Ferdinand Baur annak idején teológiai ellentétet feltételezett Péter és Pál között, amely az antiókhiai incidensben érte el tetőpontját. Szerinte a korai egyház – Lukácstól Római Kelemenig – ezt a feszültséget igyekezett valahogyan elsimítani.[1] A szintén a tübingeni iskolához tartozó Martin Hengel nem Péter és Pál, inkább Pál és Jakab között érzékelt teológiai konfliktust, az antiókhiai eset kapcsán is a Jakabtól érkezettekre irányítja a figyelmet.[2] A Jakab és Pál közötti teológiai ellentét hipotézisét teológusok nemzedékei látták igazolva, mert a két apostol a leveleikben[3] látszólag teljesen ellentétes állításokat fogalmaznak meg Ábrahám megigazulásáról.
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Pál
Milyen legyen egy evangéliumi teológus?
Az Evangéliumi Fórum Teológus műhelyében három apostoli és három protestáns példa kapcsán beszélgettünk arról, hogy milyen legyen egy evangéliumi teológus. Az egyenként harminc perces bevezető előadások itt visszanézhetők:
Miért halt meg Jézus? (teljes sorozat)
Néhány éve egy cikksorozatban körüljártam, hogy az Ószövetség milyen előképekkel építi fel azt a narratív keretet, amelyben Jézus halálát az Újszövetség értelmezi. Egy másik hosszabb cikksorozatban harminc példán keresztül azt mutattam meg, hogy az egyházatyák számára magától értetődő volt a helyettes bűnhődés, vagyis hogy Jézus a halálával a bűneink jogos büntetését szenvedte el. Az alábbi cikksorozatban pedig azt vettem sorra, hogy az Újszövetség legfőbb apostolai és evangélistái hogyan értelmezték Jézus halálának jelentését és jelentőségét. Péter, János, Pál, a Zsidókhoz írt levél szerzője, valamint Máté, Márk és Lukács egyaránt helyettes bűnhődésként értelmezték azt. Itt egyben olvasható mindegyik rész.
A fundamentum
Valaki azt írta az egyik Jézus haláláról szóló posztom kapcsán (kissé epésen, de nem teljesen indokolatlanul), hogy beakadt nálam a lemez. Igaza van! Nagyhéten a szívem közepét találta el a Krisztus helyettes engesztelő áldozatát ért gúnyos támadás, belém mart és kiélesített. Úgy éreztem, most egy ideig én sem akarok másról tudni, csak Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről. Azt éreztem, hogy nem hagyhatom annyiban, nem maradhat megválaszolatlanul, hogy a hitem legdrágább kincsét, Jézus bűneimért folyt vérét közönségesnek tartsák, Isten igazságát, amely a golgotai kereszten magára vette az adósságaimat, vérszomjnak nevezzék, és a kegyelem legcsodálatosabb, legszentebb, legfelszabadítóbb örömhírét éppen Krisztus halálának ünnepén a kegyetlenség evangéliumának nevezzék. Ráadásul nem ateista Dawkins-tanítványok, akiktől megszoktuk, hanem az ő vulgáris érveiket egy az egyben felkaroló keresztény prédikátorok. Nem, nem, nem!
Miért halt meg Jézus a „népek apostola” szerint?
Tizennégy évvel azután, hogy a damaszkuszi úton találkozott a feltámadt Jézussal, a tarzuszi Pál felment Jeruzsálembe, hogy egyeztessen az „oszlopokkal”, ahogy annak idején Simon Pétert (vagy Kéfást, a Kősziklát), Jánost, a „szeretett tanítványt” és Jakabot, „az Igazat” nevezték. Azért ment fel hozzájuk, hogy eléjük tárja azt az evangéliumot, amit a „pogányok apostolaként” (Róm 11,13) a népek között hirdetett. Fontos volt neki, hogy meggyőződjön róla: egyezik az általa képviselt örömüzenet a Péter, János és Jakab által hirdetett evangéliummal. Bár nem volt kétsége afelől, hogy a Jézusról szóló örömhírt Istentől kapta kinyilatkoztatásban (Gal 1,12), mégis kész volt erre az egyeztetésre, nehogy végül kiderüljön, hogy hiába fáradozott, mert valamiképpen mást tanított Jézus haláláról és feltámadásáról, mint amit az Úr „tekintélyes” apostolai. Erről az útról ő maga számol be a Galáciabeliekhez írt levelében (Gal 2,1-11).
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK