Amikor egy számunkra kényelmetlen, vagy a sajátunkétól radikálisan különböző megéléstörténetet hallgatunk, mondjuk egy posztkeresztény anti-bizonyságtételt arról, hogy valaki hogyan traumatizálódott egy evangéliumi gyülekezetben és hagyta hátra a hitét, könnyű befognunk a füleinket, mintha az illető megélése eleve nem is létezhetne. Valamiféle önvédelmi stratégiára szükség lehet, mindjárt elmondom, miért, de ha felelősséget érzünk a másikért, nem zárkózhatunk el a szívétől és attól, amit el akar nekünk mondani magáról. Persze ez sokkal nehezebb, ha támadónak, igaztalannak vagy igazságtalannak éljük meg a közlést, de fontos visszajelzések is lehetnek számunkra abban, amit hallunk. Ha végiggondoljuk, megfontoljuk, jobbá, bölcsebbé válhatunk, kijavíthatunk hibákat, megtérhetünk rossz viszonyulásokból, de paradox módon végül akár mélyebb meggyőződésre is juthatunk azokban, amiket hiszünk.
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
megélés
A megélésem igazolja a megélésemet?
Az élettörténetek a legjobb és a legrosszabb etikai érvek (bármi mellett). A legjobbak, mert szubjektív megélésekkel senki sem akar vitatkozni. A személyes beszámoló együttérzést vált ki, érzelmileg bevon, csendben lefegyverez és egyetlen puskalövés nélkül véget vet a vitának. „Ja, ha te így élted ezt meg, akkor az más.” Mert tényleg, mit is mondhatnánk egy embernek, aki azért nem hisz Istenben, mert egy pap molesztálta gyerekkorában? Hogy jönnénk ahhoz, hogy megkérdőjelezzük egy férfi beszámolóját, hogy már kisiskolás korától fiúkhoz vonzódott és ez a természetes számára? Hogy lehetne cáfolni a személyes megéléseket anélkül, hogy magát a személyt hazugnak neveznénk, vagy az identitásában sértenénk? Inkább elfogadjuk, hogy a megélés önmagát igazolja.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK