Nagyon szeretem Az apostolok cselekedeteiben azokat a részleteket, amelyeket Lukács szinte mellékesen illeszt a történethez, mert ezek olyan természetességgel engednek betekintést az első keresztények hétköznapjaiba, ahogyan azok megtörténtek. Pál Jeruzsálembe vezető útja kapcsán Lukács például a következő részletekbe avat be bennünket: „Amikor elbúcsúztunk tőlük, útnak indultunk, és egyenes irányban haladva Kószba érkeztünk, másnap Rodoszba, onnan pedig Patarába. Ott találtunk egy Föníciába induló hajót: beszálltunk és elhajóztunk. Miután Ciprust megpillantottuk, és bal kéz felől elhagytuk, Szíria felé tartottunk, és kikötöttünk Tíruszban, mert a hajó ott tette ki a rakományát. Felkerestük a tanítványokat, és ott maradtunk hét napig. Ők a Lélek indítására azt mondták Pálnak, hogy ne menjen fel Jeruzsálembe. Amikor pedig eltöltöttük ezeket a napokat, és elindultunk, hogy utunkat folytassuk, valamennyien elkísértek bennünket feleségükkel és gyermekeikkel a városon kívülre, és a tengerparton térdre esve imádkoztunk. Ezután elbúcsúztunk egymástól, mi hajóra szálltunk, ők pedig visszatértek otthonukba.” (ApCsel 21,1-6)

A részletekből rajzolódik ki a korai kereszténység magával ragadó hétköznapi természetfelettisége. Először is ott van az a megjegyzés, hogy miért került Pál Tíruszba. Ennek az egyik oka természetesen az, hogy Jeruzsálembe akart menni az adományokkal, és az út arra vezetett, Ciprustól jobbra, Szíria irányába. A földrajz befolyásolja a hívő élet, de legalábbis a hívő útjának irányát. Tíruszban azonban egész konkrétan azért kötöttek ki, mert a Főníciába tartó hajó, amelyen Pálék helyet kaptak, Tíruszban tette ki a rakományát. Ez csak annyiban volt Pálék tervei között, amennyiben ez volt az a közlekedési eszköz, amely hajlandó volt elvinni őket az izraeli partokhoz közeli vidékre. Úgy kerültek Tíruszba, hogy az említett hajónak ott akadt dolga. A Lélek vezetése és a körülmények természetes alakulása tökéletesen megfért egymással. Ha Pálék más hajóra szállnak, talán nem jutnak el Tíruszba. Így viszont hét napot is töltöttek ebben a városban. A Lélek vezetése sokszor a földrajzhoz és más emberek szándékaihoz igazodik.

A következő részlet, amelyre ráirányítanám a figyelmet, az a természetesség, ahogy Pálék rögtön a tanítványokat keresték fel a városban. A keresztények között akkor is természetes volt a kapcsolódás, ha egyáltalán nem ismerték egymást, hiszen ismerték közös Mesterüket, és benne szinte egymást is. Pálék a testvérekkel akartak Tíruszban időt tölteni. Emlékszem, fiatal keresztényként milyen elementáris vágy volt bennem, hogy felkeressek egy evangéliumi gyülekezetet, mikor cserediákként két hétre Perugiába kerültem. Vendéglátóim segítségével találtam egy kis baptista gyülekezetet, és első vasárnap fel is kerestem őket. Amikor beléptem az ajtón, azonnal otthon éreztem magam, noha egyetlen embert sem ismertem abból a harmincból, akit a szűk teremben találtam. Három nap múlva visszamentem közéjük, és szinte családomként üdvözöltem őket. Azóta is ezt éltem át a világ számos pontján. Az első keresztények amikor csak tehették, felkeresték a tanítványokat, hogy időt töltsenek velük.

Harmadszor, ezek a tíruszi tanítványok ismerték a Lélek hangját. Isten Lelke városról városra bizonyságot tett Pálnak arról, hogy Jeruzsálembe érve sok baj fogja őt érni. Ez úgy volt lehetséges, hogy a hívők imádkoztak és figyeltek Istenre: törekedtek a prófétálásra (vö. 1Kor 14,1), és számítottak a Lélek kijelentéseire. A korai kereszténység dinamizmusát a Szentlélek jelenléte adta. A Lélek szólt, indította őket, vezette őket, tanácsolta őket, buzdította, bátorította, vigasztalta őket, és ehhez használta az egyszerű hívőket is. Amikor Pál továbbmegy Cézáreába, Fülöp négy prófétáló lányával találkozik, majd Agabosz jelenik meg köztük Júdeából, aki szintén a Lélek üzenetét tolmácsolja neki. Amikor az egyház szomjazik Isten Lelkére és figyel a Lélek indítására, különleges dolgokat él át. Ahogy Whitefield idején mondták: „a menny szállt le közénk!”

Azt is vegyük észre, hogy az alatt a hét nap alatt, amelyet Pálék Tíruszban a tanítványok között töltöttek, szoros kapcsolatok jöttek létre. Ismeretlenül találkoztak, de régi bajtársakként, szinte családtagokként búcsúztak el egymástól. A tíruszi gyülekezet tagjai mind elkísérték Pált és útitársait a hajóhoz, és vitték magukkal a családtagjaikat is. Ott voltak az apák, a feleségek és a gyermekeik: egész családok. A következő generáció is átélte, hogy ezek a testvéri kapcsolatos az élet legfontosabb dolgai közé tartoznak. Ezt az életreszóló emléket az is megerősítette, hogy a tengerparton együtt letérdeltek és imádkoztak. Magam is emlékszem gyerekkoromból ilyen imádságokra. Az egyik az ausztriai Bischofshofenben volt, ahol egy idős korában megtért, melegszívű házaspár otthonában töltöttünk pár napot, és búcsúzáskor hangosan énekeltük a „Gott mit euch bis wir uns wiedersehen” („Isten velünk viszontlátásra”) kezdetű éneket. A menny lenyűgöző reménysége töltötte be az egyszerű osztrák otthont, és a mai napig libabőrös leszek, ha rá gondolok.

A keresztény élet tele van efféle ünnepi hétköznapokkal, ha a Lélek vezet bennünket. A mai kereszténységnek sem kell e tekintetben különböznie az akkoritól.