Van egy elterjedt kép az óegyházról (elsősorban az azt példaképnek tekintő kortárs kereszténység anabaptista húrokat pengető részében), miszerint ezek a hívők kizárólag az evangélium hirdetésével voltak elfoglalva, eszükbe sem jutott, hogy a kultúráról és annak mindenféle áramlatáról fogalmazzanak meg kritikus véleményeket. A társadalom haragja mindig szinte ok és előzmény nélkül szakadt rájuk, ők pedig természetesen vállalták a hitükért a szenvedést, a hátratételt, a megbélyegzést, hiszen erre lettek elhívva. De – mondják – azon túl, hogy kényszer hatására sem tagadták meg a hitüket, nem foglalkoztak a világ filozófiáival és tévelygéseivel, mert egyébként is, mi köze Athénnek Jeruzsálemhez. A korai keresztényeket a katakombákban, imádkozva, vagy a szegények között, ételt osztva találjuk meg, nem a közéletben kulturális kérdésekről bölcselkedve. A hiteles kereszténység ma is ezt a mintát követi – hangsúlyozzák – , vagyis ami egészen biztosan távol áll tőle, az bármiféle kultúrharc. Vajon helyes-e így ez a kép?

tovább