Az élet egyik különös misztériuma, hogy egymást követő generációk drámái sűrűsödnek ismétlődő pillanatokba. A jelen ezáltal a távolodó múltban nyer értelmet, vagy épp fordítva: a tegnap kapaszkodik korokon átívelő horgonnyal a mába, mielőtt végleg elfelejtik. Mint október 23-án, nemzeti ünnepünkön, amiről egy felkavaró személyes emléket osztok most meg, melybe piros tintaként édesapám emlékei is belefolynak. T. S. Eliot írja a Négy kvartettben: „Jelen idő és múlt idő / A jövő időben talán jelen van, / S a jövő idő ott a múlt időben.” Kierkegaard szerint a jelen, a múlt és a jövő összekapcsolása annyira fontos, hogy az abszolút magában az ismétlődő pillanatban jelenik meg. Amint a spirál, amely vissza-visszatér, mégis halad, az idő is az ismétlésben fedi fel valódi irányát. A jelent és a jövőt a múltból tudjuk megérteni, illetve amikor az újra megjelenik a mában. Ebben az időspirálban először tizenöt évet menjünk vissza, arra a helyszínre, ami most számomra a központi emlék.
Nos, 2006. október 23-án kint voltam én is az Astoriánál, amikor a rendőrség – nem tudom máshogy mondani – rátámadt a megemlékező tömegre. Ott voltam a megemlékezők között, és talán csak a gyors és jó irányba történő hazaindulásnak volt köszönhető, hogy nem kaptam sem a könnygázból, sem a gumilövedékekből, sem a viperaütésekből, vagy hogy aznap nem kötöttem ki én is egy rendőrségi fogdában, vérző fejjel, megbilincselve, mint sokan mások, és nem mondták utána nekem is, hogy rosszkor voltam rossz helyen. De sorstársa voltam azoknak, akikkel ez megtörtént. Gabriel García Márquez Száz év magány c. regényében az egyik legnyomasztóbb epizód az, amikor Buendía ezredes egy sortüzet lát, amelynek háromezer áldozatára utána senki sem akar emlékezni, és az évekig tartó folyamatos esőzés végleg el is mossa az emléküket. Az Astoria környékén elkövetett embertelenségeket talán ugyanígy mosta volna el az idő, ha nincs aznap többezer tanú, és nem rögzítik a fékevesztett brutalitást kamerákkal és mobiltelefonokkal. De elmoshatja akár még most is, ha úgy döntünk, hogy egyszerűen nem akarunk többé emlékezni.
Minden bizonnyal nehéz ezt hallania néhány olvasómnak, mert a jelen társadalmi közegben mindent egyik vagy másik irányba ránt – vonz vagy taszít – a politika hatalmas mágnese, beleértve az igazságot is. Leginkább az igazságot. De ezek az én személyes emlékeim, amelyeket úgy szeretnék elmesélni, ahogy átéltem őket, függetlenül attól, hogy ott kellett-e lennem aznap, vagy sem, vagy hogy erről ki mit gondol. Ha valakit most ez az igazság éppen nem érdekel, mert ugye vannak fontosabb ügyek és szempontok is, az be fog rakni engem egy skatulyába, és továbblép. Remélem, olvasóim többsége nem ezt teszi, inkább meghallgatja, ahogy az én lelkemben egyesül a múlt és a jelen. Abban a reményben mondom el a történetemet, hogy tanulhatunk belőle, és az ismétlődés pillanata utat nyithat a mában az örökkévalónak is. Mert az örökkévaló számít igazán. Viszont az időben még messzebb kell visszamennünk, mert ez a történet is sokkal messzebbről indult. Nekem legalább húsz évvel korábbról.
1986-ot írtunk, én tizenhárom éves kiskamasz voltam, a koránál kicsit érettebb, kíváncsi fiú, aki próbálta felfogni a körülötte lévő világ természetét. Akkor volt az 1956-os „sajnálatos események” harmincadik évfordulója. Az emlékek krisztusi korba értek. Volt egy régi, elektroncsöves rádiónk, amivel a rövidhullámú adásokat is fogni lehetett. Ez a szocializmusban azért számított nagy kincsnek, mert a Szabad Európa Rádiót rövidhullámon sugározták, és sok új készülék már csak közép- és hosszúhullámú adások vételére volt alkalmas. A mi rádiónkon a kikapcsoló gomb félig letört, mintha egy kiütött fog csonkja lett volna, amit trükkösen lehetett csak lenyomni, de édesapám ragaszkodott a készülékhez. Aznap délután is bekapcsolta, és kissé megindultan azt mondta nekünk: „Üljetek le. Most az igaz történetet fogjátok hallani.” Előtte ugyanis végignéztük a magyar televízióban az 56-os „ellenforradalomról” szóló propagandaműsort, amelyben Apró Antal, Marosán György, Biszku Béla, Berecz János és más keményvonalas kommunisták magyarázták a forradalom leverésének kádári narratíváját. Most a Szabad Európa Rádió következett. Szüleim ekkor avattak be bennünket az igazságba.
1956-ban édesapám tizennégyévesen vette a kabátját, és elindult, hogy harcoljon a szovjet tankok ellen a szabadságért. Majdnem annyi idős volt, mint Mansfeld Péter, akit két és fél évvel később a Kádár-Apró-Biszku trió által vezetett megtorlásban felakasztottak. Édesapám mélyen azonosult a kivégzett srác sorsával. Őt viszont aznap a lépcsőház kapujában nagyapám várta, és egy jókora pofonnal kergette vissza a lakásba. A józan atyai pofon talán megmentette az életét, de belevasalta a lelkébe mindazt a hazugságot és igazságtalanságot, amitől egy kamasz lázadóvá válik. A négy fal tehetetlensége úgy fojtotta el a szabadságvágyát, ahogy a szovjet tankok fojtották vérbe a szabadságharcot. A pofont később méltányolta, megértette, a kádári árulást nem. Édesapám onnantól nem tanult a kommunistáknak, megtanult viszont a sorok között olvasni. Népszabadságot soha nem vásárolt, helyette még elkötelezettebb Fradi-szurkoló lett, mint előtte. A Fradi akkoriban az ellenállás csendes szimbóluma volt. Gyerekkoromban engem is gyakran vitt meccsekre, ahol a Hajrá Fradi! után felzúgó Lila majmok! nemcsak a Dózsának szólt, hanem a mögötte álló belügynek, és az azt működtető egész gyilkos rendszernek is. Jól jellemezte a helyzetünket, hogy a jegyünk valamiért többször a Dózsa szurkolótáborába szólt, így ott sem tudtuk felszabadultan kiengedni a gőzt. Maradt a békés ellenállásra az otthon, ahol rengeteget gombfociztunk, és közben ment a háttérben a „szabadeurópa”, a jellegzetes recsegéssel (amit édesapám az adást zavaró szovjeteknek tulajdonított).
A forradalom emléke láthatatlan zöld fonállal szőtte be az otthonunkat. Megszoktuk, része volt az életünknek, de bármikor beleakadhatott bármelyik beszélgetés, akár egy születésnapi ünnep is. Feleségem november 4-én született, pont azon a napon, amikor az orosz tankok leverték a forradalmat. Édesapám soha nem tudta felhőtlenül ünnepelni ezt a napot. Ő ilyenkor belül hallotta a puskaropogást és a lánctalpasok miatt síró földet; érezte az arcán a pofont, amelyhez tudat alatt egy rendőrtől kapott gyerekkori pofon is társult, az elnyomás első tapasztalata; látta a pesti utcákon fekvő halottakat, a cigarettázó párttitkárt, a régivágású, tisztelt gimnáziumi tanárt leváltó nyegle kommunista nyikhajt, és újraélte, ahogy a Szabad Kossuth Rádió bemondja: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon.” Majd hogy a hazugság november 4-én újrakezdődött, és az utolsó szabad és igaz szó Nagy Imre hajnali beszéde volt, és hogy valójában már az sem volt teljesen igaz.
Édesapámmal 1989-ben részt vettünk Nagy Imre újratemetésén. Hihetetlen volt. Ott álltunk a tömegben, valahol középen, szemben a felravatalozott koporsókkal. A tér oldalán szamizdat kiadványokat árultak. Nekem egy Nagy Imre-életrajz tűnt fel, meg a HITEL és a KAPU c. újságok egy-egy példánya, ami otthon is megvolt. Aztán megszólalt a mikrofon. Libabőrös lettem a levegőben kúszó elektromosságtól. Néhány szónoklat után, amelyekre már nem emlékszem, a fiatal Orbán Viktor beszélt, és arra emlékeztetett, hogy Nagy Imre egy dologtól tartott különösen. Hogy azok fogják rehabilitálni, akik elítélik. Eközben ott álltak a koporsók mellett ájtatos arccal a Párt vezetői. Harminchárom év telt el a forradalom óta, de még mindig megszállás alatt éltünk. A szakállas fiatal demokrata srác felszólította a szovjet csapatokat, hogy hagyják el Magyarországot. „Ruszkik, haza” – visszhangzott édesapám fejében a mondat, és én is éreztem, amit ő érez. Egymásra néztünk, majd a jugoszláv nagykövetség épületére, ahonnan Nagy Imrét a kommunisták – akik most ott a téren rehabilitálták őt – annak idején kicsalták, hogy először Romániába szállítsák, majd Apró Antal személyes felügyelete mellett (amiért a Szemlőhegy utcában egy zsidóktól zabrált villát kapott ajándékba) halálra ítéljék, felakasszák, végül összedrótozva, arccal a föld felé egy jeltelen sírba dobják. Mindketten egyszerre gondoltuk: vajon a srác megússza?
Azon az őszön bementem az osztályfőnökömhöz, és kértem, engedjen ki bennünket a Kossuth térre, hogy jelen lehessünk, ahogy véget vetnek a népköztársaságnak és kikiáltják a köztársaságot. Amikor az esemény történelmi jelentőségére hivatkoztunk, vonakodva ugyan, de beleegyezett. Néhány osztálytársammal kisurrantunk a gimnáziumból és a térre siettünk. Október 23-a volt, nekünk az első szabad évforduló. Aztán eltelt újabb tizenhét év, és harminchárom évesen ismét ott voltam a tömegben az Astoriánál. Ez pedig az ötvenedik évforduló volt. Megint Orbán Viktor beszélt. Közben Apró Antal villájából elindult az akkori miniszterelnök a volt Sztálin-szobor helyén felállított emlékműhöz, hogy rohamrendőrök gyűrűjében, kordonok között – a nép kizárásával – lerója kegyeletét az 56-os hősök emléke előtt. Térdelt, mint Willy Brandt, és talán aznap is bizalmaskodva tegezte Nagy Imrét („Mondd, Imre, te mit tennél?”), de engem a Szabadság, szerelem Ferijére emlékeztetett, a kommunistára, aki visszatért. Az a miniszterelnök volt, akinek egy hónappal korábban kiszivárgott elvtársi beszédéből fejből tudtunk már idézni, például ezt: „Hazudtunk reggel, éjjel, meg este…” Szürreális volt az ismétlés.
Az Astoriánál lassan alkonyodott, vöröslött az ég, majd a lámpák narancssárga fénye tette még baljóslatúbbá a Rákóczi út hangulatát. Hűvös szellő dagasztotta a nemzeti színű zászlókat, a levegő pattanásig feszült az elfojtott, frusztrált indulatoktól. Elénekeltük a himnuszt, és vártuk, hogy mi lesz. Mert valaminek lennie kell, így nem maradhat, nem tudtuk elképzelni, hogy így maradhat. Szovjet lánctalpasok nélkül nem. Összehúztam a kabátom cipzárját. Ott, az Astoriánál egymásba kapaszkodott jelen és múlt, hallottuk, hogy nem messze elszabadult egy díszként kiállított tank is, és sokan úgy éreztük, ennél sem méltóbb, sem méltatlanabb megemlékezés nem lehetne az ötvenedik évfordulón. Egy hazugsággal megerőszakolt népet nem lehet hazugsággal még egyszer megerőszakolni. Vagy lehet?
Az a nap nekem egyébként is furcsán alakult. Apósom egy belvárosi kórházban feküdt, súlyos betegen, délben őt látogattam meg. Csendben ültem mellette a kórteremben, hallgattam a lélegzését. Időnként próbáltam párbeszédet kezdeményezni, de ő el-elbóbiskolt, és amikor magához tért, akkor se nagyon tudott rám figyelni a fájdalom és a gyógyszerek együttes hatásától. Kérdezni akartam a bátyjairól, akik ott voltak a rádió ostrománál, egyiküket meg is lőtték, majd Amerikába és Svájcba disszidáltak, de apósom nemigen tudott beszélni. Sokáig ültem szótlanul. Nem teljes csendben, mert közben az ablak alatt Árpád-sávos tüntetők vonultak, és üvöltve skandálták: „El-kúr-tad! El-kúr-tad!” Izzott a város, és a fortyogása a kórterem némaságában kifejezetten ijesztő volt. Mint egy vulkán, amely az első tufákat lövi a magasba. Apósom egy váratlan mozdulattal jelezte, hogy ő is hallja, de aztán visszacsúszott a heves fájdalmakkal tagolt álomba. Bár csak szendergett, az örökkévalóság kúszott közelebb mindkettőnkhöz, és a közelsége rövid időre elnémította a külső hangokat. Eliot suttogta: „Ami lehetett volna és az, ami volt / Egy célba fut és az mindig jelen van”. A pillanat kitágult a betegszobában, bekebelezte a múltat, a jelent és a jövőt, egyszerre tette súlyossá és viszonylagossá az itt és mostot. Belesűrűsödött a pillanatba több generáció, és mint a hurrikán szemében, megjelent az örök sabbat. Majd a pillanat lassan újra leeresztett, picivé zsugorodott, és visszatért a lelkembe az idő, a kinti világ és a cselekvés vágya. Egy óra ücsörgés után végül elköszöntem, és elindultam az Astoriához.
Az utcára lépve megcsapott a hűvös levegő, felébredt a kíváncsiságom is, ezért először a néhány sarokra lévő Corvin-közhöz sétáltam. Ott gyülekeztek a radikálisok. Velük legfeljebb a méltatlankodásukban értettem egyet, viszont érdekelt, mennyien vannak és milyen hangulatban. Kiélezett érzékeimmel le akartam tapogatni a nap történéseit. A legendás helyszínen rengeteg dühös ember lengetett piros-fehér sávos zászlókat, de ennél akkor ott még nem volt több. Valójában az egész belváros olyan volt, mint egy felbolydult méhkas. Továbbsétáltam az Astoriához, és bementem a Burger Kingbe, hogy egyek egy menüt, és ott várjam meg édesanyámékat, akikkel együtt terveztünk részt venni a megemlékezésen. Az emberek közben megtöltötték a sugárutat teljes szélességében. Tengernyi magyar zászló lengett, sok közülük lyukas, mint azon az első október 23-án, amikor úgy vagdosták ki a nemzet testéből a gyűlölt kommunista jelképeket, mint ahogy szőrös pókot söprünk le a ruhánkról ijedten és undorodva. A Corvin-közzel ellentétben itt inkább középosztálybeli, szolid kinézetű emberek képezték a tömeg derekát, fiatalok, idősek, kisgyerekes családok, de persze volt mindenféle ember. Nagyon sokan voltunk. Talán százezernél is többen. A megemlékezésen beszédet mondott Wilfried Martens, az Európai Néppárt akkori elnöke is.
Amikor elénekeltük a himnuszt és véget ért a megemlékezés, bemondtak valamit arról, hogy a Deák tér felé ne menjünk, de nem pontosan értettük, hogy mi van ott. Szerencsére mi amúgy is a Blaha Lujza tér felé akartunk menni, ahol a kocsink várt. Szerencsére, mert akkor már javában zajlott a kiskörúton a lovasroham, amely rátolta a radikálisokat az Astoriánál zajló megemlékezésre. A mi megemlékezésünkre. A Blaha felé haladtunk, kerülgettük a lassan ballagó néniket, zászlót cipelő bácsikat, gyerekeiket terelgető anyukákat és apukákat, amikor a hátunk mögött egyszerre pukkanásokat hallottunk. Sejtettük, hogy valami súlyos dolog történik, de hogy mi, azt egy barátomtól tudtuk meg, aki mondta, hogy babakocsival állnak épp a Múzeum körúton, a tömeg túlsó végén, és könnygázzal lövik őket. Egy másik barátom és a felesége ekkor az Uránia Filmszínházból jött éppen ki a Szabadság, szerelem-ről, ők a kijáratnál észlelték, hogy a Rákóczi úton óriási balhé van, de nem volt idejük ezen morfondírozni, mert maszkos, álarcos rendőrök durván visszatolták őket a mozi épületébe. Nekünk sikerült autóval elhagynunk a belvárost. Másnap láttam a döbbenetes képsorokat az összevert, vérző fejű, megnyomorított emberekről, akiknek annyi volt a bűnük, hogy ott voltak. Egyikük lehetett volna akár a békés természetű édesanyám is, aki a forradalmat és szabadságharcot annak idején egy Iskola utcai pincében vészelte át, a Batthyány tér mögött, csakúgy, mint 1945-ben a szovjet ostrom heteit.
Tizenöt év telt el azóta. Harmincöt az eszmélésem, és hatvanöt a forradalom óta. Nekem október 23-a ezt jelenti. Ezt így együtt. Édesapámnak sokkal durvábbak voltak az emlékei. Ő rommá lőtt házakat meg üres tekintetű halottakat látott, és egy felizzó, majd teljesen hamvába hulló reményt. Nem keresztet és feltámadást, hanem feltámadást és keresztet – ebben a sorrendben. Egy fordított evangéliumot. Olyan megrázó kétségbeesést, amelynek a mélysége emberi ésszel felfoghatatlan. Nekem felnőttként szabadabb világ jutott. De tizenöt éve a sors különös fintoraként megint egymásba csúsztak az idősíkok, és az események szimbolikája megdöbbentő erővel tette jelenvalóvá a múltat, mintha 1956 drámája maga a katolikus eucharisztia lenne, a véres múlt egyfajta végtelenített jelene. Vagy mint a Márai által megírt csoda, amelyben a magyar nép lóg karácsonyi cukorkaként a fákról. Én persze másfajta evangéliumi csodában hiszek, amit szintén édesapámtól hallottam először: a golgotai kereszt bűntörlő erejében. Hiszek a keresztet követő feltámadásban is, és az örök életben. De a szívem ebbe a történetbe néha mégis beleremeg.
Szent Ágoston azt tanította, hogy az idő mérője a lélek, a múlt és a jelen benne olvad eggyé. „Ki meri tagadni, hogy a múlt nincs többé? S a lélekben mégis megvan a múltak emlékezete. Ki meri tagadni, hogy a jelen időnek nincs kiterjedése, mert hisz pillanatok szerint halad előre? A lélek figyelme azonban odaszegződik, s megmarasztja azt, ami tűnni iparkodik.” (Vallomások, X.28.1) Az emlékek akkor nem hiábavalók, ha jelzőoszlopokká válnak a jövő számára, és akkor váltatnak meg, ha megjelenik a pillanatban az örökkévalóság is, és megmarasztja azt, ami tűnni iparkodik. Eliotnak azonban igaza van: „Emlékezni, múltba, jövőbe bonyolítva. / Csak idővel lehet az időt legyőzni.” (Négy kvartett)
Szia Àdàm! Jó volt olvasni emlékeidet…segìtségével én is emlékeztem…80 évek, 89..2006..
Szóval jó volt…
Szivemből szóltál .jÓ volt .Bárhogy forog a világ kereke csak az igazságot szóld mindíg.
Hejj, Ádám, belenyúltál a tutiba. Hiába igaz amit írsz, majd megjelenik egy rakás testvér és elmagyarázza miért nem számít az, és különben is Szájerborkaimészároslőrinc.
Félve vallom be, én meg a TV székház ostromát láttam,( az elejét) és akkor sem értettem, hogy egy turistabusznyi huligán hogyan képes erre. Annyira abszurd volt, hogy inkább hazamentem, azzal az érzéssel ezt most direkt hagyják nekik, hogy elrettentő képek mehessenek a sajtóban.
Tudom, egy Lolo zsebéből fizetett narancsfasiszta vagyok. Pedig még csak nem is szeretem a Fideszt. De ebből egyáltalán nem következik, hogy az ellenzékért rajongani kellene.
#Cypriánus
Olvasva hozzászólásod, nem tudom eldönteni te melyiket szeretnéd, hogy jöjjön vagy ne jöjjön aki elmagyaráz? 🙂
„…….. Néhány szónoklat után, amelyekre már nem emlékszem, a fiatal Orbán Viktor beszélt ……………… Mindketten egyszerre gondoltuk: vajon a srác megússza? …………..”
Ma már tudjuk, megúszta. Kompetencia hiányában túllépek személye, vagy tettei elemzésén. Kizárólag személyes köszönetemnek kívánok hangot adni itt is azért a munkáért, amit Orbán Viktor és munkatársai hazánkért és népéért tettek és tesznek. Köszönöm.
Tanulva az Úr Jézus követését kegyelem, hogy imatársa lehetek azoknak, akik az 1 Tim. 2:1-4 versének útmutatását követendőnek tartják, azon belül a 2. verset is, és a mindenkori jelenben párthovatartozástól függetlenül imádkoznak az adott regnáló hatalom vezetőiért is.
Ádámnak pedig hálám fejezem ki a poszt megírásáért.
Czabacz: nem gondoltam hogy ekkora rejtélyt adtam föl. Amúgy teljesen mindegy mit szeretnék, nem az én blogom . 🙂
Ha nem írtam világosan: nem értek egyet azzal, hogy a Fidesz kétségtelenül létező bűnei és hibái miatt sokan minden másra vakok lettek, beleértve a nem is olyan régi balliberális bűnöket , sem a fenyegető kulturális forradalmat , amit a nyakunkba akarnak zúdítani nyugati parancsra.
Csak érdeklődnék, hogy a kormány propaganda lapjai jelentkeztek-e már a cikk átvételére?
A mai nap úgy vonul be a történelembe, amikor a divinity hivatalosan is Orbán Viktor szócsőve lett.
Gratulálok!
Nem tudom melyik gázosabb, hogy pénzért vagy meggyőződésből alakult így egy nagyreményű keresztény portál sorsa.
RIP Divinity..
Bízva a feltámadásban. Bár ehhez nyilván az alapítónak átkellene lépnie a múltban szerzett sérüléseken(akár jogos, akár jogtalan), és az abból fakadó torzított történelemértelmezésen, és a nem megfelelő helyről érkező messiás-várakozáson. Nem lesz egyszerű, de Istennek semmi sem lehetetlen.
Üdv.
egy Ádámért aggódó Divinity-olvasó
#Cypriánus
Poénnak szántam 🙂
Az utolsó bekezdéseddel pedig egyetértek.
Nagyszerű és időszerű gondolatok!
Köszönöm szépen Ádám!
Én még gyerek voltam a rendszerváltás idején, így csak homályos emlékeim vannak. A családom tradicionálisan (személyenként eltérő szinten) szekuláris/baloldali orientáltságú volt. Főként azért, mert egyik oldalon a nagyszüleim családja a Horthy rendszer idején a rövidebbet húzta és ráadásul volt, akit a nácik haláltáborba is deportáltak – ennek a nagyszülőmnek végig kellett néznie több közeli ismerőse halálát, maga is éppenhogy megúszta (persze én ne panaszkodjak, mert – ironikus módon – nem is lennék, ha a nácik nem csinálják amit csinálnak: ha nem írják ki ennek a nagyszülőnek az ifjúkori szerelmét és annak teljes családját – volt akit a szemei előtt -, akkor más irányba megy a családfa és én sem lennék). Másik ágon a család meghúzódott, az ott meglévő zsidó családi háttér (korábbi katolizálás miatt) nem derült ki.
A fentiek miatt ’56-ot családilag nem úgy dolgoztuk fel, ahogy Ádámék (igazából nem dolgoztuk fel sehogy – nem is emlékszem, hogy valaha szóba került volna otthon, bár később a visszaemlékezéseit olvasva megértettem, az előbb említett nagyszülőm a kommunista rezsim részeként ebben az időszakban negatív szerepet töltött be, igaz valamekkora meghasonlottságban – ezt csak magyarázni tudja, de teljesen tisztázni nem, hogy az ő szemében – a teljesen más személyes sors és kontextus miatt – a szovjetekre valóban mint felszabadítókra gondolt a háború során). A 2006-os eseményekhez én ennek megfelelően más irányból érkeztem, mint Ádám. Engem felzaklatott, hogy az addig békés Budapesten a szélsőjobb rombolni kezd (Gyurcsány beszédét őszintén szólva messze nem éreztem olyan nagy drámának, mint ahogy az be van állítva, a meglepetést inkább az jelentette, hogy az általános politikai képmutatáshoz képest valaki – szerintem egy hibás taktikai lépés részeként – ennyire önleleplező módon beszélt). A TV-n keresztül nézvem a fejleményeket és annak drukkoltam, hogy a rendőrök csináljanak mihamarabb rendet (amit persze rendkívül bénán csináltak és ez csak olaj volt a tűzre) és nyugodjanak le az indulatok.
Mindettől függetlenül jobboldali szavazó vagyok (főként a korábbi topic alatt kifejtett okok miatt), de inkább klasszikus értelemben nemzeti-liberálisnak vallanám magamat (csak a számomra élhető liberalizmus a mai kontextusban már konzervativizmusnak számít). A Fidesz is annyiban vállalható számomra, amennyire gyökereit nem a Horthy korszakban akarja megtalálni (azt szeretném, ha a néppárton belül ez a szárny visszaszorulna és aggaszt ha megnyilvánul – ahogy a fejét időnként felütő sámános-ősmagyaros vonalat sem díjazom keresztényként).
Érdekes, hogy a XX. század mennyire más utat szabott a társadalom egyes rétegeinek. Olyan egyéni és családi sorsok vannak, amelyek szerintem jogosan adnak eltérő értelmezést az elmúlt évszázad eseményeinek és a mélyben ez az ellentét még mindig ott van. De ez a múlt, a jövő a Krisztusé, a megbékélés és az igazságban való megnyugvás Általa és Őbenne lehetséges.
Ádám, tudtad, hogy a Kapu a belügyi hírszerzés (iii/i csoportfőnökség) lapja volt? ( Mező Gábor: A média lenyúlásának titkos története 130. oldal)
Fernando,
nem tudtam. De ha így volt, az sem lep meg. Akkoriban sok dolog nem az volt, aminek látszott. A formálódó ellenzéknek voltak olyan látszólag antikommunista bugyrai, amelyek kulturálisan sokkal mélyebben kötődtek a marxista eszmékhez, vagy azok posztmodern játékteréhez, mint bármi máshoz. Ilyen volt például az SZDSZ keménymagja.
Ádám
A Facebook-ról véletlenül tűnt el a poszt?
Nagyon szomorú hogy semmi sem az aminek látszik. Vajon az utolsó ítéletkor kiderülnek mindenki számára a lényeges nagy dolgok?
Ment az ellenzéki kerekasztal meg a sok bohóckodás, közben az elvtársak 160 milliárd dollárnyi közvagyont privatizáltak ki maguknak.
Ráadásul már a ’70 -es évektől kiépül a kapcsolatrendszer az NSZK felé, a 80 -as években meg az amerikaiak felé, hogy a ” reform” kommunisták a megbízható helyi csicskák és lojális törzsfőnökök, míg a gonosz magyar jobboldal esetleg valami helyi érdekét is képviselne.
Mondjuk Antall alatt a jobboldal is ugyanazt a ” nyugati tőke szép és jó, privatizáció az jó lesz ” mantrát nyomta. Milliós tömeg lett munkanélküli, százezres mennyiségű új alkoholista, tízezrek öngyilkosok.
De ” sajnos” a szociális rendszer még nem volt elég tőkebarát, még jutott a gyerekes családoknak is. ” Szerencsére” Bokros Lajos jó nagyot rúgott ebbe a rétegbe is, nehogy már azt érezze a nyomorult parasztja, jár neki bármi kiszámíthatóság.
Az csak véres bűnökért soha el nem szamoltatható, a lopott vagyonon vigyorgó kádereknek járt, akik a fényességes Nyugat új kedvencei is lettek, sőt vannak a mai napig.
” Igazság nélkül nincs boldogság”… tényleg nincs.
Ádám
Bocs… Vaklárma volt.
A hiba az én készülékenben volt (van)
Elnézést az „offtopic” bejegyzését, csak feltételezem, hogy itt többeket érdekelhet. Megjelent William Lane Craig teológus-filozófus „Értelmes hit” c. könyve, az én fordításomban. Ez az első teljes magyar nyelvű, az evangéliumi kereszténység perspektívájából megírt apologetikai munka. A könyvről Nagy Gergely és Újvári Péter teológusokkal beszélgetünk holnapután este, 19.00-kor.
Steve,
Érdekes, hogy a XX. század mennyire más utat szabott a társadalom egyes rétegeinek. Olyan egyéni és családi sorsok vannak, amelyek szerintem jogosan adnak eltérő értelmezést az elmúlt évszázad eseményeinek és a mélyben ez az ellentét még mindig ott van.
Ez nagyon így van. Nekem akkor vált ez különösen jól érzékelhetővé, amikor egyszer a szomszédunkkal beszélgettem, aki a zsidó hitközség egyik vezetője volt. Nagyon jóban voltunk, többször voltam náluk a lakásukban is. Én tőle kértem segítséget a széder kapcsán, ő pedig tőlünk kért segítséget az Auschzwitzot túlélő idős édesanyja ápolásához. Többször beszélgettünk. Képzelheted, mekkorát nyeltem (sikerült szó nélkül), amikor szenvedélyesen mesélte, hogy örültek, amikor 1956. november 4-én bejöttek a felszabadító szovjet tankok. Nekem ez kb. úgy hangzott, mintha én mondtam volna neki, hogy mennyire örültem, amikor március 18-án bejöttek a német tankok. (A párhuzam azért rossz, mert én ennek nyilván nem örültem.) De megértettem, hogy az ő családi traumája annyira mély, hogy egyszerűen nem tudott abban a történelmi időszakban a magyar nemzet sorsával azonosulni. Őt így próbáltam utána szeretni.
De ez a múlt, a jövő a Krisztusé, a megbékélés és az igazságban való megnyugvás Általa és Őbenne lehetséges.
Ez nagyon így van. Szerintem ezért lehetséges az egyház létezése, ahol különböző sorsú és különböző nemzeti sorstragédiákat magában hordozó emberek egymásra találnak. Krisztusban van megbocsátás, feloldozás, új kezdet, az Isten országának eljövetelébe vetett remény, a legmélyebb értelemben vett örök egység.
Kedves Egon (Eddy, kincs’es’kenet stb.),
meglep, hogy a fenti vallomásomat hogy tudja bárki ennyire felszínes, kétbites értelmezésben olvasni. Hogy még a pénzt is behozod esetleges motivációnak, az pedig annyira méltatlan, hogy válaszolni se szeretnék rá.
Üdv.
egy Egonért (?) aggódó Jézus-tanítvány
Kedves (?) Egon, ha Ádám történelemértelmezése szerinted torz akkor nyilván létezik egy olyan ami nem az. Írd le nekünk hogy okulhasson aki akar.
A mostani miniszterelnök életútját látva, liberálisból (térdre csuhások) protestáns vonalon keresztül Mária országát védve – nekem furcsa gondolataim vannak.
Számomra beszédei megosztóak, az övéit elismerő, ellenségeit dehonesztáló, és ne mondja senki, ennek így kell lenni, mivel szerintem egy nemzeti ünnepen a miniszterelnök mindenki miniszterelnöke, főleg ha keresztény értékeket hirdet – bár sajnos nem evangéliumot.
Ezt sokan érzik így, rajtam kívül is (helyesen vagy helytelenül ez itt most nem fontos)
Nem az a problémám ha az ember változik (én is sokat változtam, változom – ki nem?), inkább az, ha elfelejti, milyen úton jutott oda ahova…
Éppen ezért volt jó olvasni Ádám és Steve két teljesen más megközelítését.
Sok éve értettem meg, a politikai preferencia másik végén állónak is van lelki világa, mint olyan, ami magyarázza, érthetővé teszi, miért gondolja azt amit…
Az én történelemszemléletem talált szemlélet – ez alakult, alkul napjainkig és tovább – ha megértem a másik motivácója mögött mi az igazság, elfogadom, tanulok belőle. Ha sarokba szorít, fenyeget, minősít – legyen bár tényleg igaza – sokkal nehezebb.
Sajnos hívő emberek is beállnak egy jól megírt vélemény mögé, ellenségképet gyártva a másikról
Erre jó példa Ádám facebook kommentálóinak egyike másika…
Hogy a Mandiner vagy a HVG hozzászólói így beszélnek, lelkük rajta – a megváltott, megtért embereknek sokkal jobb út:
„De ez a múlt, a jövő a Krisztusé, a megbékélés és az igazságban való megnyugvás Általa és Őbenne lehetséges.”
Szerintem nem történelemértelmezés hanem egyéni és családi sorsok alapján érthető (hogy sajnos van) durva hangnem, amely nem igazolható, és teljesen elfogadhatatlan.
A poszt, ahogy Ádám írja vallomás, erre nézve reagáltam alázattal. (remélem annak is jött le).
Kedves Csabacz,
Én igyekszem érzelmeimet kiiktatva pusztán logikai alapon támogatni egyik vagy másik jelöltet. Megnézem, hogy konkrét, számomra fontos ügyekben mit képvisel az egyik mit a másik „versenyző”.
A Rábeszélőgép c könyvben (még az internet kora előtt írtak) megemlítenek egy érdekes kísérletet. Ha énekelve/rigmusolva (nem emlékszem pontosan) adnak át egy hirdetést akkor az kikerüli a kognitív képességeinket és mérlegelés nélkül magunkévá tesszük. Kábé mint az „alza pont huuuu” reklám. És megvesszük a számunkra szükségtelen és drága dolgot.
Fernando!
Én igyekszem érzelmeimet kiiktatva pusztán logikai alapon támogatni egyik vagy másik jelöltet.
Ez jó és helyes, de amit írtam azért írtam mert sokaknak (néha nekem is), sokféle okok miatt, könnyen (gyorsan) kinyílik a bicska a zsebekben 🙂
Az, hogy ezután miként cselekszünk, az a mi felelősségünk.
Kedves Ádám!
Köszönöm az írást! Mi a debreceni kollégiumi szobából a TV-n keresztül követtük döbbenten és izgatottan az akkori eseményeket, remélve, hogy győz az igazság. Akkor sajnos nem úgy alakult. Az én politikai meggyőződésemen is sokat formált a Gyurcsány által újjáélesztett bolsevik rendőrterror.
Örülök neki, hogy közéleti kérdésekben is hiteles, érthető és higgadt keresztyén álláspontot jelenítesz meg. Aki azt vallja, hogy ezekben a kérdéskeben hallgatnunk kell, öntudatlanul is a kommunista „a vallás magánügy” narratívát terjeszti.
Csabacz, valóban sok minden nagyon bántó abban, amit a kormányzat és a velük összefonódott üzleti körök tesznek. De sajnos a lehetséges alternatívát elnézve félek hogy így is ez a kisebb rossz.
Persze Puzsér Róbertként föltehető a kérdés, miért mindig a kisebb rossz, és nem a nagyobb jó felé megyünk. Bevallom, ezzel szkeptikus vagyok. Már egy hallgatói Önkormányzat szintjén a dörzsölt, gyakran érezhető módon hataloméhes, a privilégiumok iránt vonzódó arcok reprezentálódnak túl…most mit várunk mi lesz ha már ezermilliárdos pénzekről van szó?!
Egy bukott világban a politikai szféra is bukott, de ami korlátozott lehetőségünk van, azt megtesszük, ki így ki úgy. De ne egymást bántsuk itt ” lent” , ha a ” fönt ” lévő politikai osztály simán együtt tud működni, ha jó sok pénz van terítéken. Ugye megvan a szocialista képviselő kártyájával bejáró , sokáig liberális politikus élettárssal élő Fidesz- közeli oligarcha emléke. Valószínűleg ez nem a kivétel, csak ez pont kibukott.
Hagyjuk egymást inkább békében élni. Imádkozzunk az országért.
Cypriánus!
Pont ezért írtam amit írtam:
„Hagyjuk egymást inkább békében élni.”
Kedves Csabacz, egyet is értek.
Nagyon régóta olvasom Ádám írásait és sokszor megtaláltam benne a még XIX században született nyakas kálvinista nagyszüleim életelveit: „Isten, haza, család” Az itt olvasott hozzászólások miatt nem tudok hallgatni! Én ott voltam a Kossuth téren a tömegírtásnál és el kell mondjam: 2006.október 23-án az Astóriánál- a családommal körülvéve, gyerekekkel – azonnal 1956 jutott eszembe! Az már tiszta véletlen, hogy az előidézők – a nagypapa és az unoka férje – az ideológiában is azonosak voltak. / Az unoka közben liberálissá vált! A megtámadottak ugyan azok, : a nép. A másik ok, amiatt írok: Csabacz testvérem egyedi esetnek tartja a keresztény üldöző Saul Pállá vállását? Vagy már ismerte Márky Zay véleményér, aki Isten helyett ítélkezik: Orbán nem keresztény. Kedves testvéreim! Kálvi88n nagyon hatásosan megfogalmazta azt, hogy az Isten milyen feladatot adott a világi hatalomnak /királyoknak/ örüljünk, ha a mai hatalom ezt teljesíti . Végül: aki nem akar véleményt nyilvánítani, az átadja ennek a jogát arra alkalmatlanabb embereknek, akik számára Isten nem is létezik! Akik nem hajlandók felvállalni, hogy igent, vagy nemet mondjanak /szemben a Bibliával/ azok ezt támogatják. Áldás-Békesség.
Tisztelt Aranyoss Péter bátyám!
Én csak édesapámtól hallottam gyerekként az október 25-i Kossuth téri sortűzről. Annak, aki ott is volt, felfoghatatlan lehetett átélni (és túlélni) azt a napot. Megrendítő. Minden tiszteletem, és köszönöm a hozzászólását.
Annak, aki szeretné megismerni a 2006-os rendőrterror időszakát, és hogy ténylegesen mi is történt az utcákon, ajánlom Skrabski Fruzsina, Bodoky Tamás és Kisberk Szabolcs Áldozatok c. új dokumentumfilmjét.
Azért szerintem egy sor kérdés merül fel azzal kapcsolatban, hogy a miniszterelnökség és a rendőrség döntéseiben mik voltak a motivációk. Azt meg talán még inkább, hogy titkosszolgálati emberek miért igyekeztek „beépülni” a békésen tüntető tömegbe, dobálni a rendőröket, szítani az indulatokat, és még az astoriai cirkusz után is visszaterelni az embereket a parlament elé. Persze lehet, hogy ez valami csapda akart volna lenni, de akkor is.
Egyébként beszéltem azzal az emberrel a Deák téren, aki vezette a páncélautót (vagy mit), kb fél-egy órával azelőtt, hogy beindították. Egy békés tüntetőnek tűnt. Azt mondta nekem, hogy a seregben is vezetett ilyet, és szerinte ez a kiállított gép működőképes. Talán csak akkumulátor hiányzott belőle.