A középkori egyetemeken a teológia volt az, amely minden más diszciplína rendezőelveként a tudományok kiindulópontját, célját és értelmét adta. A többi tudomány feltételezte a teológiát, és Isten dicsőséges tetteinek a természetben való kikutatását tartotta legfontosabb céljának. A modernizmus és a szekularizáció megfordította a sorrendet: mint mindent, a teológiát is az autonóm értelemnek vetette alá. Az ész és a tapasztalat lett a kiindulópont. A folyamat fontos állomását jelentette, amikor a nyugati egyetemeken a teológia tanszékek helyét fokozatosan átvették a vallástudományi tanszékek. Ez sokszor puszta névváltoztatás volt, hiszen a tartalmi változás korábban lezajlott már, de az új név tökéletesen kifejezte a perspektívaváltást. A teológiából vallástudomány lett. Az isteniből emberi. Sokak szerint ez egy szekuláris környezetben helyes és szükséges folyamat volt, és a teológia tudományának is jót tett. Akár így van, akár nem (szerintem inkább nem), magamat teológusnak tartom, nem vallástudósnak.

Mielőtt valaki félreért, szeretném leszögezni, hogy a vallástudományt összességében jó tudománynak tartom, fontos szerepet tölt be az emberek vallásgyakorlásának kritikai vizsgálatában. Nem azt állítom, hogy minden vallástudományi konklúzió helyes, azt meg végképp nem állítom, hogy a vallástudomány módszertana semleges volna. Még csak azt sem, hogy a teológia és a vallástudomány nem kerül időnként feszült viszonyba egymással. A vallástudomány tudatosan foglal el ateista (vagy legalábbis agnosztikus) módszertani kiindulópontot, akkor is, ha hívő emberek végzik. Nem állítom tehát, hogy ez a módszertan mindig helyes és jó eredményekre vezet. Csak azt mondom, hogy a vallástudomány is fontos ismeretekkel lát el bennünket, amikor az emberek és kultúrák vallásgyakorlását, hitvilágát, kultuszait kutatja. Magamat azonban teológusnak tartom, nem vallástudósnak. Egyszerűen azért, mert a vallástudomány kevésbé érdekel, mint a teológia, és a kettő nem ugyanaz.

Jelentős átfedés van persze a kettő között, az én munkám is időnként a vallástudós munkájához hasonlít (pl. amikor a keresztény hit történeti alapjait és kezdeteit, vagy az apostoli tekintély hagyományformáló szerepét kutatom, és azokat is meg akarom győzni, akik nem osztják a hitbeli előfeltevéseimet). Miért ragaszkodom mégis ahhoz, hogy teológusnak és ne vallástudósnak tartsanak? Azért, mert szinte mindig hívőként teszem fel a kérdéseimet. A hitem akar érteni (fides quaerens intellectum). A vallástudós nem Isten megismerésével foglalkozik, hanem az emberek hitvilágával és hitgyakorlatával. A vallástudós azt kutatja, hogy az emberek mit csinálnak és gondolnak. Nem is hiszi, hogy ennél messzebb juthatna. A teológus abból indul ki, hogy maga Isten megismerhető. Mert eleve úgy gondolja, hogy a kinyilatkoztatás által messzebb lát. A vallástudós figyelme horizontális. A teológus figyelme vertikális. A vallástudós nem akarja eldönteni, hogy melyik vallásnak van igaza. A teológus már eldöntötte.

A teológus a megszólítottság állapotában teszi fel a kérdéseit és végzi a kutatásait. A kinyilatkoztatás indítja útjára. A vallástudós a teológust is kívülállóként figyeli. A vallástudós a teológus hitére néz, nem a teológus hitének a tárgyára. Utóbbi vizsgálatát tudósként nem is tartja lehetségesnek. Én teológus vagyok, mert a kérdéseimnek és a kutakodásaimnak a kinyilatkoztatásban való hit az alapja és Isten dicsősége a célja. Bonhoeffer mondta egyszer berlini tanítványainak, hogy a teológia a hallgatással kezdődik. Pontosabban akkor, amikor Krisztus szava a csendben megszólít bennünket. Az élő Krisztus viszi a teológust a történeti dokumentumokhoz, a hit szent irataihoz, hogy az istenismeret az ő jelenlétében, a Szentírásban foglalt kinyilatkoztatás alapján állva épüljön fel.

Teológus vagyok, mert ismerem Istent, és szeretném őt még jobban megismerni. Teológus vagyok, nem vallástudós, mert számomra nem minden isten ugyanolyan érdekes. Az igaz Istent akarom Lélekben és igazságban imádni, és egyetlen hamis istent sem szeretnék mellé helyezni. Teológus vagyok, mert óvakodom a bálványimádástól. Teológus vagyok, mert számomra nincs semleges értelem. Csak autonóm, lázadó értelem van, és a másik oldalon a metanoia. Nem hiszek az Istentől független értelem megbízhatóságában, és azokban a „szikár tényekben” sem, amelyek nem szorulnak értelmezésre. Az evidencializmust és az empirizmust ugyanúgy zsákutcának tartom, mint a racionalizmust. Számomra nem az autonóm értelem és a semleges tapasztalás, hanem Isten igéje a valóság legbiztosabb rendezőelve.

Nem zavar, hogy ha nyugati egyetemeken teológusként esetleg nem lenne helyem, csak vallástudósként. Örömmel vagyok ehelyett lelkipásztor, aki hétről hétre hirdethetem Isten igéjét, és abban a kiváltságban részesülök, hogy hétközben is tanulmányozhatom azt. Örömmel tanítok teológiát olyanoknak, akik szeretnék a Biblia Istenét megismerni. Nem nézem le azokat a kollégáimat, akik a vallástudomány összehasonlító, adatgyűjtő, elemző munkáját végzik. Van haszna az ilyen empirikus munkának is, ha tisztában vagyunk az előfeltevéseinkkel és nem lépjük át azt a határt, ami az adatainkat elválasztja a magyarázatainktól (pl. a vallások evolúciójának ateista modelljétől). De engem ez a munka nem annyira érdekel. Jobban érdekel az az Isten, akiben már hiszek, mint az emberek mindenféle hite. Azt szeretném az értelmemmel is mélyebben megismerni, aki már előbb ismert és megszólított engem, minthogy kereshettem volna őt. Meg akarom ragadni Krisztust, mert ő is megragadott engem. Hogy aztán minden mást is ennek a fényében lássak.