Blaise Pascal szerint „az igazi vallásnak nélkülözhetetlen jele, hogy szeretetre kötelez Isten iránt”. De vajon lehet-e Isten iránti közvetlen szeretetről beszélni, vagy az Isten iránti szeretetet csak közvetve vagyunk képesek gyakorolni? Jézus kettős parancsban foglalta össze az egész törvény tanítását: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.” (Mt 22,36-40) A középkor torz kegyességi gyakorlataira reagálva a protestantizmus hagyományosan bizalmatlanná vált az Isten iránti szeretettel kapcsolatban. Természetesen nem abban az értelemben, hogy tagadta volna annak fontosságát, hanem abban az értelemben, hogy megkérdőjelezte annak közvetlenségét.
A középkori miszticizmusban nagy hangsúlyt kapott az Isten iránti szeretet, gyakran a felebaráti szeretet rovására. Állítólag a sivatagi atyák egyike mondta egyszer, hogy „ha emberekkel beszélnék, nem lenne időm az angyalokra”. Luther – aki a kolostor magányából jött ki, hogy evilági szentséget hirdessen – erre azt válaszolta: „Szeresd felebarátodat! Ezekkel az angyalokkal kell beszélnünk!” A kontemplatív hagyomány hibáit látva Luther fő kérdése az volt, hogy hogyan lehet a két parancsolatot egyszerre megtartani. Ha teljes szívünkkel szeretjük Istent, nincs a szívünkben semmi másnak helye, így a felebarátnak sem. A kétféle szeretet látszólag tehát kizárja egymást. Luther úgy oldotta fel a dilemmát, hogy a két parancsolatot egyesítette: ha szeretjük felebarátunkat, magát Istent szeretjük. Luther szerint „Jézus a két parancsolatot eggyé ötvözi, és ugyanazzá a cselekedetté teszi”.
Luther pontosan az ellenkezőjét mondta ezzel annak, amit Szent Ágoston tanított a negyedik század végén. Augusztinusz azt tanította, hogy egy valódi szeretet van, az pedig az Isten iránti szeretet. Vallomásaiban azt írta: „Bizonyos, hogy kevésbé szeret az téged, aki melletted másvalamit is szeret, ha nem kedvedért szereti.” Ha a felebarátot nem Istenért szeretjük, Istent kevésbé szeretjük, mert megosztjuk az iránta való szeretetünket. Luther is egyesítette a két parancsot, csak fordítva. Az Isten iránti szeretet mindig közvetett: azonos a felebarátaink iránti szeretettel. „Isten szeretete a felebarát szeretete” – hangsúlyozta Luther. Istent abban kell szeretnünk, ahol tudjuk, hogy jelen van. Nem tudjuk őt szeretni magasztos voltában, de tudjuk szeretni Igéjében, teremtményeiben, szüleinkben, feletteseinkben. Istennel való kapcsolatunkat a hitnek, felebarátainkkal való kapcsolatunkat a szeretetnek kell meghatároznia.
Ez pontosan az ellentéte Szent Ágoston megközelítésének. Ágoston Istent tekintette a szeretet egyetlen méltó tárgyának, és ennek egy kifejezéseként látta a felebaráti szeretetet. Ágoston számára nem a felebarátunk volt Isten, hanem Isten volt a felebarátunk (is). Luther szerint ez vezetett a középkori miszticizmus elhajlásaihoz, ezért megfordította a sorrendet. Azt hangsúlyozta, hogy Isten irántunk való szeretete az elsődleges, a kereszténység lényege nem a mi Isten iránti szeretetünk, hanem az ő irántunk való szeretete. Az igazi szeretet iránya nem felfelé tart, hanem lefelé. Nem mi szeretjük Istent, hanem ő szeret bennünket, tőlünk pedig továbbra is lefelé árad a szeretet, a felebarát felé, és ez a valódi Isten iránti szeretet.
Kinek van igaza? Bizonyos értelemben mindkettőjüknek, és egyiküknek sem. Vegyük észre, hogy a törvényben nem egy, hanem két parancsolat van! „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.” (Mt 22,36-40) János apostol később is két parancsolatnak értelmezte: „Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is.” Ne csak Istent szeressük, hanem a testvért is. Is. Ha a felebarát szeretete azonos lenne Isten szeretetével, miért feddte volna meg Jézus Mártát, aki felszolgált neki (Lk 10,38-42)? Márta felebaráti szeretete abban a helyzetben nem az „egy szükséges” dolog volt, van tehát olyan szeretet, mely közvetlenül Istennek (Jézusnak) szól, és amely az adott helyzetben nem a felebaráti szeretetben nyilvánul meg. Az Isten iránti szeretet megelőzi a felebarátunk iránti szeretetet.
De vajon hogyan szerethetjük Istent közvetlenül? Csakis a Szentlélek által. A szívünk természetes állapotában nem vonzódik az egy igaz élő Istenhez. Szerethetünk bálványokat, szerethetünk saját képünkre formált isteneket, szerethetjük a „Jóistent”, a „Gondviselést”, a „Teremtőt”, de nem az élő Istent, aki Jézus Krisztusban nyilatkoztatta ki magát. Csak az szereti az egy igaz Istent, akit ő elhatározása szerint elhívott (Róm 8,28). Isten távolítja el belőlünk a kőszívet, hogy hússzívet adjon. Isten gerjeszti a szívünket arra, hogy szeressük őt. Van valami mélyen biblikus abban, ahogy ezt Augusztinusz a saját tapasztalata alapján megfogalmazta: „Az én nehézkedésem a szeretet, az szabja meg az irányt, amerre szárnyalok. A te ajándékod, hogy kigyullad bennünk, s fölfelé törekszünk; áttüzesedünk és szállunk. Megjárjuk a szív magasba vezető ösvényeit és a lépcsők énekét énekeljük. Tüzed, kedves, jó tüzed erejében lángra lobbanunk, és igazán megyünk, mert fölfelé megyünk, föl az égi Jeruzsálem békéje felé, s vigadozunk, mikor azt mondják nekünk: az Úr házába megyünk.”
Luthernek igaza van abban, hogy akkor szeretjük Istent, ha elfogadjuk a szeretetét és bízunk Benne, vagyis hogy a valódi, primér szeretet az ő irántunk való lehajló szeretete, melyet a felebarátaink felé továbbítunk. „Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala. Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért… Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.” (1Jn 4,9-10.19) Istent szeretni azt jelenti, hogy megnyugszunk az ő megelőző szeretetében. Nem akarunk teljesíteni, nem akarunk érdemeket gyűjteni, hanem érdemtelen bűnösökként belevetjük magunkat ölelő karjaiba. C. S. Lewis mondta egyszer, hogy az Istennel való kapcsolatunkban mindannyian nőiesek vagyunk. A szeretetben Isten a kezdeményező, mi csak válaszolunk. Luther ezt megértette.
Az Isten iránti szeretet azonban nem csak ebben áll. Nem puszta befogadás, hanem felfelé szálló vágyódás is. Az Isten iránti szeretet az Istenben való gyönyörködés és az Isten iránti vonzalom nélkül elképzelhetetlen. Akkor szeretjük Istent, ha szeretjük mindazt, amit kijelentett magából. Szeretjük azt, ahogy kijelentette magát Igéjében, olvassuk a Bibliát, hogy többet megtudjunk róla, aki szeretett bennünket. Akkor szeretjük őt, ha bizalommal figyeljük lényét olyankor is, amikor nem értjük cselekedeteit. Akkor szeretjük őt, ha minden jóban az ő Jóságát látjuk, és tudjuk, hogy a Jóság ő maga, ezért minden jó tőle származik és őrá vall. Akkor szeretjük őt, ha minden igazságban az ő igazságát vesszük észre és készek vagyunk megtanulni azt. Akkor szeretjük őt, amikor Jézus áldozatáról hallva vonzódunk ahhoz, akitől az ajándékot kaptuk. Amikor látjuk a keresztben a megdicsőülést. Amikor Isten irántunk való kegyelméről és bűneink bocsánatáról hallva meghajtjuk a fejünket és imádjuk őt.
És végül: akkor szeretjük Istent, ha megtartjuk a parancsolatait. János apostol nyilvánvalóan erről beszél: „az az Isten iránti szeretet, hogy parancsolatait megtartjuk, az ő parancsolatai pedig nem nehezek.” (1Jn 5,3). De miért nem nehezek a parancsolatai? Azért, mert szeretjük Istent! „Abból tudjuk meg, hogy szeretjük Isten gyermekeit, ha szeretjük Istent, és megtartjuk az ő parancsolatait. Mert az az Isten iránti szeretet, hogy parancsolatait megtartjuk, az ő parancsolatai pedig nem nehezek.” (2-3) Vagyis azért szeretjük a felebarátot (vagy testvért), mert megtartjuk Isten parancsolatait, és azért tartjuk meg Isten parancsolatait, mert szeretjük őt! Előbb van tehát az Isten iránti szeretet, az ő szeretetének elfogadása, a hozzá való vonzódás, a benne való gyönyörködés, ennek a kifejeződése a felebarát szeretete. A kettő között szoros kapcsolat van, de a kettő nem ugyanaz.
Luthernek igaza van abban, hogy nem szereti Istent, aki nem szereti a felebarátját. „Ha valaki azt mondja: ’Szeretem Istent’, a testvérét viszont gyűlöli, az hazug, mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát. Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is.” (1Jn 4,20-21) De Ágostonnak van igaza abban, hogy az Isten iránti szeretet az első! Az első parancsolat megtartásából következik a második parancsolat megtartása, hiszen aki szereti Istent, megteszi azt, amit mond. Aki szereti Istent, ismeri az ő szeretetét és tovább csordul ez a szeretet rajta keresztül másokra is. Fordítva azonban ez nem igaz. A második parancsolat önmagában erőtlen, nem hozza magával az elsőt.
Óriási jelentősége van ennek a bizonyságtételünkben. Sokszor azért nem hallgatják meg az emberek a szavainkat, mert nem látják rajtunk, hogy szeretnénk Istent. Miért lelkesednének egy olyan Istenért, akiért mi sem lelkesedünk? Ha azonban látszik rajtunk, hogy szeretjük Istent, mert tényleg szeretjük őt, vonzóvá tesszük őt az emberek előtt is. Az emberek nem csak a szavainkra figyelnek, hanem a lelkületünkre is. Istent megdicsőítjük azzal, ha élvezzük őt, de lejáratjuk, ha megkeseredünk a felebaráti szeretetben. A Westminsteri kiskáté szerint „Az ember végső célja, hogy dicsőítse Istent és örökké élvezze őt.” John Piper kicsit módosította ezt a mondatot: „Az ember végső célja, hogy dicsőítse Istent azáltal, hogy örökké élvezi őt.” Ez talán az egyik legfontosabb korrekciója a protestáns lelkiségi hagyománynak.
Egyszerre tetszik is, meg nem is ez a poszt. Tetszik mert alapvetően egyetértek vele, és jól meg van fogalmazva. Világos érthető. Másrészt pedig nem tetszik, mert nem tartom racionálisnak. (persze Istennel kapcsolatban miért kéne annak lenni?)
Az Isten iránt érzett szeretet számomra mindig kényes téma volt. Több okból. Ezeket az okokat fel is soroltad a posztban.
„Akkor szeretjük Istent, ha szeretjük mindazt, amit kijelentett magából. Szeretjük azt, ahogy kijelentette magát Igéjében, olvassuk a Bibliát, hogy többet megtudjunk róla, aki szeretett bennünket. Akkor szeretjük őt, ha bizalommal figyeljük lényét olyankor is, amikor nem értjük cselekedeteit. Akkor szeretjük őt, ha minden jóban az ő Jóságát látjuk, és tudjuk, hogy a Jóság ő maga, ezért minden jó tőle származik és őrá vall. Akkor szeretjük őt, ha minden igazságban az ő igazságát vesszük észre és készek vagyunk megtanulni azt. Akkor szeretjük őt, amikor Jézus áldozatáról hallva vonzódunk ahhoz, akitől az ajándékot kaptuk. Amikor látjuk a keresztben a megdicsőülést”
Ezek nagyon szép szavak, és egyet is értek velük, de nem tartom ezt ilyen egyszerűnek. A valóság az, hogy az ember élete tele van szencedéssel. Gyakran feldolgozhatatlan szőrnyűségeket kell átélni embereknek. Vannak emberek, akiknek a jóság idegen fogalom. Akik pici koruk óta embertelen körülmények között éálnek. Akik úgy nőnek fel, hogy kizsákmányolják, megalázzák őket, hogy egy életre megnyomorítják őket. És akkor arról nem is beszéltem, hogy mi van akkor, ha ebben egy vallás játszik szerepet.
Hol jelenti ki magát Isten az ilyen emberek életében?
És itt jön az ami nem tetszik a posztban.
„De vajon hogyan szerethetjük Istent közvetlenül? Csakis a Szentlélek által. ”
„Csak az szereti az egy igaz Istent, akit ő elhatározása szerint elhívott ”
„Isten gerjeszti a szívünket arra, hogy szeressük őt.”
Ezek a gondolatok a szeretet forrását rajtunk kívül álló okokba helyezi. Azt mondod, hogy nem tőlünk függ az hogy szeretjük-e Istent. De akkor kitől?Ha Isten eldönti, hogy ezentúl valaki szereti őt, akkor az nem túl logikus. Elég profán lesz amit most írok, de igen furcsa lenne, ha a töltöttkáposzta, vagy épp a disznósajt döntené el, hogy szeretni fogom. Furcsa lenne, ha egy nő odajönne hozzám, és azt mondaná, hogy ezentúl szerethetsz.
Én úgy gondolom, hogy a fenti három idézet oda vezetett, hogy a keresztények jelentős része túlzásba esik az Isten iránti szeretet kimutatásában, csakhogy bizonyítsa a „szeretetre való elhívását”. Ezt Tolsztoj jól ki is figurázza a Feltámadás című regényében. Ha kivesszük az ember fontos szerepét az Isten iránt érzett szeretetből, akkor ez oda vezethet, hogy egy olyan ember, aki nem hajlandó a képmutatásra, vagy nincs meg benne a szeretet érzésének elvárt mértéke(ennek nagyon sok oka lehet), úgy érezheti, hogy őt Isten nem választotta ki, vagy ha képtelen a képmutatásra (például nem szól nyelveken) akkor a gyülekezetének tagjai kérdőjelezhetik meg az Isten iránti szeretetét.
Számomra szimpatikusabb az a megoldás, ami szintén szerepel a posztban, és emiatt kissé ellentmondásosnak is túnik, hogy Isten szeretett bennünket. Előbb mint mi őt. „a valódi, primér szeretet az ő irántunk való lehajló szeretete,” ‘János 4:10
Én az Istewn iránt érzett szeretetet a saját döntésemnek, a saját belülről jövő elhatározásomnak tekintemm. Te is írtál valami hasonlót: „Az Isten iránti szeretet az Istenben való gyönyörködés és az Isten iránti vonzalom nélkül elképzelhetetlen.” Nam vagyok meggyőződve arról, hogy Ismerni kell Isten munkáit ahhoz, hogy szeressük őt. Én inkább fordítva látom. Aki szereti az Istent az lépéséket fog tenni, hogy megismerje őt.1János 4:7
Két téma gondolkodtatott el a posztban.
1. Az első a közvetlenség megkérdőelezése. A protestantizmus oldalán tényleg ez történt. és mondhatni ki is teljesedett az elmúlt évszázadok folyamán. Ha összehasonlítom azokat a mondatokat amit Luther mondott, meg mondjuk amiket MacArthur mond, akkor nagy szintkülönbséget látok.
2. ugyanakkor azzal kapcsolatban kétségeim vannak, hogy már Luther meg a reformátorok is ténylegesen a közvetlenséget kérdőjelezték meg. Lehet hogy ezt a protestantizmus további alakulásának az ismeretében mi látjuk csak a szavai(k) mögé?
Nem látok nagy különbséget Ágoston és Luther között sem a témában — nekem belefér az, hogy ugyanarról beszélnek csak másik oldalról.
Luther az én olvasatomban nem magát a szeretet közvetlenségét kérdőjelezi meg, hanem csak azt a közvetlen szeretetet, amely nem jár közvetett szeretettel…
Szervusz Sefatias,
nem egészen értem, miben nem látod racionálisnak a posztot…
Azt írod a Szentlélek esetében is a szeretet forrása kívül álló okra kerül. Ezzel nem értek egyet. Azt, hogy az új szövetségben Isten a törvényét a szívekbe helyezi, sokan éppen a Szentlélek ígéretével kötik össze. Ha valaki Isten népéhez tartozik, annak az esetében a Szentlélek már nem külső ok szerintem.
A bizonyítási kényszer amiről még írsz, sajnos nagyon is ismerős. A legtöbbször a kegyelem meg nem értését, vagy az Isten kegyelme felőli kétségeket sejtem az ilyen bizonyítási kényszer mögött. És éppen ide tartozik, amit Ádám Luthert idézve ír a posztban: Isten szeretett minket először, és a mi szetetünk az ő szeretére adott válasz…
Szia Dzsaszper!
„Azt, hogy az új szövetségben Isten a törvényét a szívekbe helyezi, sokan éppen a Szentlélek ígéretével kötik össze. ”
Én elhiszem, hogy sokan összekötik, de ez azt jelenti, hogy sokan meg nem. Persze erről nem szeretnék vitatkozni, mert nem látom át ezt a területet. Nekem itt több ellentmodás is van, amiket még nem tudtam feloldani. Tisztában vagyok azzal, hogy Krisztushoz, csak az Atya vonzása következtében mehetünk. Ez rendben is van nálam addig, mig a vonzás megmarad az Atya emberiség és egyén iránt érzett szeretetetében. Tehát az Atya először szeretett bennünket, és csak ennek következtében szeretjük mi is őt. De az a három idézet azt az érzést kelti bennem, hogy Isten kierőszakolja a szeretetet, és csak annak engedi meg, akit erre kiválasztott:
“De vajon hogyan szerethetjük Istent közvetlenül? Csakis a Szentlélek által. ”
“Csak az szereti az egy igaz Istent, akit ő elhatározása szerint elhívott ”
“Isten gerjeszti a szívünket arra, hogy szeressük őt.”
Nekem erről az a nő jutott eszembe, akinek Jézus azt mondta, hogy nem gyógyíthatja meg a lányát, mert ő a zsidókhoz jött. Aztán a nő addig erősködött, míg végül csak meggyógyította. Szóval én látom azt a lehetőséáget, hogy ne külső okból, hanem belülről induljon ki az Isten Iránti szeretet. Nem egy kapcsolóval kapcsolja be Isten az iránta érzett szeretetet, hanem én vagyok az, akiben ez valamilyen okból beindul(pl hála)
„Ha valaki Isten népéhez tartozik, annak az esetében a Szentlélek már nem külső ok szerintem.”
Tehát szerinted az ember először csatlakozik Isten népéhez, és Isten utána engedi meg neki, hogy szeresse őt? Szerintem fordítva. Az egyén megszereti Istent, aztán megismeri, és utána már nem kell csatlakoznia sehova, mert azok közé fog tartozni, akiket az Atya szeret
Kedves Sefatias!
A Bibliában (és János evangéliumában különösen) szerintem egyértelmű, hogy az Isten és Fia iránti szeretetünket maga Isten idézi elő bennünk, és ez kegyelem, mert egyébként nem fordulnánk hozzá. Viszont fontos a felvetésed, hogy ez nem kierőszakolt szeretet-e. Ezzel kapcsolatban – és ha már Tolsztojt szóba hoztad – ajánlom ezt a cikkemet: A szerző analógiája: Tolsztoj vagy Dosztojevszkij?
Üdv:
Ádám
kétségeim vannak, hogy már Luther meg a reformátorok is ténylegesen a közvetlenséget kérdőjelezték meg
dzsaszper,
elsősorban Anders Nygren svéd evangélikus teológus tézisére támaszkodtam, aki Agape and Eros c. könyvében masszív bizonyítást végez ezzel kapcsolatban. A szintézisét problematikusnak tartom, de arról meggyőzött, hogy az általa is képviselt protestáns – főleg lutheránus – hagyományban jellemző az Isten iránti közvetlen szeretettel kapcsolatos bizalmatlanság, és ez Lutherig megy vissza.
Szia Sefatias!
Ha megengeded, én az első hozzászólásod alábbi részére reagálnék egy kicsit… Részben Ádám válaszával (is).
„Ezek nagyon szép szavak, és egyet is értek velük, de nem tartom ezt ilyen egyszerűnek. A valóság az, hogy az ember élete tele van szencedéssel. Gyakran feldolgozhatatlan szőrnyűségeket kell átélni embereknek. Vannak emberek, akiknek a jóság idegen fogalom. Akik pici koruk óta embertelen körülmények között éálnek. Akik úgy nőnek fel, hogy kizsákmányolják, megalázzák őket, hogy egy életre megnyomorítják őket. És akkor arról nem is beszéltem, hogy mi van akkor, ha ebben egy vallás játszik szerepet. Hol jelenti ki magát Isten az ilyen emberek életében?”
Szóval azt gondolom, hogy erre a kérdésedre a válasz – Ádám szavaival – a cikk utolsó bekezdésében van:
„Óriási jelentősége van ennek a bizonyságtételünkben. Sokszor azért nem hallgatják meg az emberek a szavainkat, mert nem látják rajtunk, hogy szeretnénk Istent. Miért lelkesednének egy olyan Istenért, akiért mi sem lelkesedünk? Ha azonban látszik rajtunk, hogy szeretjük Istent, mert tényleg szeretjük őt, vonzóvá tesszük őt az emberek előtt is. Az emberek nem csak a szavainkra figyelnek, hanem a lelkületünkre is. Istent megdicsőítjük azzal, ha élvezzük őt, de lejáratjuk, ha megkeseredünk a felebaráti szeretetben.”
S mindez még akkor is elindíthat valakit Isten felé, az Ő szeretete felé, az Ő lényének valódi megismerése felé, ha az illető olyan nyomorúságok, küzdelmek, fájdalmak között nőtt fel, mint amiket te is felsoroltál… sőt mi több! Még ha akár ezt a „vallásosság” szirupjával leöntve „igazolták” neki. Szent Ágoston is azt mondja, hogy: „Magadnak teremtettél bennünket Istenünk, és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned!” – Szóval aki igazán szomjazik Isten iránt, akit igazán vonz az Isten, az még egy ilyen háttérből is képes megtalálni, megismerni és megtapasztalni Isten szeretetét és kegyelmét, de ennek valóban az egyik feltétele, hogy azok, akik már ismerik és szeretik Őt, valóban hitelesen éljék meg az Istennel való kapcsolatot. S biztos vagyok benne, hogy szerte a világban több ezren, ha nem épp millióan lennének képesek bizonyságot tenni arról, hogy ők egy olyan háttérből jövet, mint amit te is írtál, jöttek ki, „pusztán” azért, mert hiteles hívőket láttak maguk körül. S már ez, önmagában Isten szeretete, hogy 1. elhívott embereket magának, akikkel mély lelki kapcsolatot alakított ki, 2. ezen hiteles embereket „elküldte-oda helyezte” az illető elé-köré, aki mondjuk nem épp egy „rózsás” háttérből jött, érkezett.
Ádám, köszönöm a választ és benne a linket. Így már kicsit jobban értelek. Néhány komment a részemről, amivel Nygen rendszerére reflektálok, vagy legalábbis arra, amit a cikkeden keresztül értettem meg belőle:
Nygren a maga erosz vs. agapé rendszerében teljességgel újrakeretezi amit Ágoston és Luther írt a szeretetről. Maga a felvetés szerintem sokat segít, hogy megtisztítsuk, mit gondolunk az agapéról, ugyanakkor a belőle épített rendszerrel — mármint amit, ha jól értelek téged, Nygren épített belőle — már gondjaim akadnak.
Ha jól értem, Nygren az újrakeretezéssel a végletekig sarkítja mind Ágostont, mind Luthert. (Itt elsősorban az angol nyelvű cikked 5. oldalának első két bekezdésére gondolok, upward love vs. downward love). Az újrakeretezés és sarkítás olyan mértékű, hogy az szerintem önmagában erősen torzít — alighanem más volt az eredeti kontextus, amiből Nygren szerintem kiragadta Ágoston és Luther szavait.
Ez számomra Ágoston esetében a szembetűnőbb. Amikor Ágostont olvasom a szeretetről, akkor nem tudom tisztán elkülöníteni az eroszt, a fíliát (a Jn 21,15-19 miatt szerintem magától értetődő a fília említése) és az agapét. Meggyőződésem, hogy azt a szeretet, amiről Ágoston írt, átjárja az agapé, mivel az én olvasatomban már Ágoston is az Isten szeretetére adot válaszunkról ír. Amikor Luthert értem, nála sem vegytiszta agapét látok mindenféle erosz és fília nélkül.
A cikkedet olvasva arra jutok, hogy a „motivated love” és „unmotivated love” több értelemben használatos, ami szerintem kavarodást okoz. Ha jól értelek, ez a kavarodás Nygrennél történt és nem nálad.
Az egész kérdéskör végül Sefatias kérdésére hegyeződik ki, és arra a csodára, hogy Isten hogyan munkálja ki bennünk azt, hogy őt szeretni tudjuk, hogyan írja a törvényét a szívünkbe. A rendszerező teológia szép és jó dolog, de ha a művelése közben oda is jutunk, hogy az embernek lehetetlen Istent szeretni, akkor jobb ha nem feledkezünk meg arról, hogy ami az embereknél lehetetlen, lehetséges az Istennél 🙂
Onnantól kezdve, hogy a Szentlélek bennünk lakozik, problémásnak látom a kívülről vs. belülről kategorizálást. Sokkal inkább azt látom kérdésnek, hogy saját erőből vagy Isten erejéből. Ahogy én látom, a bennünk lakozó Szentlélek miatt lehetséges Isten erejéből de immár belülről szeretni (ami amúgy Isten Lelke nélkül, nálunk embereknél valóban lehetetlen volna)
Ahova az egész kérdéskör vezet az az, hogy mit kezd a Szentlélek az erosszal és fíliával? Nygren amellett érvel, hogy az erosz és az agapé nem keveredhet — az nem férne bele a rendszerbe. Többek között épp Ágostont és Luthert olvasva én inkább arra jutok, hogy az agapé át tudja járni a lényünket, és az eroszunkat és fíliánkat formálni — minőségi változást elérve átformálni — tudja és akarja, nem pedig kiiktatni.
Számomra egész hajmeresztő az, amit Nygren János első levelével kapcsolatban ír (modifications), az ilyen jellegű bibliakritikát igen nyomós érvek [mint pl. korai és hitelesnek talált kéziratok előkerülése, amelyeknél a szöveg máshogy van] nélkül nem tudom elfogadni… Szerintem Nygren módosít az agapé jelentésén, és nem János első levele 🙂
Remélem, hogy jól értettem az angol nyelvű cikket és nem valami teljes félreolvasatból reagálok…
dzsaszper,
tervezek erről a témáról még pár posztot (kicsit elvontabb szinten, mint ez a cikk), inkább majd azok alatt folytassuk Nygren kivesézését. Most csak annyi korrekciót hadd tegyek, hogy Nygren nem János szövegének a megváltoztatásáról beszél, hanem arról, hogy János változtatott az eredetileg „tiszta” keresztény agapé-motívumon, belekeverve a szeretet-fogalmába némi erosz-motívumot is.
Sefa’ abban egyetértek veled, sőt, ehhez kapcsolódnék, hogy a sorrend elvétése hibás következtetésekhez vezet. Az ugye nem kérdés, hogy ki szeretett előbb.
1Jn 4,19 „Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.” Ebből az igéből fakadóan az sem kérdés, hogy a mi szeretetünknek oka van, az pedig az Ő szeretete. A nagy kérdés, hogy én miért szeretem Őt?! Azért, mert elhívott erre, vagy azért, mert Ő gerjeszti a szívemet erre, vagy azért, mert úgy döntök, hogy szeretem. Szerintem mindegyik igaz! Akkor csúszok félre, ha kiragadom valamelyiket, és így az egyik negligálja a másikat. A szeretés „sorrend” értelmezésében nálam az segített amit Ádám az előző cikkében idézett: Jn 14,21 Aki befogadja parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám; én is szeretni fogom őt, és kijelentem neki magamat.”
Tehát: (az én értelmezésem szerint és nagyon röviden) Isten szeret, ezt én felismerem. Elfogadom a szeretetét, ez megörvendeztet. Tudatosan befogadom a parancsolatait, azaz olvasom, hallgatom az igéjét. Tudatosan igyekszem megtartani azokat, és kérem is Őt, hogy átélhessem az Ő erejét, és megtapasztalom azt. Ezzel bizonyságot teszek (neki) a felé való szeretetemről, és azt tapasztalom, hogy átélem az életemben az Ő folyamatos szeretetét. Még akkor is ezt élem meg, ha a fizikai életem belehal ebbe.(lsd.Bonhoefer)Megértem, hogy helyet készített nekem, amelyet nem veszíthetek el, és megélem azt az ígéretét is, hogy kijelenti magát nekem. Olyan dolgokat oszt meg, amelyeket addig nem tudtam, nem értettem. Ez a valódi közösség. Mindez azért, mert kérem és hagyom, hogy Úr legyen az életemben. Ez az evangéliumi kereszténység igazi lényege és ereje. (Köszi Ádám az előző cikkedet! Ezek akkor, az alapján értek meg, álltak össze bennem.)
Ez igy megfogalmazva sokkal közelebb van hozzám. Valami hasonlót próbáltam megfogalmazni, de a tiéd jobb.A szeretetre predestinálás nekem kicsit keménynek tűnik. 🙂 Köszi a kommented
Ádám,
az a sejtésem, hogy értettem, Nygren mire gondolt, és épp ezért hajmeresztő a számomra .. a szentírót kritizálja, hogy a kánonba ő módosított bele, mindezt bő 1800 év távlatából.
Azt a rendszert, amit felépít (gondolok itt elsősorban arra, hogy az agapé teljességgel kizárja az eroszt) Pál leveleiben sem látom, lényegében nyomaiban sem. Az eredetileg tiszta agapé az ókorban lehet hogy egyáltalán fel sem merült. Nem látok megközelítőleg sem olyan tekintélyt a tiszta agapé gondolata mögött, ami összevethető lenne a Szentírás tekintélyével és így hajmeresztő számomra ez a kritika.
A továbbiakat tartogatom a későbbi posztra.
Egyetértek veled abban, hogy az Isten iránti szeretet belülről és nem kívülről alakul ki.
De mégis csak a Szentlélek által szeretjk Istent, csak az ő hívására és ő gerjeszti erre a szívünket 🙂
[Ha valaki Isten népéhez tartozik, annak az esetében a Szentlélek már nem külső ok szerintem.]
„Tehát szerinted az ember először csatlakozik Isten népéhez, és Isten utána engedi meg neki, hogy szeresse őt? Szerintem fordítva. Az egyén megszereti Istent, aztán megismeri, és utána már nem kell csatlakoznia sehova, mert azok közé fog tartozni, akiket az Atya szeret”.
Szerintem a kettő egyidőben történik: az csatlakozik Isten népéhez, aki immár szereti őt és az szereti őt, aki csatlakozik a népéhez. Nem vállalkoznék arra, hogy eldöntsem melyik az ok és melyik az okozat. És mire megszeretted Istent, addigra már benned (a bensődben) lakik a Szentlélek 🙂
dzsaszper, az az érzésem, hogy véletlenül Sefatias nevében írtál…
Ami meg Nygrent illeti, egyetértek veled. Az ő számára Jézus illetve Pál az etalon, Jánosnál már hellenista hatást feltételez. Én még Jézus és Pál esetében sem tartom igaznak a vegytiszta agapé-motívumot (amit Nygren ért agapé alatt). De erről későbbi posztokban majd többet is mondok.
Azon tanakodtok, ki mit mondott a régiek közül és nem figyeltek arra, Isten mit mondott. ISTEN A SZERETET! Ő előbb szeretett, mielőtt még megszülettünk volna! Az, hogy elfordultunk tőle és saját utakon jártunk, nélküle rendeztük be az életünket elég rosszul és utána Istent hibáztatjuk minden rossz döntésünk következményeiért.
Hogy mondhatod, szereted az Istent, akit nem látsz és nem szereted felebarátodat akit látsz?
Tisztelem az egyéni véleményeket, de szerintem ez olyan vita, mint az, hogy melyik volt előbb a tyúk vagy a tojás.
Keresd előbb Isten országát és minden megadatik néked!
Sefatias, Ádám,
valóban, és most sem volt szándékos… A dolog valahogy a laptopomon szokott megtörténni Linux alatt, a válasz első szavával van hogy felülíródik a név mező, és nem értem miért…
A következő próbálkozás a böngésző újratelepítése lesz…
„Csalárdabb a szív mindennél és gonosz az: Kicsoda ismerhetné azt?
Én az Ùr vagyok az aki a szívet fürkészem,és a veséket vizsgálom,hogy megfizessek kinek-kinek az ő utai szerint és cselekedeteinek gyümölcse szerint”(Jeremiás 17:9;10) Nehéz hinni a szívnek amikor az tovàbb haladàsra,látszòlag tétlen vàrakozàsra,vagy éppen maradásra szólít. Csalàrdá válik amikor nem a hit mozgósítja a szívet mert vadul ellenkezik. Tudni mit kell tenni ,de mégsem tenni. Elválasztani az ocsut a bùzàtól, amint szívből tudni mikor hallgassunk és mit szóljunk. Jézus szavai szerint: Vizsgàlj meg mindent! Előbb lehet a kiválasztàs ,és abból van a viszonzás. Mint ahogy mindig a nő választ. A terméketlen földben nem terem a mag sem,de még ezen felül is ügyelni kell a tisztán tartàsra. A szívnek is van intelligenciája,nem csak az elmének. A szeretet az egy érzés,nem pedig keverendő az érzelmekkel nem függ semmitől, és senkitől szerintem. A feltételnélküliség ennek szól. Isten olyan akàr egy szülő ha szükséges szigorù,de elfogulatlanul pàrtatlan. Ha Isten a „veséket vizsgàlja” akkor a kapcsolódásokon keresztül teszi.Ki milyen szívvel teszi azt amit tesz. Mennyi benne az önös érdek. Ezt nem az ember fogja megítélni hanem Isten àltal Jézus.
Érdekesség ,hogy ez a bejegyzés 9 évvel ezelőtt íródott ,de az aktualitása,intenzitàsa a jelenben válik hansgùlyossá.
(Hagy bölcstelenkedjek bele…)
A „szeretetre való predesztinálás” szerintem az alapkövek közé tartozik.
Úgy gondolom, hogy „Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert” – Isten szeretetének alapja és kiindulópontja. Ránéz az emberre, és önmagát látja benne. Ő teremtette ilyennek, tehát „predesztinálta” erre.
És a másik ember ugyanúgy Isten képét hordozza. (Hogy milyen sminkkel, hadd ne merüljek most bele…) Ha rá nézek, Istent kell/lehet látnom benne, s így kell szeretnem/így lehet szeretnem.
Ki van ez kérem találva, a világ teremtése óta, sőt azt megelőzően is.
„…….. Előbb van tehát az Isten iránti szeretet, az ő szeretetének elfogadása, ……..”
Ha jól értem Ádám, jelen esetben ez a kettő egyet jelent, egyszerre történik. Nálam viszont kettévált és fordított sorrendben történt. Előbb elfogadtam Isten szeretetét, majd válaszul viszontszeretni kezdtem Őt.
„……. Sokszor azért nem hallgatják meg az emberek a szavainkat, mert nem látják rajtunk, hogy szeretnénk Istent. …….”
Ezt teljesen rendjén valónak találom. Sokkal hatékonyabb, ha akkor hallják szavaim az emberek, miután látják rajtam, hogy szeretem Istent, ami kérdést generálhat bennük. Ezért személyes életemre vonatkozóan útmutató igém az alábbi igevers:
„Az Úr Istent szenteljétek meg szívetekben. Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelídséggel és félelemmel:” (1 Péter 3:15)
Istennek legyen hála ezért a kijelentésért! Ha Isten szeretet – márpedig az – akkor ennek így kell megnyilvánulnia. Így már jobban érthető az Énekek éneke is, mely egy lenyűgöző szerelemről szól, amely erősebb mint a halál! És azt gondolom, hogy csak az Isten iránti, Isten általi szeretet – teszi hitelessé a felebarát szeretetét. Ezt már a felearát is felismeri… Ez a szeretet tapasztalat Istentől való távolságunk függvénye. „Közeledjetek Istenhez..” – mondja Jakab apostol.