háború

A bucsai civilek lemészárlásáról szóló híreket olvasva tolulnak elém az ukrán határon szerzett emlékek. Bucsa már március elején is az iszonyat szinonimája volt számomra, amikor Tiszabecsen önkéntesként fogadtuk a menekülőket. Ha megállítottunk egy autót (mindegyiket megállítottuk), és kiderült, hogy a benn ülők Bucsából érkeztek, na az volt mindig valamiért a legbrutálisabb. Amikor rákérdeztünk, honnan jöttek (zvitké prejíhálé?), és ők kimondták, hogy „Búcsá”, szinte azonnal megállt a levegő, majd egy-két másodperc után sírva fakadtak. Innen tudtam, hogy Bucsa valami rettenetes hellyé válhatott, de csak a gesztusokból vettem ezt le, a szavaikat nem értettem. Soha nem fogom elfelejteni a vigasztalhatatlan nagymamát, aki csak zokog, zokog, szinte kiégette már a szemét a sírás, és közben szorongatja az ölében ülő kiskutyát. Meg az édesanyákat, akik tartani akarják magukat, de aztán menthetetlenül – mint egy sokáig kotlott tojásból – belőlük is kitörnek a könnyek. Meg a kisbuszt a sok gyerekkel, akik nem értik a szüleik szomorúságát, és fülig érő szájjal köszönik meg a csokit, amit odanyújtunk nekik. A Búcsá névben sűrűsödik össze számomra ez az egész szörnyű háború. Maga a szó is olyan, mint egy nagy gonosz madár, amely folyton azt csattogja: bú-csá, bú-csá, bú-csá. Egyik ütem a bánat, másik a gúnyos nevetés. Sátáni tangó.