mi igyekszünk most is fölfelé mutatni.
Amit szeretünk és amit szeretnünk kellene
A tiszta gondolatok védelmet nyújtanak a szellemi homálytól. Az esztétika és a keresztény etika bonyolult kapcsolatáról T. S. Eliot mondta az egyik legtisztább gondolatot, amivel valaha találkoztam: „Nekünk, az irodalom olvasóinak a feladatunk, hogy tudjuk, mit szeretünk. Nekünk, keresztényeknek az is a feladatunk, hogy tudjuk, mit kellene szeretnünk. Nekünk, becsületes embereknek pedig az a feladatunk, hogy ne gondoljuk, hogy amit szeretünk, azt is kellene szeretnünk.” (“Religion and Literature”) Ha megértjük és alkalmazzuk az Eliot által megfogalmazott különbségeket, az önbecsapás sokféle...
„Igaz dantei hang”: esztétika, etika és vallás egysége
T. S. Eliot kétszer csinált forradalmat a huszadik századi angol irodalomban. Először akkor, amikor zseniális formabontó elképzeléseivel megtörte a költészetben a romantika hatalmát és egy új, a modern kor életérzését hordozni képes, drámai klasszicizmust állított a helyébe. Ennek jelképe az Átokföldje (The Waste Land) c. vers, melyet sokan a huszadik század legfontosabb költeményének tartanak. Eliot második forradalma az volt, amikor kereszténnyé válása után visszaemelte az etikát az esztétika területére. Ez utóbbi lépése sokak rosszallását váltotta ki, de ekkor már semmi nem...
Umberto Cassuto és a mózesi teremtéstörténet esztétikája
Az előző bejegyzésemhez kapcsolódva egy ismert zsidó bibliakutató segítségével szeretnék néhány gondolatot megfogalmazni a mózesi teremtéstörténet esztétikájáról. Isten irodalmi formát használt arra, hogy a világ eredetének igaz történetét elmondja nekünk. Ez a történet mindenekelőtt az ókori mítoszokkal száll vitába, azokhoz képest fogalmaz meg radikálisan új üzenetet. Az irodalmi forma tökéletes összhangban van az eredeti befogadó közeg képességeivel és elvárásaival. Az isteni akkomodáció (ahogy Kálvin Isten felénk lehajló kommunikációját nevezte) ott és akkor megfelelt a célnak, és a...
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK