Két hatás ért a közelmúltban, ami mélyebben elgondolkodtatott a művészi blaszfémia időszerűségéről. Az egyik egy kiváló esszésorozat a The Rise and Triumph of the Modern Self [A modern én felemelkedése és bukása] szerzőjétől, Carl R. Truemantól, akinek borotvaéles szellemességét egykori tanáromként személyesen is tapasztalhattam. A másik egy formális és egy azt követő informális kolozsvári eszmecsere Visky Andrással, a Kitelepítés című könyv írójával, a kinyilatkoztatás és az irodalom kapcsolatáról. Amikor beszélgetőtársam a performansz-színház egyik megbotránkoztató jelenetét hozta szóba, magamban ösztönösen tovább ugrottam az erdélyi író ismert tételére, hogy a blaszfémia a kereszténység lényegéhez tartozik. Azóta is töprengek ennek igazságán. A Megváltót blaszfémia vádjával végezték ki, és Visky András szerint a kereszténység történetét is meg lehetne írni a blaszfémiák történeteként. Ez az állítás felkavaró, nyugtalanító és tagadhatatlan. Csakhogy Carl Trueman, aki már azt a nyugati generációt képviseli, amelynek friss élménye nem az üres vallásosság botránya, hanem a szekuláris eltörléskultúra dermesztő fenyegetése, egy egyszerű összefüggésre hívja fel a figyelmet, ami szintén elgondolkodtató. A blaszfémia mindig feltételezi a szent létét, ezért a mi korunkban, amely lényegében eltörölte a szentet, üres gesztussá vált. Hadd bontsam ezt ki abból a szemszögből, ahonnan most én látom.

A Megváltót azért vádolhatták annak idején szentségtöréssel, mert létezett szentség, és azért volt a szentségtörése mégis szent, mert csupán vélt szentség ellen cselekedett. A szentség valójában szentségtelen volt, a szentségtelen pedig szent, vagyis minden fordítva látszott. Mivel létezik valódi szentség, az Isten Szentje soha nem lehet ténylegesen szentségtelen, vélt szentségtelensége mindig tiszta és szent. Igen, tiszta is, mert a Szentet a tisztátalannal való azonosulás sem teszi tisztátalanná, különben nem lenne megváltás. A bűneinket hordozó Krisztus, a bűnösök falánknak és részegesnek nevezett barátja, aki értünk alászállott és hozzánk, bűnösökhöz hasonlóvá lett, a Zsidókhoz írt levél szerzője szerint bűnösöktől elkülönített is. Ez a paradoxon elengedhetetlen a Megváltó személye kapcsán. A Szent istenkáromlását a vallásos emberek érzékelik szentségtelennek, ennek oka pedig az, hogy a szentről olyan elképzelést dédelgetnek, amelyet a Szent nem oszt. A valódi szent széttöri az üresen vallásos szentséget, hiszen az lényegében istenkáromló, de nem válik ténylegesen istenkáromlóvá, ha istenkáromlás miatt is ítélik el. Az istenkáromlásnak az a fajtája, amely az üres vallásosság istenkáromlását leplezi le, szent. Amikor a főpap Jézust hallva megtépte a ruháját, vélt szentségtörés ellen tiltakozott, ahogy azok a keresztyén papok is, akik Visky András édesapja javaslatán botránkoztak meg, hogy az egyház vonuljon a föld alá. Jézus – Visky Ferenchez hasonlóan (vagy inkább fordítva: Visky Ferenc Jézushoz hasonlóan) – a farizeusok vélt szentségét törte szét, amikor szombaton gyógyított, hogy láthatóvá váljék Isten irgalmassága, amely lényegét tekintve szent. A hívők is lehetnek ebben az értelemben blaszfémek (már amennyire ez még jelentéssel bír), ha a céljuk az igazi blaszfémia leleplezése. De elemi különbség van aközött, amikor a blaszfémia a vélt szentség ellen vét, és amikor valós szentség, sőt, maga a Szent ellen vétünk. Az utóbbi tényleges istenkáromlás.

Azért fontos ezt világosan látni, mert a blaszfémiáról nem lehet csupán egyféleképpen beszélni, és a kockázat, hogy rosszul ítélünk, valós, mert Isten szentsége is valós. Az igazi blaszfémia (amit Jézus nem követett el) továbbra is a Szent ellen van, és jogos haragot szül a hívők Istenében. Olvassuk csak el a Jelenések könyve végét! A blaszfémia nem igazolhatja a Szent elleni vétket, és ha mégis ezt teszi, akkor annak széttörése szintén a hitvallók kötelessége. A blaszfémia elleni blaszfémia szentség. Chesterton joviális pörölye méltán zúzta szét a hiperkálvinista örömtelenséget, és Luther evilágisága is szentebb volt, mint a wittenbergi ereklyék sokasága. De ugyanilyen blaszfém tett volt, amikor Jerubbaál kivágta apja szent fáját, Wurmbrandt megtörte a Sztálint éltető papok kórusát, vagy a Hitvalló Egyház papja letépte az oltárra helyezett horogkeresztes „szentséget”. Andrés Serrano „Megmerítkezés [Húgyos Krisztus]” című fotója kapcsán sem az a kérdés, hogy megbotránkoztat-e, nem is az, hogy a botránkoztatásnak vallásos tárgya van-e, hanem az, hogy a valódi Szentet teszi-e profánná, sőt tisztátalanná, vagy a vélt szent profanitását leplezi-e le, mint a Megváltó. Bár Krisztusban természetesen megszűnt a szentet a tisztátalantól elválasztó régi fal, a szent soha nem lett benne tisztátalanná, a tisztátalan vált inkább szentté. A Megváltó azért ereszkedett le a tisztátalanba, hogy azt megszentelje, nem azért, hogy a szentet tegye tisztátalanná. A két mozgás közötti különbség ég és föld, vagy inkább menny és pokol – a kétféle blaszfémia között sem kisebb a távolság. Nem mondhatjuk, hogy a blaszfém művészet közelebb van a Megváltóhoz, mint a szakrális művészet, csupán annyit állíthatunk, hogy előbbinek sokkal nagyobb a tétje. Valamint azt, hogy a pokolba vezető út ki lehet kövezve jó szándékkal is, meg igazából rosszal is. Néha nincs semmilyen csavar, és ez a dupla csavar a sznoboknak állított ördögi csapda.

Trueman azt a nyilvánvaló tényt is kimondja, hogy a blaszfémia egy bizonyos formája felett bizony eljárt az idő. A dolgoknak van ugyanis egy olyan sajátos tulajdonságuk, hogy idővel az ellenkezőjükre fordulhatnak. Amikor a Brian élete című filmben a Stan nevű férfi azt állította, hogy ő valójában Loretta és gyermeket akar, nevettünk. Egy ilyen párbeszéd ma korunk ijesztő elmeháborodottságának jele, és inkább sírni lenne kedvünk tőle. Nincs benne semmi megütközést keltő, hacsak nem az a tény, hogy ez egykor megütközést keltett. Ami pár évtizede vicces volt, az ma tragikus, ami akkor tragikus volt, azt ma normalitásként sírjuk vissza. A blaszfémia iránya megfordult és zárójelbe tette egykori önmagát. A hetvenes évek végén, amikor a film született, az emberi keretek meghaladását látták sokan kreatív szabadságnak, ma olyan mértékben meghaladtuk magunkat, hogy az isteni korlátok helyreállításában dereng fel az emberi szabadság útja, és kultúránkban utóbbi számít blaszfémnek. Vagy inkább számítana, ha a nyugati agórákon volna még értelme annak, hogy szent.

A vizeletbe mártott feszületet 1997-ben érthettük még valamilyen csavaros tiltakozásnak Krisztus egyházi profanizálásával szemben, de 2023-ban, amikor a szekularizáció a perifériára szorította nyugaton a kereszténységet, ez a fajta tiltakozás inkább olcsó utánlövésnek hat. Még az a meghökkentés sincs benne, mint mikor amerikai katonák levizelték az iraki halottakat, mert ahhoz a kereszténységet legalább a halott szentségével fel kellene ruházni. A night clubokká alakított templomok korában az effajta blaszfémiának egyszerűen nincs sportértéke. És ne kerüljük meg azt a kérdést sem, hogy vajon 1997-ben milyen értelemben volt Serrano alkotása legitim blaszfémia, és vajon miként keretezte a „Húgyos Krisztus”-t a többi fotó, amelyek például halott gyermekek nemi szerveit ábrázolták, vagy egy nőt, amint egy férfi szájába vizel, valamint egy másik nőt, aki egy ló előtt maszturbál. Nem könnyű meglátni ezekben a legitim valláskritikát, és talán nem is értelmezési nehézség áll a megfejtés útjában, hanem az üzenet frivol banalitása. Eszünkbe juthat Elisabeth Ohlson svéd fotóművésznek az Európai Parlament épületében nemrég látható kiállítása is, amely Jézust bőr BDSM-ruhába öltözött homoszexuális férfiak körében mutatta, explicit célja pedig az „LMBT-közösség” támogatása volt. Ezt az üzenetet nem is kell dekódolni, annyira lapos és közhelyes. Nincs több hírértéke, mint egy Oscar-díj átvételekor elmondott beszédnek a sokszínűségről és befogadásról. De ha érdekes nem is, vajon lehet legalább valamilyen értelemben blaszfém ma az „LMBT-közösség” támogatása?

Azt hiszem igen, de csak akkor, ha létezik még a szent. Szent alatt értve Istent, az isteni rendet, vagy annak valamiféle uralkodó értelmezését. Csakhogy éppen ez az, amit a Napnyugat kultúrái felszámoltak. Tagadni addig lehet, amíg van állítás, szentet törni addig lehet, amíg van szent, Istent káromolni addig lehet, amíg Isten nem halt meg. Nietzsche idején azért volt értelme istenkáromlásról beszélni, mert a Vidám tudomány őrültje túl hamar jött, Isten még nem volt teljesen halott. Serrano vizeletbe mártott Krisztusa vagy Ohlson homoszexuális kapcsolatra kész Jézusa akkor jelenthet bármit, ha szembeállítható a Szenttel vagy annak vallásos giccsbe mártott karikatúráival. Onnantól azonban, hogy a kultúra zárójelbe tette a szentet, hogy Isten meghalt és tényleg el is temették, sőt, teste meglátta a rothadást is, ezek üres gesztusok. Isten halála után nincs istenkáromlás, csak annak okafogyott mímelése. A szent eltörlése után a blaszfémia művészetként propaganda, propagandaként unalmas. Unalmas és értelmetlen. Olyan, mint egy Pride felvonulás Stockholm utcáin. Istenkáromlás ügyében a fősodor és a vele járó kulturális hatalom immár a művész oldalán áll, a keresztények maroknyi túlélőit még megbotránkoztatni is felesleges.

Hogy ezzel eltűnik a blaszfémia a művészetből? Trueman szerint a kereszténység gúnyolása ma nagyjából olyan megjósolható klisé, mint a fényhatás egy Thomas Kinkade festményen. Ha valaki ma vallásos hatalom ellen akar blaszfém alkotással tiltakozni, az Washingtonban, Berlinben vagy Brüsszelben ne LMBT-Krisztust állítson ki, hanem írja ki láthatóan egy kormányzati épületre a Róma 1 igéit! Az igazán meghökkentő performansz – noha nem annak szánta – a finn Päivi Räsänen tette volt, amikor éppen ezeket a verseket posztolta a Facebook oldalára, a szekuláris hatalom pedig nyomban ideológiai fatvát vetett ki rá. Az ismert betűsor ma már a hatalom szimbóluma. A megszaggatott színes főpapi ruha a magasba emelt szivárványos zászló lett, a Jézussal szemben felemelt mutatóujj pedig a közösségi médiás tényellenőrzés. (A kis ellenálló szigetek, politikai és intellektuális enklávék senkit ne tévesszenek meg!) A Róma 1 a hatalom aktuális isteneivel szemben blaszfém, miközben a valódi Szentre emlékeztet. A „Húgyos Krisztus” vagy az LMBT-Krisztus egy progresszív korban még csak blaszfém sem tud lenni, hiszen korábban dühösen elpusztította azt, amit káromolna. Chestertonnak igaza van: „Az istenkáromlás művészi hatás, mely a filozófiai meggyőződéstől függ. Az istenkáromlás a hit függvénye, és vele együtt enyészik is el. Ha bárki kétségbe vonná ezt, csak üljön le nyugodtan, és kezdje elszántan káromolni Thor-istent. Az a gyanúm, hogy alkonyatra meglehetősen kimerült állapotban fogja találni őt a család.” (Eretnekek, 10)

Aki a Szentet Thor-istennel hozza egy szintre, régi, barbár történetek meghaladott hőseként, ahogy ezt a Napnyugat felvilágosult, szekuláris kultúrája teszi, annak a blaszfémiája is ugyanott ér véget, ahol Thor kalapácsának visszhangja. „Egy gyagyás meséje, hang és téboly, és nem szól semmiről.” (Macbeth)