Thomas Mann írt pörgős és izgalmas történeteket (gondoljunk csak a Márió és a varázslóra vagy az Elcserélt fejekre), de hosszabb lélegzetvételű művei – mint amilyen a Varázshegy vagy a József és testvérei – egyáltalán nem pörgősek és egyáltalán nem izgalmasak. Sőt, kifejezetten munkás az elolvasásuk. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy szép tavaszi reggelen valaki rászánja magát, hogy ősszel lefutja a maratont, és belekezd a fárasztó napi edzésmunkába. Tudja, hogy sokat kell a végeredményért dolgoznia, vannak napok, amikor a pokolba kívánja az egészet, mégis gyűri, kínozza magát, megküzd a kilométerekért, és akkor sem hagyja abba, amikor a teste minden porcikája azt kiáltja, hogy elég. A Varázshegy két kötete gyakorlatilag két ilyen maraton, a József és testvérei pedig három, mert a történet három vastag, ötszáz oldalas kötetből áll. Egyelőre csak az első „maratont” futottam le (a Varázshegy után), de leírom az élményeimet, mielőtt nekilátok a másik kettőnek is.
A József és testvéreit először akkor akartam elolvasni, amikor befejeztem Franz Werfel Jeremiás (Jirmijah) prófétáról szóló regényét (Halljátok az igét!), és valaki mondta, hogy Werfel Thomas Mann stílusában ír. Innentől érdekelt Thomas Mann. A Varázshegy után már nem számítottam ugyan arra, hogy a József és testvérei gyorsan zakatoló történet lesz, de őszintén szólva arra sem, hogy még annál is lassabban cammog majd, mint a svájci tüdőszanatórium milliméterről milliméterre csoszogó kronosza, és lényegesen szöszmötölősebb is, mint a Halljátok az igét! hosszúra mért lélektani vívódása. A József és testvérei maga az ősatyai vánszorgás, a lajhár nászéjszakája, a csiga nyálkás útja a bot egyik végétől a másik végéig, a tengerparti homokszemek akkurátus megszámlálása – a ketyegő óra minden egyes másodpercének megragadása, kielemzése majd elengedése, hogy aztán körbeérve újból követni kezdjük a mutatót, amint az egyesről a kettesre, a kettesről a hármasra lép, és így tovább egészen a tizenkettesig, majd újra az egyestől a kettesig.
Talán másban is ott mocorog a kérdés: miért éri akkor meg? Miért akarja valaki követni a mutatót, a csigát, a lajhárt, az ősatyákat? Miért nem szánja másra az idejét? Hát pontosan azért, amiért emberek lefutják a maratont. A hódítás öröméért. A leküzdhetetlen akadály leküzdéséért. A mást csinálásért, a határok feszegetéséért, az új perspektíváért, és persze a tájért, ami futás közben tárul fel. A József és testvérei olyan lassan hömpölyög, hogy bőven van idő nézegetni a tájat, sőt, szinte csak a tájat lehet nézni, mint ahogy a régi nomád pásztorok hajtották birkáikat pusztából pusztába, kanyonból kanyonba, és volt idejük elmélázni a dolgok örök rendjén és azon, hogy ez a rend vajon békére törekszik-e velük, vagy a vesztükre tör, igazodik-e az emberhez, vagy az embernek kell-e igazodnia hozzá.
A József és testvéreiben pont a lelassulás a cél. Az ősatyák történetét rövid bibliai fejezetekben szoktuk végigolvasni; egy-egy epizódra tíz-húsz percet szánunk, majd megyünk tovább a dolgainkra. Thomas Mannal ez megnyúlik órákra, napokra, hetekre, hónapokra. Ott időzünk Lábán házában, és figyeljük, ahogy intézi ügyeit, kereskedik, ravaszkodik, és eléri, hogy a távolról jött vő aranytojást tojó tyúkként termeljen a házában. Elidőzünk Ráhel ellopott nászéjszakájánál, tragikus szülésénél, József tőle örökölt szemeinél, meg persze Lea és fiai gyulladt szemhéjánál is, belehallgatunk a két Ráhel-fiú gyermekkori beszélgetéseibe, ahogy József belehallgatott bátyjai hencegéseibe, szemügyre vesszük a Ráhel fémszálhímzéses fátylából készült színes ketonetet, és lépésről lépésre igyekszünk megérteni a ruha viselője iránt felépült gyűlölet építőkockáit. Nem sietünk, mert az akkori ember sem sietett, csak ha veszélyben volt, mint Jákóbék Sekemben Lévi és Simeon vérfürdője után (amit szintén teljes borzalmában, bár mértéktartó szemérmességgel nézünk végig).
Mann realizmusa mégsem fullad a huszadik század elejét jellemző filozófiai pozitivizmusba, amely a részletek akkurátus tisztázásában hisz, és úgy halad előre, hogy minél nagyobb precizitással igyekszik biztosan lehorgonyzott ismereteket összeépíteni, mint egy abszurdba fulladt nagy legójátékban, ahol minden egyes elemet gondosan lemosunk és kifényesítünk, mielőtt a másik elemre helyeznénk. Mann ki tud tekinteni a részletek mögül a nagy egészre is. Regénye nem fullad a modernista írókra jellemző szubjektivizmusba sem, nem hasonlítható Virginia Woolf és James Joyce tudatfolyamaihoz, vagy Faulkner belső őrületéhez. Nem állítom, hogy kísértést sem jelent számára ez az út, a fulladás metaforáját Mann kapcsán sok olvasó szintén indokoltnak tarthatja, de a német író valahogy képes megőrizni a külső és belső történet harmonikus egységét, elkerüli, hogy egyiket a másikba omlassza.
Sőt, határozottan meglepett, Mann mennyire támaszkodik a történeti-kritikai módszer korabeli eredményeire, mennyire bízik a huszadik század eleji bibliakutatás radikális kritikájában, nyomatékosan hangsúlyozva, hogy ezekkel tisztában van, ezeket tartja mérvadónak, ezekre épít, amikor a patriarchák történetét elmeséli. Ábrahámot – a Holdvándort, ahogy nevezi – egyenesen kiemeli az ősatyák narratívájának szerves történeti egységéből, mitikus léptékű távolságra repítve őt Jákób és József húsvér alakjától, ahogy a radikális bibliakritika régóta teszi. Mann az ősatyák emlékezetét nevezi megbízhatatlannak, szerinte ők kavarták össze saját történetüket, amikor nagyapjuknak neveztek egy jóval távolibb őst, átruházva a holdvándor tulajdonságát a közelebbi ősre, és viszont. Mann Ábrahám után húzza meg a határt, ahol hozzáférhetünk még a történelemhez, és ezt az alapvetést szinte sulykolja is az olvasóba, hogy ne múlassza el észrevételezni.
Mann nemhívő alapállásából következik, hogy amikor Jákób vagy József Istennel való kapcsolatát igyekszik megfejteni, nem jut messzebb a valláslélektan természetes kategóriáinál. A Freudra jellemző vulgáris ateizmus nem jelenik ugyan meg a regény első kötetében, de érződik, hogy a menny Mann számára valódi istenek helyett az emberi képzelettel van tele, ezért a velük való beszélgetés sem több annál, mint amit az emberi képzelet valóságosnak tart. A Mann által leírt imák úgy hatnak rám, mint mikor egy vak próbálja leírni a színeket. Lehet gazdag a leírása, de hiányozni fog belőle a közvetlen tapasztalás. Ez a nemtudás választja el Mann regényét is a bibliai történettől. Amikor a természetes világ természetes dolgairól ír, beleértve a természetes ember természetfelettiről való elmélkedését, Mann úgy fogja meg a valóságot, mint mikor egy szarvasbogarat találunk és azt betesszük egy üvegbe, hogy megfigyeljük. Amikor viszont az Istennel való kapcsolatról ír, az olyan távoli és közvetett, mintha távcsővel követne egy madarat, amit nem tud elkapni és közelről szemügyre venni, mert folyton elillan előle – és talán maga is ezt akarja.
A József és testvérei egy nagyon régi és egzotikus világba kísér, ahol valódi emberek kissé furcsa, de felismerhető mintázatú és összességében elképzelhető életet élnek. Még az is valódi, amilyen lenyomatot hagy e régi emberek lelkében a vallásos tapasztalás, vagy legalább az azzal kapcsolatos hit. A regény istene azonban egyetlen pillanatig sem hat valódinak. Ehhez nem elég a beleérzés és a képzelet. Aki találkozott vele, az máshogy beszél, mint akinek nincs közvetlen tapasztalata, mert ha József Istene valódi, akkor nem hasonló a képzelethez, és a puszta képzelet nem is képes őt megragadni. Mann regényéből nekem egyelőre e találkozás hitelessége hiányzik. Nem a róla való beszéd, nem a képzelet gazdagsága, hanem maga a találkozás. A József és testvéreit olvasva egy lassan hömpölygő tájat néztem, benne különös, de megfogható emberekkel, fölöttük viszont nem volt nyitott az ég, a tekintet megáll a csillagoknál és a boltozatnál, amely mögött a tényleges menny kezdődhetne. Mann a természetfelettiben hívő természetről ír, a természetfelettiről nincs igazi mondandója.
Lássuk, ez változik-e a másik két kötetben.
Az ősatyák történetével kapcsolatosan Friedemann Golka oldenburgi ószövetségi professzor írt több könyvet. Pár tanulmánya itthon is megjelent, mivel a budapesti református és evangélikus teológián is, valamint Piliscsabán a BTK-n és a debreceni teológián is vendég előadó volt. Mann a kora protestáns és zsidó magyarázataival is up-to-date volt. Nem utolsó sorban az akkori Palesztina területét saját maga bejárta műve előkészítéseként.