Lennék a hegyben fortyogó magma, növekvő kalász kicsinyke magja, szárnyait tervező parányi báb, fekete gallyként játszva a halált, duzzadó rügy a csupasz ág végén, ebihal tóparti nádas szélén, rozsomákbébi egy állatkertben, elpróbált körtánc a bálteremben, felhúzós kakukk a déli órán, eladott Tesla az első útján, tavon lennék mennydörgő rianás, kemény havon gyöngyöző olvadás, búzasör a hűtött jégszekrényben, tartalékos őrnagy készenlétben, tarackok csövébe töltött golyó, deltája felé guruló folyó, legénybúcsú végén az, aki szűz, az aggszűz keblében éledő tűz, kard, mi nem lett túl korán kirántva, csomag, mely pihen az irattárban, de rá lett téve régen a bélyeg, mikorra vigyék a másik félnek, lennék a másik fél, aki várja, vagy messzi földre induló gálya, öreg matróz a Horn-foki ködben, nem is kérdve, hogy kiköt-e végre, vagy új tengerre fújja a szél, s tavaszra Él Doradóba ér. Lennék mindez, ha a nyirkos halált követi a biztos feltámadás. (Szabados Ádám)
Látva a fenti képet és olvasva a posztot, a 107. Zsoltár 23 – 24 versei is felzengenek szívemben:
„They that go down to the sea in ships, that do business in great waters; These see the works of the LORD, and his wonders in the deep.” /King James for./
„Akik hajókon mennek le a tengerre, akik nagy vizeken dolgoznak; Ezek látják az ÚR cselekedeteit és csodáit a mélyben.”
Köszönjük Ádám, az írói és költői ajándékodhoz nem férhet kétség, s hogy hova is fújja a hajódat az a bizonyos Szél, a „bearanyozott” égi városba, hol a Bárány „Él”.