Az utóbbi hetekben fellángolt Magyarországon is az eutanázia-vita. Nehéz erről a kérdésről érzelmek nélkül beszélni, és talán nem is szabad, hiszen megoldhatatlannak tűnő emberi sorsokat érint. Olyanokat, mint Karsai Dánielé, aki gyógyíthatatlan, ijesztő lefolyású betegsége miatt fordult az Európai Bírósághoz, hogy nálunk is engedélyezett legyen az eutanázia lehetősége. Ha valaki még nem élt át elviselhetetlen fájdalmakat, vagy nem volt olyan ember közelében, aki igen, aligha tudja elképzelni, milyen lehet a halált kívánni. Ültem haldoklók ágyánál, láttam lehetetlen, darabokra tört, kilátástalan élethelyzeteket, beszélgettem depressziós, reménytelen emberekkel, hallottam pokoli fájdalmak között jajgatókat, azt hiszem, értem, miért gondolják nemesebb kimenetelnek a mesterségesen előrehozott halált. A lelki sötétség mélységeivel is találkoztam: rokonaim, barátaim, ismerőseim körében többen követtek el kétségbeesésükben öngyilkosságot. A mostani vita mégis mély aggodalommal tölt el, mert a kultúránk megint olyan ösvényre lépne, amerre szerintem nem szabad elindulnunk. Mindjárt elmondom, miért, de előtte tisztázzunk egy fontos különbséget.

tovább