Otthagytam a kátét az éjjeliszekrényen. Talán butaság volt, mert ilyenkor a beteg a toxikus gyomornedvekkel vív reménytelen csatát, nem felfoghatatlan, elvont igazságokról gondolkodik. Ezzel persze tisztában voltam, de a féltés ösztönösen cselekszik, kapkod, azonnali oldást és kötést keres. Nekem kellett a vigasztalás, hogy neki is van vigasztalása. Húsz éve beszélgetünk az ötszáz éves kérdésről. Tudni akartam, hogy biztosan tudja a választ. Vajon kicsúsztak-e gondolatai a testet-lelket egy helyre rántó görcsök szorításából, hogy legalább egy pillanatra megpihenjenek a válaszon? Nem tudom, azt sem, hogy ennek van-e jelentősége. Reggel ott árválkodott a káté a táskájában, ahova a nővérek tették, mellette a narancssárga vödörke és a többi, amit hazahoztunk. Az orvos szerint álmában ment el. Az arcán nem látszott gyötrelem.

Mi néked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod? – kérdezi a kopott, megsárgult káté, amit az éjjeliszekrényen hagytam, hogy a jól ismert válasz is karnyújtásnyira legyen tőle: Az, hogy testestől-lelkestől, mind életemben, mind halálomban, nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok, aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett s engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított. És úgy megőriz, hogy mennyei Atyámnak akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le a fejemről, sőt inkább minden az én üdvösségemre kell, hogy szolgáljon. Ezért Szentlelke által is engem az örök élet felől biztosít és szív szerint késszé és hajlandóvá tesz arra, hogy ezentúl Őneki éljek.

És mi néked vigasztalásod a másik halálában? – teszem fel a kérdést most én, önzőn, az üresség fájdalmában fuldokolva, mint egy szétterülő, vastag, porlepte pokróc alatt, és a választ sokkal könnyebb megtalálnom, ha tudom, a másiknak volt vigasztalása a saját halálában. A másik megvigasztalódásában valahogy én is meg tudok vigasztalódni. Levegőért és válaszért kapkodok, átkozott világban az Átkozott után.