Van valami, amit nem értek a nyugat-európai multikulturalizmussal kapcsolatban. Azt értem, hogy a multikulturalizmus sokaknak felszabadító. Azt az életérzést jeleníti meg, hogy lebonthatjuk a nyomasztó falakat és a hagyományos közösségek bigott, szűk világából kiléphetünk a nagyvilágba, ahol az igazán izgalmas dolgok történnek. A multikulturalizmus nyitott és haladó, sokszínű és befogadó. Gondoljunk csak a gasztronómiára! A multikulturális Európában kezdhetjük akár gulyáslevessel is a hetet, de kedden már naannal currys paneert tunkolhatunk a sarki indiai étteremben, szerdán beülhetünk egy olasz trattoriába, hogy nagy adag canelloni után cremás ristretto kíséretében tiramisút majszoljunk, csütörtökön egy kis humusszal vagy tahinivel belecsippenthetünk az izráeli kultúrába, de lehet akár egy palesztin kifőzdében kubbeh is helyette, pénteken átsétálhatunk a két utcányira lévő sushi bárba, szombaton az etióp étteremben egy injera csíkkal túrhatunk barátainkkal a közös tálba, hogy a mellettünk ülő szájába tömjük a feltekert csirkedarabot, mintha mi is etiópok lennénk, majd végül eldönthetjük, hogy a hetet mexikói enchiladával, marokkói tajinnal vagy kínai bambuszrügy-levessel fejezzük-e be.
Ezt értem. Azt is értem, hogy az európai egyént gazdagítja, amikor más kultúrák értékeivel találkozik és azok fényében néz rá a saját kultúrájára – ami Nyugat-Európában egyre inkább maga ez a sokféleség, a kultúrák ízeiből való posztmodern csipegetés. (És persze az ételeken túl ennek minden nyűgje-baja, amiről nem illik beszélni.) Értem azt is, hogy a miénktől különböző kultúrák tisztelete jó dolog, még ha ez nem is mindig egyszerű. Szerintem is érték, amikor más embercsoportok történelmét megismerjük és empátiával kezeljük, legyen az akár tőlünk nagyon különböző és távoli kultúra. Amit nem értek, az éppen innen fakad. Azt nem értem, hogy ugyanez a nyugat-európai multikulturalizmus, amely nyitottsággal, megértéssel, tisztelettel, befogadással, empátiával tekint az afrikai, ázsiai és egyéb kultúrákra, valamint azok történelmére és szokásaira, sérelmeire és félelmeire, érzékenységeire és tabuira, de legalábbis ezt teszi megkérdőjelezhetetlen értékké, vajon miért merevedik be, miért válik tiszteletlenné, lekezelővé, ítélkezővé, sőt, kifejezetten türelmetlenné és kirekesztővé, amikor a közép-európai nemzetek kultúrájával találkozik, amelynek egyik jellemzője, hogy ragaszkodik önmagához és nem akar feloldódni semmilyen posztmodern szószban.
Mert a helyzet az, hogy a befogadást és sokszínűséget hirdető Nyugat-Európát látványosan nem érdekli, hogy a közép-európaiak – és köztük leginkább talán éppen a magyarok – miért bizalmatlanok a nyugat-európai multikulturalizmus, pontosabban annak szándékolt, gyors és nagy ütemű megvalósítása iránt. No, nem Nyugat-Európában, mert abba a közép-európaiak nem szólnak bele, hanem Közép-Európában, vagyis a saját otthonukban, ahová a nyugat-európaiak exportálnák azt. A multikulturalizmus ideológiáját piedesztálra emelő nyugat-európai kultúrában az elmúlt évtizedben őszintén szólva nem sok tiszteletet és megértést láttam saját kultúrám iránt, amikor az különbözni akart tőle. És ha már megértés és empátia, gondoljunk bele, milyen történelmi tapasztalatokat foglalnak össze az ilyen mondások: „Engedd be a tótot, kiver a házadból!”; „Törököt fogtam, de nem ereszt!”; „Rossz szomszédság, török átok!”; „Nem hajt a tatár!”; „Azt sem tudja, fiú-e vagy lány.” De ezekbe nem is nekünk kell belegondolnunk, mi a zsigereinkben érezzük őket. Az a kérdés, vajon a nyugat-európai multikulturalistákat érdekli-e, mit jelentenek ezek a mondások. Ha nem, vajon miért nem?
Szerintem van nekünk is dolgunk a tisztelettel, türelemmel, empátiával és megértéssel. Saját múltunk tapasztalatai nem feltétlenül és nem mindig igazolják a jelenbeni viselkedésünket. De ugyanez a helyzet a nyugat-európaiakkal is, akiket valószínűleg soha nem leszünk képesek megérteni anélkül, hogy valamelyest belehelyezkednénk gyarmattartó élményvilágukba, annak bűntudattal terhelt múltjába és büszkeséggel tovább cipelt jelenébe. Talán ebben a bűntudattal terhelt, de büszkeséggel tovább cipelt múltban van a talány kulcsa. Mindannyian ismerünk olyan osztálytársat, rokont vagy munkatársat, aki az egyik emberrel kapcsolatban érzett bűntudatát úgy vezeti le, hogy őfelé túlkompenzál, de közben valaki mást arról kezd kioktatni, amiben ő maga vétkes. Mi van, ha itt most mi vagyunk az a valaki más? John Steinbeck Egerek és emberek című regénye is eszembe jutott, amelynek főhőse addig simogatta szeretete tárgyait, míg végül meg nem fojtotta őket. Mintha ugyanez történne Közép-Európával is. Ami a nyugat-európaiak számára természetes ölelés, az a mi élményvilágunkban halálos szorítás.
Gondolom azért van így, mert szó sincs multikulturalizmusról. A nyitott (védtelen) társadalom ideológiája valójában arról szól, hogy fel kell számolni minden olyan kulturális elemet, amely a társadalmat közösséggé teszi, ami az emberek közötti bizalmat, az átláthatóságot, az egyértelműséget erősíti.
Posztmodern szósz = mákos lecsó 🤣
Nemrég néztem meg Samuel Alito (SCOTUS bíró) pár nappal ezelőtt elhangzott beszédét a 2022 Religious Liberty Summitról. Hasonló kérdéseket feszeget. és aki tud angolul és van bő félórája, érdemes lehet megnézni/meghallgatni: https://www.youtube.com/watch?v=uci4uni608E&t=297s
(A link az érdemi beszéd kezdetére mutat, akit az ötperces felvezetés is érdekel, tekerje bátran vissza)
És ha már megértés és empátia, gondoljunk bele, milyen történelmi tapasztalatokat foglalnak össze az ilyen mondások: „Engedd be a tótot, kiver a házadból!”; „Törököt fogtam, de nem ereszt!”; „Rossz szomszédság, török átok!”; „Nem hajt a tatár!”; „Azt sem tudja, fiú-e vagy lány.”
Kedvenc retro közmondásom, ami az ukrán háború kapcsán is aktuális: „Nem mindegy, hogy Ön látogat el a Szovjetunióba, vagy a Szovjetunió látogat el Önhöz!”
Gyarmattartó múlt párhuzama szeretett országunkban:
-közép európai népek elnyomása a Monarchiában, amelynek meg is lett a büntetése és 102 éve kapjuk is a revansot: „amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten”
-dobogós helyen végeztünk szerintem egész Európában a nácikkal való együttműködésben a zsidók kiirtása terén (elnézést a felelősség részbeni elkenéséért): „Nincs kenyered? Üsd a zsidót! Nincs lakásod, kevés a béred? Üsd a zsidót!”
-a társadalmat mélyen átható, zsigeri gyűlölet a cigányság ellen, és nemcsak tanulatlan, „egyszerű” emberek részéről…
-és mindezek után a szomorú jelen: népirtás és népirtók támogatása: „A békét akarjuk megnyerni, nem a háborút…”
Attila,
vannak történelmi és jelenlegi bűneink, némelyik kapcsolódik a pontjaidhoz is, de ez a kommented így egyszerűen csak demagóg.
A társadalmat nem hatja át zsigeri gyűlölet a cigánysággal kapcsolatban, csak ezt hitetik el azokkal, akik távol élnek azoktól a helyektől, ahol nagyszámú cigány lakosság van. Az én falumban a gyerekek fele roma az iskolában. A szülők többnyire dolgoznak, a gyerekeket óvodába, iskolába járatják. A cigány szülők ott vannak a közös programokon, kirándulás, ünnepségek. Hozzák a büfébe a süteményt, amit jótékonysági céllal árulnak, ők is ott állnak a pult mögött. Sőt! Volt olyan osztály, ahol cigány anyuka volt 8 évig az osztály pénztárosa. Senkinek eszébe se jutott, hogy belenyúlna a kasszába. Viszont akár magyar, akár más, nehezen viseljük az élősködőket, az agresszivitást stb.
Kedves Attila!
Az ukrán nacionalisták buzgón irtották a zsidókat együtt a németekkel, még az elején, például Babij Jarnál, amikor a koncentrációs táborokban nem működtek a gázkamrák. A horvát usztasák maguk irtották ki a zsidókat, saját koncentrációs táboraikban. Olyanokat csináltak, hogy a nácik kénytelenek voltak jegyzéket intézni hozzájuk, hogy ez már nekik is kínos! Romániában a Jasii pogrom során a beszögezett vagonokban fullasztották meg ezerszámra az embereket. Staniloae, a szentéletű, nagytudású nagy román ortodox teológus több cikkében kiállt a zsidók jogfosztása, sőt megsemmisítése mellett. A magyar állam viszont 1941-től 1944-ig megvédte a magyar zsidókat a megsemmisítéstő – a náci nyomás ellenére is. Szóval a dobogós helyen azért vitatkoznék – függetlenül attól, hogy nekem is, mint zsidónak 1944-el bezárult az út az asszimiláció felé, soha nem fogom tudni magamat teljes szívvel magyarnak érezni. A fiam, akit nem simogatott meg ismeretlen öreg házaspár a templomban, suttogva, hogy „hasonlít…pont olyan”, az majd gondolja másként, ha nagy lesz.