Két hatás ért a közelmúltban, ami mélyebben elgondolkodtatott a művészi blaszfémia időszerűségéről. Az egyik egy kiváló esszésorozat a The Rise and Triumph of the Modern Self [A modern én felemelkedése és bukása] szerzőjétől, Carl R. Truemantól, akinek borotvaéles szellemességét egykori tanáromként személyesen is tapasztalhattam. A másik egy formális és egy azt követő informális kolozsvári eszmecsere Visky Andrással, a Kitelepítés című könyv írójával, a kinyilatkoztatás és az irodalom kapcsolatáról. Amikor beszélgetőtársam a performansz-színház egyik megbotránkoztató jelenetét hozta szóba, magamban ösztönösen tovább ugrottam az erdélyi író ismert tételére, hogy a blaszfémia a kereszténység lényegéhez tartozik. Azóta is töprengek ennek igazságán. A Megváltót blaszfémia vádjával végezték ki, és Visky András szerint a kereszténység történetét is meg lehetne írni a blaszfémiák történeteként. Ez az állítás felkavaró, nyugtalanító és tagadhatatlan. Csakhogy Carl Trueman, aki már azt a nyugati generációt képviseli, amelynek friss élménye nem az üres vallásosság botránya, hanem a szekuláris eltörléskultúra dermesztő fenyegetése, egy egyszerű összefüggésre hívja fel a figyelmet, ami szintén elgondolkodtató. A blaszfémia mindig feltételezi a szent létét, ezért a mi korunkban, amely lényegében eltörölte a szentet, üres gesztussá vált. Hadd bontsam ezt ki abból a szemszögből, ahonnan most én látom.

tovább