Nem akarok hosszú pingpongozásba kezdeni, de egy viszontválasszal a magam részéről még élni szeretnék. Mindenekelőtt hadd jegyezzem meg, hogy megszólítottként reagáltam Sitku Tibor (Sytka) cikkére, tehát nem én dobtam fel neki egy labdát, csupán visszadobtam azt a labdát, ami tőle hullott az ölembe. Eddig az történt, hogy egy cikkemben azt állítottam, hogy A, mire Sytka írt egy blogbejegyzést, hogy Szabados Ádám szerint B, pedig a helyes a C, mire én írtam egy választ, amiben elmondtam, hogy C szerintem hibás, én pedig egyébként A-t mondtam, nem B-t. Nem tudom, hogy Sytka megértette-e a válaszomból, hol ment félre a cikkemre adott bírálata, mert a válaszában most úgy érvel tovább C (sőt, mintha inkább D) mellett, hogy egy szó nem esik már A-ról és B-ről. Ez így olyan, mintha folyton azért késnék le a közös kávézásról, amire meghívott, mert mindig módosul a helyszín, amit megbeszéltünk. A mozgó céltábla hasonlatát most azért nem használom, mert eszemben sem volt lőni.

Kilépve viszont a kódok és hasonlatok egyre sűrűbb erdejéből, néhány érthetőbb gondolattal hadd válaszoljak Sytka válaszára, és ezzel részemről szeretném le is zárni a vitát. „Azonos alap” alatt azt értem, ami római katolikusok, evangéliumi keresztények és liberális keresztények között évszázadok óta vitatéma: mi a hitünk egyértelmű, megkérdőjelezhetetlen, biztos alapja? Az egyház? A hagyomány? A Szentírás? Az értelem? A tapasztalás? Vagy ezek valamiféle keveréke? Régóta érzékelem, hogy Sytka erről máshogy gondolkodik, mint én vagy az evangéliumi keresztények általában. A Krisztusban való személyes hit léte vagy nemléte ettől nem teljesen független, de ezzel nem is azonos kérdés, úgyhogy arról nem is állítottam semmit. Abban viszont biztos vagyok, hogy az alapok befolyásolják a felépítményt, ebben az esetben az írásainkat, tanításainkat, publikus megnyilvánulásainkat. Sokféleképpen át lehet nyúlni az árkok fölött (szándékosan nem szakadékot írtam), de ettől a különbségek még léteznek, és nem is feltétlenül lényegtelenek. Ezt számomra éppen az bizonyítja, hogy Sytka fontosnak tartotta, hogy egy egész bejegyzésben cáfolja a külső és belső világosságról szóló cikkemet.

Abban továbbra sem vagyok biztos, hogy Sytka megértette az eredeti posztomat. Abban viszont továbbra is biztos vagyok, sőt, most még biztosabb, hogy a Biblia relevanciáját illetően nem értünk egyet. Sytka szerintem két dolgot kever össze a kultúrával és a Bibliával kapcsolatban. A kultúrával kapcsolatban mintha azonosnak tekintené a szokások változását az emberi lélek természetének változásával, a Biblia kapcsán pedig mintha a parancsok gyakoriságából következtetne arra, hogy mindössze ez az Ószövetség (és talán az egész Biblia) lélektani mélysége. Értem, és egy pillanatig nem vitatom, hogy egészen másfajta kultúrában élünk, mint a bibliai idők embere, és ez hat a gondolkodásmódra is, ezért szükség van interpretációra és hermeneutikára. Rengeteget írtam magam is a kulturális különbségekről, kulturális szakadékokról, saját kultúránk összetettségéről, ellentmondásairól, a nyugati és a keleti kultúrák különbségeiről, stb. Azt is értem, és nem vitatom, hogy a bibliai parancsok önmagukban nem tudják talpra állítani az embert, mert bár a felelősségvállalás ad valamiféle tartást, a moralizálás mindig kevés volt a lélek egészsége számára. Ezekből azonban nem következik az, amiről Sytka beszél.

Hadd kezdjem a kultúrával. Korunk egyik különös jelensége, hogy éppen akkor, amikor úgy tűnt, a Biblia végleg irrelevánssá vált, egymást követik a gondolkodók, akik a Bibliában fedezik fel azokat a lélektani bölcsességeket, amelyek a mai ember számára korszerű, érvényes, sőt, szinte minden másnál pontosabb vonatkoztatási pontokat adnak a belső valósággal való kapcsolathoz. Sokakat említhetnék, kezdve mondjuk Paul Tournier svájci pszichiáterrel, vagy René Girard francia antropológussal, de említhetném Giorgio Agamben olasz baloldali filozófust, vagy akár Heller Ágnest is, aki élete utolsó szakaszában a jelen egzisztenciális kérdéseivel bibliai alakokban kereste a párhuzamokat. Talán a leginkább figyelemre méltó Jordan B. Peterson kanadai pszichológus, aki nemrég hosszú előadássorozatban elemezte a bibliai történetek pszichológiai jelentőségét, és arra mutatott rá, hogy az egész emberi kultúrában nincsenek olyan precíz lélektani leírások, mint a Bibliában, és az empirikus megfigyelések is ezt igazolják. Végighallgattam a sorozatot, lenyűgöző Peterson lelkesedése a Biblia éleslátása iránt. A szakember szerint csak Kain és Ábel történetének néhány sora olyan mély pszichológiai igazságokkal van tele, amelyekről hetekig tudna beszélni, és annyira tökéletes a lélektani leírás, hogy vagy sok ezer éves emberi tanulás áll mögötte, vagy – ahogy hívők állítják – valamiféle isteni kinyilatkoztatás eredménye.

Nem kell egyetérteni az említett gondolkodók konkrét értelmezéseivel és alkalmazásaival (nekem is vannak fenntartásaim), de egy biztos: a kultúra változása nem azt jelenti, hogy az emberi lélek is alapvetően megváltozott volna. Éppen ellenkezőleg: a legmélyebb indítékok, szükségek és vágyakozások kultúráktól függetlenül nagyfokú azonosságot mutatnak. Történettudósok szerint nem is tudnánk értelmezni a történelmet, ha nem az emberi természet alapvető állandóságát feltételeznénk. (De ezt akár épp a lélektanra is elmondhatnánk.) Ezért tudják ma is nagy sikerrel színpadra vinni Szophoklész és Shakespeare drámáit, ezért érdekli a mai ember értelmiségét is Szapphó vagy Dante költészete, ezért izgatja korunkat is Sámson és Delila története, a régi mítoszok, vagy mindezek leegyszerűsített és modernizált változatai, a szuperhős filmek, illetve az olyan régi elemekből összegyúrt új mesék, mint A gyűrűk ura, a Prometheus, vagy a Trónok harca. Lélektanilag azonban az ősi történetek közül is kiemelkedik realitásérzékével, mértéktartásával, precizitásával, konkrétságával egy könyvgyűjtemény: a Biblia.

És akkor rá is térnék a Bibliára. Sytka úgy ír a Bibliáról, mint amelynek ószövetségi része szinte kizárólag parancsok szintjén akarna illeszkedni az ember lelkéhez. Izsák Norbertet idézi, aki szerint „az Ószövetségben is voltak jó, hasznos példák, mégis, az egésznek az ethosza a törvény által meghatározott volt, mondhatni engedelmességközpontú. Amennyiben engedelmeskedünk a törvénynek, akkor meggyógyulunk.” Való igaz, a mózesi törvénynek volt ilyen olvasata, de ez leginkább a farizeusokhoz kötődött, akikkel Jézus vitába szállt. Maga a Biblia azonban nem ilyen könyv. Fontosak benne Isten parancsai (egyébként ez nemcsak az Ószövetségre igaz, hanem az Újszövetségre is), de a Biblia leggyakrabban nem parancsokkal, hanem történetekkel operál. Pontosan azért, mert Isten, aki a Biblia mögött áll, ismeri az emberi lelket, amelyhez életváltoztató céllal beszélni akar.

Már a Biblia legelső könyve hosszú történeteket mesél el, amelyek lélektani mélysége sok-sok évszázad művészetét ihlette, és pontosan azért, amiért a mózesi törvény parancsolatai önmagukban nem. Ezek a történetek az emberi szív mélységeit érintik meg. Ábrahám és Izsák esete megszámlálhatatlan festmény és könyv témája lett, az egyik legmegrendítőbb feldolgozása Søren Kierkegaard Félelem és reszketés c. műve (az egyik legcsodálatosabb elemzés, amelyet a hit lélektani mozzanatával kapcsolatban valaha olvastam). Aztán ott van Jákób története, vagy a fiáé, Józsefé, amely Thomas Mann hatalmas opuszát ihlette: a József és testvéreit. (Ha volt író, aki a huszadik században igazán és őszintén tisztelte Freud munkáját, az éppen Thomas Mann volt.) És akkor még nem szóltunk Gedeonról, Bárákról, Sámsonról, Jeftéről, Dávidról, Sámuelről és a prófétákról.

Sytka vastag betűkkel emeli ki az Ószövetséggel kapcsolatban az Izsák Norberttől vett idézetnek ezt a mondatát: „Amennyiben engedelmeskedünk a törvénynek, akkor meggyógyulunk”. Ez az, amin szerinte az Újszövetség javít, amikor Krisztussal hoz bennünket kapcsolatba („az újszövetségi teológia már jelentős árnyalatokat hoz képbe ehhez a látásmódhoz képest és a lélek egészségét, ápolását, ha úgy teszik karbantartását a Krisztushoz való viszony tekintetében szemléli”), de a Biblia így is „korhoz kötött könyv”, „közvetlenül tehát nem fog konkrét tanácsokat nyújtani egy mai lelkigondozónak”. Értem, hogy vannak élethelyzetek, amelyekről nincs pontosan odaillő bibliai tanács, értem azt is, hogy hatalmas a kulturális szakadék az első század és a huszonegyedik század között, és azt is értem, hogy a pszichológia rengeteg használható ismeretet ad a lelkigondozók kezébe, ahogy korábbi korokban sem mindent a Bibliából olvastak ki a hívők, amikor az életről tanultak. Ott van a hiba Sytka gondolatmenetében, hogy a Biblia valójában soha nem tanított pusztán a törvénynek való engedelmességre alapozó lelkiséget.

Már a mózesi törvény alapja is a szabadítás volt. Isten közel jött Ábrahám utódaihoz és szövetséget kötött velük. Kihozta őket Egyiptomból, és megmutatta nekik a hatalmát és a dicsőségét. Ebből olyan erők születtek, amelyekről a modern pszichológiának szinte semmi tudása nincsen. Az izráeliek kegyelmet éltek át és mennyei energiákat. Egész történetükben meghatározó szerepe volt Isten közelségének vagy távolságának. „Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre” – írja a legrégebbi zsoltár, Mózes zsoltára (90.). Majd így folytatja: „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” Mózes Isten valóságára számít az élet helyes megéléséhez. „Fordulj hozzánk, URam! Meddig késel? Könyörülj szolgáidon! Áraszd ránk kegyelmedet reggelenként, hogy vigadjunk és örüljünk egész életünkben! Örvendeztess meg bennünket annyi napon át, ahányon át megaláztál, annyi éven át, ahányban rossz sorsunk volt! Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon, és méltóságod fiaikon! Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata! Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá!” Istentől várta mindezt.

Aki úgy értelmezi az ószövetséget, mint parancsolatok gyűjteményét, amely figyelmen kívül hagyja a lélek valódi természetét, az egyáltalán nem érti, miről szól Isten szövetsége Izráellel. Mózes azonban értette. Ezért mondta Istennek, hogy ha nem megy velük, angyalt se küldjön előttük, sőt, fel se vigye őket a megígért földre. Mindennek a szíve Isten jelenléte. A parancsolatok sem csupán parancsolatok voltak, hanem az ÚR parancsolatai! Jakab ezért mondja, hogy akár egy parancsolat megszegése is az egész törvény megszegése, hiszen ez valójában egy kapcsolat. A 119. zsoltár fiatal szerzője arról ír, hogy Isten beszéde megeleveníti a lelkét, a parancsolatok éltetik őt, mert azok Isten parancsolatai. Istennek írja mind a 176 strófát, mert a törvény számára nem puszta felszólítás volt, hanem élet és kapcsolat. Terapeuták egyik legnehezebb feladványa, hogy hogyan hozzák elő pácienseikből a belső forrásokat. A zsoltáros azt élte át, hogy Isten igéje nyitotta fel benne ezeket a forrásokat. „Beszéded megelevenít engem!” Ugyanerről ír a 46. zsoltár szerzője: „Egy folyam örvendezteti Isten városát.”

Dávid bűnbánó zsoltáraiban a lélek betegségéről és gyógyulásáról szintén az Istennel való kapcsolattal összefüggésben ír. Érdemes minden szavát ebben a megvilágításban is ízlelgetni: „Lásd, én bűnben születtem, anyám vétekben fogant engem. Te pedig a szívben levő igazságot kedveled, és a bölcsesség titkaira tanítasz engem. Tisztíts meg izsóppal, és tiszta leszek, moss meg engem, és fehérebb leszek, mint a hó. Engedd, hogy vidámságot és örömöt halljak, és megújuljanak tagjaim, amelyeket összetörtél. Rejtsd el orcádat vétkeim elől, töröld el minden bűnömet! Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem! Ne vess el orcád elől, szent lelkedet ne vedd el tőlem! Vidámíts meg újra szabadításoddal, támogass, hogy lelkem készséges legyen, hogy taníthassam utaidra a hűtleneket, és a vétkesek megtérjenek hozzád.”

Vagy ezt írja a 32. zsoltárban: „Míg hallgattam, kiszáradtak csontjaim, egész nap jajgatnom kellett. Mert éjjel-nappal rám nehezedett kezed, erőm ellankadt, mint a nyári hőségben. (Szela.) Megvallottam neked vétkemet, bűnömet nem takargattam. Elhatároztam, hogy bevallom hűtlenségemet az ÚRnak, és te megbocsátottad bűnömet, amit vétettem. (Szela.) Ezért hozzád imádkozzék minden hívő, amíg megtalálhat. Ha nagy vizek áradnak is, nem érik el őt. Te vagy az oltalmam, megóvsz a bajtól, körülveszel a szabadulás örömével. (Szela.) Bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton kell járnod. Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem. Ne legyetek olyan oktalanok, mint a ló vagy az öszvér, amelynek kantárral és zablával kell fékezni szilajságát, másképpen nem közelít hozzád. Sok fájdalom éri a bűnöst, de aki bízik az ÚRban, azt ő szeretettel veszi körül. Örüljetek az ÚRnak, ujjongjatok, ti, igazak! Vigadjatok mind, ti, igaz szívűek!” Dávid Istentől várja a gyógyulást, és Istentől várja az életre való bölcsességet is. Olyan forrásból, amely magasabban és mélyebben van, mint amiről a világi lélektan tudhat.

Nem sorolom tovább a példákat, már így is talán túl sok az idézet, pedig az Újszövetség pszichére és pneumára ható forradalmi igéit még nem is említettem. A lényeg ez: a Biblia egyáltalán nem azt tanítja (az Ószövetség sem), hogy „engedelmeskedj a parancsoknak, és akkor meggyógyulsz”. Ez döbbenetes leegyszerűsítése az Ószövetségnek, pontosan az, amit a farizeusok csináltak, akiknek a szíve távol volt Istentől. A Biblia a szív mélységeit mutatja be, olyan mélységeit, amelyeket még a szekuláris pszichológia sem ismer, és éppen azért nem ismer, mert nem a kinyilatkoztatásból indul ki. A pszichológia nem foglalkozik azzal, hogy az ember Istennel való kapcsolatra teremtetett, ezért a legmélyebb problémája, hogy elhagyta az élő víz forrását, és repedezett falú kutakat ás magának, amelyek nem képesek megtartani a vizet (vö. Jer 2,13). A pszichológia a természetet kutatja és ezen a szinten bír sokféle tudással. Ezt a tudást használhatjuk, ahogy a pusztába hívott zsidók is magukkal vitték az egyiptomiak kincseit, csak nekünk is ki kell szórnunk közülük a bálványszobrokat. A Biblia bölcsessége azonban nem kevesebb és szűkösebb ennél, hanem több és tágasabb, mert a természetet, amellyel a lélektan is foglalkozik, a kinyilatkoztatással kapcsolja össze. Sőt, magával Istennel. Az egyiptomiak kincseivel vándorló népnek megjelenik Isten a Sínai-hegyen.

Hadd térjek vissza végül a legelejére, a posztra, ami Sytka rosszallását kiváltotta. Abban a cikkben azt írtam, hogy a mai ember azért fordul a teológiától a pszichológia felé, mert már csak a természetet fogadja el valóságnak. Nem hisz a külső világosságban, a kinyilatkoztatásban, a teremtés Istentől való szándékában és az attól való eltérésben. (A mai ember számos problémája egyébként kifejezetten ebből is fakad. A kétségbeesésnek egy bizonyos formája viszonylag ritka volt ott, ahol megvoltak a külső referenciapontok, amelyekhez az ember igazodhat, de ma még a válaszok is többnyire olyan keretben születnek, amelyek nélkülözik ezeket a külső kereteket, ezért a tüneti kezelés mellett inkább súlyosbítják a problémát.) A hívőnek azonban nem kell ezt az utat járnia. A természet működéséről sokat megtudhat a lélektanból, ahogy a közösségek működéséről a szociológiából, a hatalom működéséről meg a politológiából, de Isten igéje nagyobb világosságot gyújt. Ha a hívő ugyanazt az utat járja be, mint a nemhívő, az valószínűleg a hite megrendülésének a jele. Ha úgy tetszik: igen, a hit vagy a hívő lélek betegsége.