Minden kornak vannak evangéliumi lelkészei, akikre azért tekintenek széles körben példaként, mert sikerül úgy megélniük a kor kihívásait, hogy az egyrészt hiteles, másrészt hűséges az evangéliumhoz, harmadrészt érezhetően segítséget jelent sokaknak, akik nem csak kérdéseket tesznek fel, de valódi válaszokat is keresnek. A huszadik század második felében ilyen vezetők voltak John Stott és Francis Schaeffer. Bibliára alapozott és kulturálisan érzékeny szolgálatuk globális hatást fejtett ki, ami ma is érezhető. Az ezredforduló és az azóta eltelt másfél évtized nemzedéke számára hasonló szerepet töltött be Tim Keller, a New York-i Redeemer Presbyterian Church lelkipásztora. Keller számos könyvét (pl. Hit és kételkedés, A tékozló Isten) magyarra is lefordították. Róla és a gyülekezetéről szeretnék most néhány szót szólni.

Keller talán kevésbé erőteljes orátor, mint mondjuk a hasonlóan nagy hatású John Piper, néha kifejezetten morfondírozó stílusban beszél, mondanivalója azonban mély, korszerű és rendkívül inspiráló, ezért egyetlen percig nem unalmas. Ahogy Schaeffer és Stott sem volt az, pedig voltak náluk is erőteljesebb igehirdetők. Keller kiváló példája annak, amit John Stott annak idején úgy fogalmazott meg, hogy a lelkésznek egyszerre kell figyelnie az Igére (Word) és a világra (world) ahhoz, hogy igehirdetői szolgálata időszerű és hatásos legyen. Keller figyelmesen tanulmányozta a gyorsan változó nyugati kultúrát, és ugyanilyen figyelmesen olvasta a Szentírást. Ebből a kettős figyelemből egy kulturálisan érzékeny ellenkultúra született New York szívében.

Keller az 1980-as évek végén költözött New Yorkba, hogy ott új gyülekezetet alapítson. „A feltérképezés fázisában mindenki azt mondta, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet” – írja három évtizeddel később publikált könyvében. „Az egyház mérsékelt vagy konzervatív; a város viszont liberális volt és ingerült. Az egyház családközpontú; New York tele volt fiatal egyedülállókkal és ’nem hagyományos’ háztartásokkal. Az egyház hit; Manhatten ezzel szemben a szkeptikusok, kritikusok és cinikusok földjének számított. Az egyház piaca a középosztály, az pedig a bűnözés és a növekvő árak miatt menekült a városból. Maradt a kifinomult értelmiségi és a nagymenő, a nagyon gazdag és a nagyon szegény. Figyelmeztettek, hogy az ilyenek kiröhögik az egyháznak még a gondolatát is. A városi gyülekezetek egyre apadtak, épületeik fenntartása is gondot okozott. Akkori ismerőseim úgy vélekedtek, hogy csak azok a közösségek maradnak meg, amelyek a hagyományos keresztény tanítást a város többnyire pluralista éthoszához igazítják. ’Ne mondd az embereknek azt, hogy hinniük kell Jézusban – ebben a közegben ez szűklátókörűséget jelent.’ Kételkedve hallgattak, amikor elmondtam, hogy gyülekezetünk hitvallása történelmi keresztény krédókra fog támaszkodni – a Biblia tévedhetetlenségére, Krisztus istenségére, a lelki megújulás (újjászületés) szükségességére – a legtöbb New York-i szemében reménytelenül elavult tanokra. Senki sem mondta ki nyíltan, hogy felejtsem el az egészet, de benne volt a levegőben.” (Hit és kételkedés, 11-12)

A könyv, amiből most idéztem,  2008-ban New York Times bestseller lett. Tim Keller gyülekezete pedig a kétezres évek közepére New York egyik legnagyobb, több mint ötezer fős gyülekezete, közel félszáz leánygyülekezettel a városban. Sőt, globális gyülekezetplántáló mozgalomként (Redeemer City to City) a világ számos nagyvárosában járult hozzá evangéliumi gyülekezetek megalapításához (ez a szám jelenleg 426 gyülekezet 56 nagyvárosban). A Redeemer Presbyterian Church pontosan azt a réteget érte el, amelyikről mindenki azt gondolta, hogy a kereszténység számára elveszett, egy olyan városban, ahol erre senki sem számított. „Gyülekezetünk… többnemzetiségű és fiatal (az átlagéletkor harminc körüli), a tagok több mint kétharmada egyedülálló. Manhattenben mindeközben több hasonló, hagyományos tanokat hirdető gyülekezet jött létre, a környező külvárosokban pedig több száz. Egy kutatás szerint csak az afrikai keresztények több mint száz gyülekezetet alapítottak New Yorkban az elmúlt években. Ez a tény mindenkit – beleértve minket is – megdöbbentett.”

Miért? Pontosan azért, mert a liberális nagyvárosokban konzervatív hitvallású gyülekezetnek lenni elképesztően kontrasztos ellenkultúra. Tim Keller megítélése is jó példa erre. Idén odaítélték neki mint Amerika egyik legnagyobb hatású kortárs gondolkodójának a Princeton Seminary rangos díját. Aztán váratlanul mégis visszavették a díjat, mert (bár ez korábban is köztudott volt) Keller hagyományos módon gondolkodik a nemi szerepekről és a homoszexualitásról. A kínos közjáték talán csak Keller számára nem volt kínos, hiszen hitvalló gondolkodása akkor is nyilvánvaló volt, amikor a gyülekezete több ezer főre duzzadt Amerika legliberálisabb metropoliszában. Keller gyülekezete nem azzal szerezte népszerűségét, hogy meghátrált a kulturális nyomás hatására, hanem azzal, hogy pontosan mérte fel az inkulturáció határait. Kulturálisan igazodott a New-York-i, nagyvárosi, liberális közeghez, odafigyelt a kérdéseire és érzékenységére, a Szentírás üzenetéből és tanításából, a keresztény hit belső önazonosságából viszont semmit nem adott fel. Ez tette nem csak Keller gyülekezetét, hanem minden hasonló gyülekezetet sikeressé a nyugati nagyvárosokban.

A lelkileg szomjas emberek egyáltalán nem azt akarják visszahallani, amit a kultúrájuktól kapnak, mert ahhoz nincs szükségük keresztény gyülekezetre. Keller azt értette meg, hogy az evangélium kétezer éves üzenetét kell odavinnie a lelkileg szomjas nagyvárosi emberhez. A víz ugyanaz volt, csak az edény volt ismerősebb a szomjazónak, ezért bizalommal tudta elvenni azt tőle. Keller kulturálisan érzékeny ellenkultúrát valósított meg New York szívében. Az Economist brit gazdasági-politikai lap 2006 őszén azzal a címmel jelentetett meg egy cikket, hogy „A kereszténység mindenhol az összeomlás szélén áll, Londont kivéve.” Londonban ugyanis fiatal értelmiségiek és bevándorlók lepik el a gyülekezeteket, mert szomjasak a régi evangélium után. Ezek a gyülekezetek konzervatív teológiájú, evangéliumi gyülekezetek, mint a Redeemer Presbyterian Church. Keller azt mutatta meg, hogyan kell a nagyvárosokban (mint New York vagy London) úgy képviselni Krisztust, hogy egyrészt érthető legyen a kortársak számára, másrészt ne adjunk olyat Krisztus szájába, amit nem kétezer éve bízott a szentekre drága, megőrzendő kincsként. Mert ma is az evangélium az Isten ereje, nem a kultúránk üzenete, és ma is zsidónak kell lennünk a zsidó, görögnek pedig a görög számára.

Keller idén nyáron megy nyugdíjba. Pontosabban lelkipásztori szolgálatát fejezi csak be, egyéb missziói munkáit folytatja, és valószínűleg sok új könyvét fogjuk még olvasni. Hálás vagyok Istennek ezért a szolgájáért, olyan példa, akit valóban érdemes követni.