Az imádság könnyű és magától értetődő, amikor valamilyen külső vagy belső nyomorúság miatt kétségbeesetten kiáltunk Istenhez, vagy amikor a szívünk tele van Isten dicséretével. Sokszor viszont nincs bennünk ehhez hasonló belső sürgetés vagy tűz, egyszerűen csak imádkozni szeretnénk, de a gondolataink elkalandoznak, a szavaink elfogynak, a szívünk nem hangolódik Isten jelenlétére, vagy esetleg bűntudat gyötör és nem vagyunk biztosak abban sem, hogy Isten meghallgat, ha hozzá kiáltunk. Ilyen esetekben segítséget jelent, ha van egy vezérfonalunk az imádsághoz. De tulajdonképpen mindig hasznos lehet valamiféle liturgia, ami terel bennünket Isten jelenlétébe. Valami séma vagy sablon, ami nem fojtja el a spontaneitást, de ha akarjuk, vezeti, keretbe foglalja az Istennel való beszélgetéseinket. Hadd mutassak öt vezérfonalat, amit én gyakran használok, amikor imádkozom.
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
ima
A Találkozás Sátrában (6) – Az illatáldozati oltár
„Állandó illatáldozat legyen ez az ÚR színe előtt nemzedékről nemzedékre!” (2Móz 30,8)
Uram, odamegyek most az illatáldozati oltárhoz, amely a függöny előtt áll. Ezen az oltáron papjaid reggel és este illatáldozatot mutatnak be. Nem égőáldozatot, nem étel- és italáldozatot, hanem hozzád felfelé szálló jóillatú áldozatot. Ezt az oltárt is évente egyszer megkenik az engesztelő áldozat vérével, mert mindent vér tisztít meg, de itt az illat dominál. Az oltár tiszta, hogy a rá kerülő illatáldozat is tisztán szállhasson fölfelé. Szeretném, ha az én imáim is jóillatú áldozatként szállnának hozzád reggel és este. Minden áldott nap. Tudod, hogy az imádságaim időnként zavarosak, máskor hidegek, és gyakran tisztátalan indulatok keverednek hozzájuk. De ha felteszem őket az oltárra, ott átlényegülhetnek illóolajod fölfelé szálló füstjében. Így bátran léphetek a kegyelem trónusához, dicsőséged véres fedeléhez. Ez az oltár már a szentek szentjéhez tartozik, noha a függöny előtt van. Szenesserpenyőjével innen viszi be a főpap a parazsat, hogy a legszentebb helyet illatos füstfelhő takarja be. Amikor eléd járulok, a Főpap felhője takar be, mint jóillatú áldozat. Ez is kegyelem. Ámen.
A Találkozás Sátrában (5) – A kenyerek asztala
„Tégy elém az asztalra mindenkor szent kenyeret!” (2Móz 25,30)
Uram, ha jobbra nézek, a lámpásod megvilágítja az asztalt, rajta a kenyerekkel. A kenyér most is friss. Érzem az illatát. Bele akarok harapni, hogy a számban ízlelgessem. Le akarom nyelni, hogy eggyé váljak vele. Te vagy, Uram a táplálék. Tizenkét kenyér van az asztalon, mint Izráel tizenkét törzse. Hiszen te, Uram, Izráel lettél! Én meg azonosulok veled, ezért megeszem a kenyeret. Azt eszem, aki vagy, és azt, amit mondasz. A menóra fényében látom a kenyeret, mert világosságod által látok világosságot. Azt is, hogy az asztalnak aranyszegélye van, hogy a kenyér ne eshessen le róla. Az asztal aranybevonatú, de akáciafából készült, mint az égőáldozati oltár. Ez is egyszerű anyag, de megszentelt. Az élet Kenyerét hordozza. Szeretnék ilyen asztal lenni igéd számára én is! Asztal, amelyről nem hull le morzsa a földre! Ilyen asztal szeretnék lenni számodra, Krisztus! Krisztoforosz: krisztushordozó, aranyszegéllyel. Enni akarom a kenyeret, és felkínálni azt másoknak. Pap akarok lenni és asztal. Izráel, aki Krisztusban egyesül, és Krisztust kínálja a világnak. A te fényedben. Ámen.
A Találkozás Sátrában (4) – A menóra
„Készíts hozzá hét mécsest, és úgy rakd fel a mécseseket, hogy bevilágítsák az előttük levő teret.” (2Móz 25,37)
Uram, belépek a hajlékodba. Itt vagyok. Merre induljak? Balra, ahol a gyertyatartó áll? Vagy jobbra, a kenyerek asztala felé? Megyek balra, ahonnan a fény jön. Itt most nincs nap, csak a te fényed világít. Ez a sejtelmes fény olyan, mint amilyen a kijelentésed a világban. Mécses az ösvényen. Éppen arra elég, hogy ne legyen teljesen sötét. Ez a gyertyatartó míves munka eredménye. Az ágain mandulavirág alakú kelyhek nőnek, pont, ahogy Áron botja kivirágzott. Belőled élet árad. És fény. A hét mécses pont bevilágítja ezt a kis teret, ahogy életadó Lelked kezdetben a sötét vizek felett lebegett, majd mikor azt mondtad, „legyen világosság!”, lett világosság, és lett élet. A Szód pedig testté lett és közöttünk sátorozott. Benned élet volt, és az élet volt az emberek világossága. Milyen szomorú, hogy bár a világosság a sötétségben fénylik, a sötétség nem fogadta be. De én most itt vagyok, mert Te befogadtál engem. Világosságom és segítségem vagy, kitől félnék? Életemnek ereje vagy, kitől rettegnék? Úgy vonz a világosságod, mint bogarat a lámpafény. Ahol Te vagy, ott nincs sötét. Ámen.
A Találkozás Sátrában (3) – A mosdómedence
„Elkészítette a rézmedencét… az asszonyoknak a fémtükreiből…” (2Móz 38,8)
Uram, itt állok a rézmedencénél, és látom magam a víz és az asszonyok tükrében. Különös, hogy ez a medence éppen azokból a réztükrökből készült, amelyekben a nők a saját ábrázatukat vizsgálták. Én is így állok előtted: vizsgálj meg engem, hogy jó úton járok-e! A rézoltárnál megszenteltél, de szükségem van arra, hogy le is mosd rólam a bűnt, amely idegen szentségedtől. Olyan fehér akarok lenni, amilyen a hajlékod kerítéséül szolgáló gyolcs. Az asszonyok önként ajánlották fel tükreiket, hogy ne az, hanem tiszta igéd ítélje meg őket. Én is általad akarok megítéltetni. Mosd le rólam a bűn megítélt szennyét, hogy tiszta lehessek! Moss meg Uram, hogy fehérebb legyek, mint a hó! Moss meg, hogy tisztán mehessek be a hajlékodba, a találkozás helyére! Tudom, hogy megbocsátottál, mert jártam már az oltárnál. De szeretnék hozzád méltó lenni az indítékaimban, beszédemben, cselekedeteimben is! Szeretnék olyan tiszta lenni, amilyen tiszta Te vagy. Moss meg igéd és Lelked által, moss meg, hogy ne maszatoljam be tisztátalan kézzel szentélyedet! Ámen.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK