Amikor először hallottam ezt a jelzős szerkezetet, azonnal beleszerettem, mert olyan feszültséget hoz létre a teológiai nyelvben, amely kifejezi saját hitem paradoxonait is. Szinte a hívő életem kezdetétől mélységes szerelem fűz G. K. Chesterton világlátásához, és egyetértek C. S. Lewisszal, hogy a modern írók közül ő a legértelmesebb. Messze a legértelmesebb. A teológiám azonban nagyjából megegyezik azzal az iskolával, amelyről Chesterton mindig csak mélységes viszolygással tudott beszélni: a kálvinizmussal. Vagyis itt állok rögtön egy paradoxon előtt: a chestertoni módszer megsemmisíti azt, amiben mélyen hiszek, ugyanakkor Chestertont elválaszthatatlanul összekapcsolom azzal, amit megsemmisített, magával a kálvinizmussal, amelyet az evangélium legmélyebb kifejtésének tartok. A paradoxon lényege itt az, hogy szerintem nem chestertoni chestertonizmusra, hanem chestertoni kálvinizmusra van szükségünk, de a kettő egymásnak feszül.

tovább