megtévesztés

A modern bölcseletben viszonylag ritka, hogy valaki a démonok szerepét hangsúlyozná, az ókorban azonban ez nem volt szokatlan. Szókratész „daimónja” semlegesebbet és pozitívabbat jelentett az akkoriak számára, nagyjából azt, amit az isten szó, de Augusztinusz, aki az Isten városa huszonkét kötetéből legalább kettőt a gonosz démonok munkájának szánt, egyértelműen negatív jelenségként tárgyalja a démonok tevékenységét. Az egyházatya az apostolokra támaszkodott, akik bátran írtak a démoni hatásról a megismerésben, illetve megtévesztésben. A 2Thessz 2,9-12 kapcsán ebben a sorozatban is láttuk már, hogy Pál apostol a tévelygést és a hazugságban való hitet részben a Sátán munkájának tulajdonította, akinek egyik jellemző stratégiája, hogy megcsal és megtéveszt. Pál Timóteusnak szintén erről ír: „A Lélek pedig világosan megmondja, hogy az utolsó időkben némelyek elszakadnak a hittől, mert megtévesztő lelkekre és ördögi tanításokra hallgatnak, és olyanokra, akik képmutató módon hazugságot hirdetnek, mert lelkiismeretük érzéketlenné vált.” (1Tim 4,1-2)