Majdnem vége az évnek, de mielőtt lepereg, hadd említsem meg, hogy éppen száz éve, 1922-ben jelent meg T. S. Eliot The Waste Land (Átokföldje) című verse, amely a modernista költészet egyik legnyugtalanítóbb alkotása, sőt, talán az egész huszadik századé is. Erosz nyomában (Harmat, 2008) című rövid esszékötetemet is részben ez a költemény ihlette. Eliot és az Átokföldje jelentőségét akkoriban így fogalmaztam meg:
„Talán senki sem írta le érzékletesebben és nagyobb empátiával az Erosztól űzött ember létének darabokra szakadtságát, mint az angol költő, T. S. Eliot. Verseiben olyan új formát hozott létre, mellyel kifejezhetővé tette a világ töredezettségének érzetét, a vágyak sokfelé szakadását, a szép, jó és igaz szétesését, a sóvárgás által uralt ember terméketlenségét és zsibbadt bénultságát.
A huszadik század elején élő embernek T.S. Eliot versei szinte olvashatatlanok voltak. Az egységes világképben és alapjában véve érthető kozmoszban hívő ember nem tudott mit kezdeni a darabokra hullott versformával, a lazán egymáshoz illeszkedő, de a dialógus valódiságát nélkülöző mondatok álpárbeszédeivel. T.S. Eliot prófétai zsenialitását mutatja, hogy a mai ember gyakran semmi nehézséget nem lát ezekben a töredékekben. Az underground zenei kultúra és T.S. Eliot versei ugyanazt a világlátást képviselik. Nincs nagy történet, nincs kerek egész. Töredékek vannak. Utalások vannak. Élménymorzsák vannak. Szigetek vannak. Mozaikkövek vannak. A teljes képet senki nem látja. Talán nem is létezik?
T.S. Eliot a reménység költője is volt, de ezt csak a figyelmes olvasó veszi észre. Meg az, aki ismeri az élettörténetét. A Nobel-díjas költő nyilvánvalóan Yeshua rabbi személyének és tanításainak a hatása alatt állt. Keresése Erosz zsákutcájában végződött, ahonnan Yeshua jelentett számára kiutat. A reménység költője volt, mert a reménység tanítóját követte. Ez a reménység mutatkozik meg verseiben, bár ugyanolyan töredezett formában, mint a hanyatlás és zsibbadtság. Az »Egész« nem önmagában való, hanem a töredezettségben jelenik meg, és abból emelkedik ki. Nem kell hinni az »Egész«-ben ahhoz, hogy reménykedhessünk. Fogadjuk el alapnak a töredezettséget. Nem azért, mert az a végső igazság, hanem azért, mert az a közvetlen igazság. A reménység is egy töredék. Egyelőre.” (9-10)
„T.S. Eliot megérdemelten kapott irodalmi Nobel-díjat, nemcsak tehetsége, de prófétai empátiája okán is. Együtt tudott sírni a sírókkal, a még el sem gondolt generációk elveszett tagjaival is. Úgy forradalmasította a költészetet, hogy az egyszerre volt korszerű, prófétikus és klasszikus. Visszanyúlt az emberi kultúra toposzaihoz, idézett a régiektől, és közben megfogalmazta kora problémáit és előremutatott a jövőbe is. A mi jelenünkbe.” (37)
„1917-ben, a J. Alfred Prufrock szerelmes éneke megírásakor úgy tűnik, még T.S. Eliot sem látott kiutat. Öt évvel később megírta korszakalkotó versét, az Átokföldjét (The Waste Land), melyben a kritikusok többsége szintén a bénult terméketlenség kárhozatának leírását értékelte csupán. A próféta akkor viszont már messzebb látott, és a versben az éles szemű olvasók ma is felfedezhetik a remény forgácsait. A költemény középpontjában a tájat víztelen pusztasággá változtató Halászkirály mellett Tiresias, a »ráncos csecsű vén« áll, akit az istenek megvakítottak, de jóstehetséggel is megáldottak. A versben Tiresias osztozik Szibülla, a delphói jósnő sorsában: Apollón halhatatlanná tette, de nem adott hozzá örök ifjúságot, ezért Szibülla öregen és tehetetlenül él tovább, és mivel nem halhat meg, fel sem támadhat. Tiresias jelképezi az örök terméketlenség és tehetetlenség világát, a megvénült J. Alfred Prufrock világát. Tiresias azonban a jövőbe is lát, az ő alakjában egyesül a költeményben folyton felbukkanó jós-motívum, és így Tiresias a vers prófétikus szócsöve is egyben. Rajta keresztül T.S. Eliot leírja, de egyben meghaladhatónak is látja a világ bénult vergődését. Észreveszi a nyugati kultúra földjén azokat a törmelékeket, melyekből reményt kovácsolhat önmaga és az eljövendő generációk számára.
Átokföldjén ugyanis van egy különleges átok: Madame Sosostris, híres jósnő kártyái között ott az Akasztott Ember kártyája. T.S. Eliot versét részben Frazer Aranyág c. tanulmánykötete ihlette, azon belül pedig kifejezetten az Adonisz-, Attisz- és Ozirisz-kultuszokban szereplő »Akasztott Isten« motívuma. Az Akasztott Ember azonos az Akasztott Istennel, aki meghalt, de fel is támadt. T.S. Eliot a vershez írt jegyzeteiben világossá teszi, hogy az Akasztott Ember Yeshua rabbi, aki az emmausi úton már újból együtt megy két követőjével (akik azonban eleinte nem ismerik őt fel). A motívum persze utalás a héber Bibliára is, hiszen a zsidók törvénye kimondta: »Átkozott, aki fán függ.« A zsidók a fára függesztett (akasztott vagy megfeszített) embert Isten átka alatt lévőnek tartották. Yeshua rabbi önmagát az ézsaiási Ebed Jáhvénak mondta, akit az Úr népe bűneiért sújt. Azért őt sújtja, hogy a benne hívők megmeneküljenek a megöregedett, de még mindig terméketlen J. Alfred Prufrock átokföldjéről. Nem a kultuszokban résztvevők, hanem Yeshua vére a szabadulás ára: Csupán / E vörös szikla alatt van árnyék, / (E vörös szikla alá jöjj, itt az árnyék).
A vers folytatásában a londoni Saint Mary Woolnoth templom nagyharangja »Holt hanggal üti a végső kilencet«, azt az órát, melyen a keresztre feszített Yeshua azt kiáltotta: »Elvégeztetett!«
Ezek után nem meglepő, és nem is véletlen, hogy egy allúzió, az »És ekkor Karthágóba értem« mondat pedig Augusztinusz lázas fiatalkorát idézi, mintha a J. Alfred Prufrock-generációk parázna életérzésére utalna. A költő nem Don Juan-ra emlékeztet, hanem kifejezetten Augusztinuszra – bár előbbi tökéletesebb példája a bujaságnak –, hogy az egyházatya megtérése is eszünkbe jusson. Beleolvasás? Öt évvel később, épp tíz évvel a J. Alfred Prufrock szerelmes éneke megírása után a szellemi elit megrökönyödésére T.S. Eliot megkeresztelkedett.” (40-42)
The Waste Land Eliot szavalásában
Életrajzi előadás T. S. Eliotról
0 hozzászólás