A reformáció egyik legjelentősebb, messze önmagán túlmutató mozzanata volt az, amikor Luther kisétált a monostorból és hátat fordított a szerzetesi életnek. (Nem a Bóra Katalinnal később kötött házasságára gondolok, noha az is része – fontos része – volt a lépésnek, hanem arra az általánosabb gesztusra, hogy a világban élést választotta a világtól való elkülönülés helyett.) Ebben a szimbolikus lépésben benne van az a reformátori gondolat, hogy a szentség megélése evilági, és hogy nincsen minőségi különbség a szerzetesi hivatás és a világi feladatokban álló hivatás között, illetve ha van, akkor az inkább a szerzetesi lét erkölcstelenségében áll. Luther az imádkozni félrevonuló szerzetesi életben egyre inkább az önző, a világi kötelességek alól önmagát kivonó szeretetlenséget látta. A reformátori lelkiség megszűntette a szerzetesi hivatás és a világi munka közé emelt távolságot és azt hangsúlyozta, hogy a hívőknek a világban van dolguk.
Luther szerint a leghétköznapibb munkát sem szabad kisebb értékűnek tekinteni, mint bármilyen egyházi szolgálatot, hiszen Istennek kedves a világi kötelességek ellátása. „Mert bizony az Isten fáradozik majd általad minden dologban; ő feji meg általad a kecskét, és a legszolgaibb teendő is az ő javára van, s egyaránt kedves neki a legnagyobb és a legkisebb szolgálat.” A világgal való kapcsolat eltérő protestáns modelljei ellenére (amelyekről most nem fogok írni, mert szétfeszítené a bejegyzés kereteit) ez a megközelítés általános jellemzője volt a reformációnak. Max Weber ezt írja: „A reformáció egészének teljesítménye… az, hogy a katolikus felfogással szemben hatásosan megnövelte az evilági, hivatás szerint végzett munka erkölcsi hangsúlyát…” (A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, 83) Weber ezt hagyományőrző álláspontnak látta, mert az embereket arra sarkallta, hogy keresztényként maradjanak meg az élethelyzetükben, amelyben elhívattak (vö. 1Kor 7,20).
Ha történetileg elemezzük a reformáció evilági szentségre fektetett hangsúlyát, sokféle bírálatot fogalmazhatunk meg, akár még a szekularizmus elterjedéséért is felelőssé tehetjük a protestantizmust. Az eszméknek vannak nem szándékolt következményei, ezt is tekinthetjük annak. Azonban Bonhoeffernek is igaza van, aki azt írja Etika c. könyvének hivatásról szóló fejezetében: „Luther visszatérése a monostorból a világba, az ’elhívásba’, a szó igazi újszövetségi értelmében a legádázabb roham és támadás volt a világgal szemben az őskereszténység óta. Egy ember a világban vesz fel pozíciót a világgal szemben.” Később hozzáteszi: „A középkori szerzetesség félreértése nem abban a felismerésben állt, hogy Jézus Krisztus elhívása magával vonja a világgal szembeni harcot, hanem abban, hogy ennek a harcnak a helyét nem a világban kereste, ahol az elhívásra a legmegfelelőbb választ lehet adni. (…) Ebből következően a világra adott ’nem’-ben a szerzetesség kevésbé veszi komolyan Isten elhívását, mint evilági elhívásában Luther (bár nem a pszeudo-lutheranizmus).”
Bonhoeffer Luther valódi szándékával ellentétesnek tartotta azt a nézetet, amely megtiltja, hogy valaki elhagyja természetes „hivatását” (nehéz a Beruf szót pontosan fordítani, ahogy a latin vocatio-t és a görög κλῆσις-t is). Ez a modern korban, amely a hagyományos szakmák állandóságát széttörte, ma már elképzelhetetlennek is tűnik. Luther pusztán azt hangsúlyozta, hogy a kötelességünk az egész embert érinti az egész világban, és amikor a kötelességünket a világban ellátjuk, nem a Krisztus elhívásához képest alsóbbrendű tevékenységet végzünk, hanem éppen az elhívásunknak engedelmeskedünk. Amikor kötelességünket Krisztusnak végezzük, embertársaink iránti szeretettel, Krisztust szolgáljuk, ő pedig álalunk cselekszik. A világgal való harc szerzetesi modellje Bonhoeffer szerint kétszeresen is téves: egyrészt azért, mert az élettel szembeni végső kötelességet a monostor falai közé szorítja, másrészt mert a világban megélt konkrét kötelességek ellátását a szerzetesi elhívás fényében megalkuvásnak tekinti. Luther válasza erre az volt, hogy jelentőséggel ruházta fel az evilági kötelességeket. Ez a jelentőség korlátozott, de alapját tekintve ugyanolyan határtalan, mint bármi más, amit Jézus Krisztusért teszünk.
A reformáció kálvini ága egyetértett Lutherrel abban, hogy a keresztény életet a világban kell élnünk, és a világi feladataink és kötelességeink ellátása kedves Isten előtt. A puritánok különösen nagy hangsúlyt fektettek erre. Egy cipésznek nem kell elhagynia a foglalkozását azért, hogy Krisztust kövesse, kövesse Krisztust úgy, hogy jobb cipőket készít, kedvesebben szolgálja ki ügyfeleit, nem akar mások kárára meggazdagodni, gondot visel a családjáról, felruházza a gyermekeit. Egy keresztény tanító szeresse a tanulóit és fejlessze a képességeit, amelyekkel a tudást átadhatja. Egy keresztény pék süssön finom kenyeret és ne felejtse ki belőle az alapanyagokat akkor sem, ha úgy extra nyereségre tehetne szert. Ha egy keresztény bíró, akkor ismerje a törvényt és mindig igazságosan ítéljen, nem nézve az előtte álló személyét és társadalmi helyzetét. A lényeg: ezek nem kevésbé lelki, nem kisebb értékű foglalatosságok, mint az, ha valaki egész nap imádkozik. Sőt, utóbbi esetében hamarabb merül fel a gyanú, hogy az illető elhanyagolja kötelességét, és így nem a Krisztustól kapott elhívásának megfelelően él. Mert „ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék” – mondja az apostol (2Thessz 3,10-11).
A reformátorok természetesen a gyülekezeti életet is fontosnak tartották. A szentek Jézus akarata szerint rendszeresen találkoznak, hogy hallgassák az igét, megemlékezzenek Krisztus haláláról, gyakorolják egymással a közösséget, szolgálják egymást ajándékaikkal, imádkozzanak. Luther wittenbergi gyülekezetében egy időben vasárnap reggel 5-kor kezdődött az első istentisztelet, ahol prédikáció hangzott el a levelekről, 10-kor még egy istentisztelet és prédikáció az evangéliumokról, délután igehirdetés az Ószövetségről és a katekizmusról. Hétfőn és kedden szintén a katekizmusról volt szó, szerdán Máté evangéliumáról, csütörtökön és pénteken az apostoli levelekről, szombaton János evangéliumáról. A reformáció evilági elhívásra fektetett hangsúlya nem jelentette a gyülekezeti élet elhanyagolását. A végtelen számú szórakozási lehetőség korában, amikor nem csak a kötelességeink tartanak bennünket távol az Isten házától, emlékezzünk erre.
A reformátorok azonban nem akarták kivonni a hívőket a világból. Éppen ellenkezőleg, arra bátorították őket, hogy az összegyülekezés után menjenek a dolgukra és végezzék evilági kötelességeiket az ige fényében. Jézus szerint nem a világból valók vagyunk, de a világban van dolgunk. A megváltás nem ragad ki bennünket a világból, hanem megváltoztatja a világgal való kapcsolatunkat. Idegenek leszünk a világban, de ebből nem következik, hogy ki kellene vonulnunk belőle. „Mindenki maradjon abban a hivatásban, amelyben elhívatott.” (1Kor 7,20) A szentség fentről van, de feladataiban többnyire evilági. Ez is a reformáció evangéliumi elvei közé tartozik.
„……………………….. a keresztény életet a világban kell élnünk, és
a világi feladataink és kötelességeink ellátása kedves Isten előtt. ………”
Ma már Isten iránti hálával gondolok azokra a Krisztust követő emberekre,
akiket azelőtt ismertem meg, mielőtt én is elkezdtem tanulni ezt az utat.
Akik a mindennapokban élték meg a keresztény életet. Volt, hogy törődésük
viszolygást, Istenhitük menekülést váltott ki, ám visszagondolva úgy látom,
életvitelük segített döntésem meghozatalában.
Nálatok sem ismeretlen a háttérima, mint olyan. A szerzetesek ezt végezték, napi munkájukkal együtt! Tán nektek sem ismeretlen a szent benedeki mondat: Ora et labora, vagyis imádkozzál és dolgozzál! Benedek pedig úgy ezer évvel megelőzte a most emlegetettet. Minden szerzetes dolgozott, mindig dolgozott! Csak azok mondják azt, hogy nem, akik nem olvastak el akár csak egyetlen regulát sem! Még a némasági fogadalmasoknak is volt kis kertjük, ahol fizikai munkát végeztek, és imádság és szellemi munka mellett éltek.
Régen a szerzetesi házak voltak pl. a hiteles helyek, amit most akár közjegyzőknek, akár állami hivataloknak is lehetne mondani.
Tehát a szerzetesek henyélése durva hamisítás és tudatlanság!
Hogy pedig nem csak a világtól elvonulók voltak a szerzetesek, illene tudni mind a ferencesekről, mind a domonkosokról, akik épp a nép közt éltek, evangelizáltak! Vagy a betegápoló rendekről, a tanítókról, vagy a testvéri szeretetet saját maguk feláldozásával megélő fogolykiváltókról!
Luther mikor elhagyta a szerzetességet, megtagadta saját magát és az önként letett fogadalmát.
Abban igazad van, Lacibá, hogy a szerzetességet általánosságban igazságtalan lenne henyéléssel vádolni. A bencés ora et labora elve ezt világosan cáfolja. De a reformátori kritika nem is annyira erre irányult. Inkább arra, hogy a szerzetesi élet a kegyességnek minősített, magasabb szintje volna, mint a világi szerepek és kötelességek között élt keresztény élet.
„a reformátori kritika nem is annyira erre irányult. Inkább arra, hogy a szerzetesi élet a kegyességnek minősített, magasabb szintje volna, mint a világi szerepek és kötelességek között élt keresztény élet.”
A szerzetesi élet már pedig a romlott, kicsapongó reneszánszban mégis csak a kegyesség minősített, magasabb szintje volt, hiszen a bűnre vezető alkalmak egész sorát zárta ki az elvonulással.
A világi élet ma is sokkal inkább hétköznapi buktatókkal teli, és a szerzetesi életet élők a minősített támadások célpontjai, hiszen elkötelezettebbek, mint a világiak, tehát nehezebb is ezért azt megélniük. Mert a keresztény élet harc a sátán erőivel szemben, és a sátán sem a kiskatonákat veszi leginkább célba, hanem a vezetőket, mert ha azok közül egyeseket át tud állítani, velük tömegesen tud rabul ejteni másokat is.
A szerzetesek nem zárták ki a bűnre vivő kísértéseket, hanem bevitték azokat magukkal a falak közé. Az elvonulást nem látom a kegyesség magasabb szintjének annál, mint mikor valaki a sötét helyen világít és ott só, ahol a romlottság van.
Ádám!
Ilyen erővel mondhatom azt is, hogy a házas ember a házassággal nem zárta ki a további válogatásra késztetést az életéből, csak épp csökkentette a még nem választottak számát … 🙂
A szerzeteseket a sátán épp elköteleződésük miatt támadja inkább, mert az Úr seregében magasabb beosztásban vannak. De más oldalról kell őket támadnia, hiszen sok ajtót becsuktak azzal előtte.
Nekem azzal a feltételezéssel nincs gondom, hogy Isten embereket egyedülálló életre hív. Szerintem ez biblikus. Mint ahogy az is, hogy másokat meg Isten házasságra hív. Azzal van gondom, ha valaki az egyedülálló életet a társadalomból való kivonulással köti össze, majd ezt a kegyesség magasabb szintjének nevezi. Ez nem biblikus.
Meg van írva, hogy „2A paráznaság miatt azonban mindenkinek legyen saját felesége, és minden asszonynak saját férje.” De az is meg van írva, hogy „7Szeretném, ha minden ember úgy volna, mint én magam is; viszont mindenkinek saját kegyelmi ajándéka van Istentől: kinek így, kinek amúgy.” és „24Mindenki abban maradjon meg Isten előtt, testvéreim, amiben elhívatott.” valamint „jó az embernek úgy maradnia, amint van. 27Feleséghez vagy kötve? Ne akarj elválni! Feleség nélkül vagy? Ne keress feleséget! 28De ha megnősülsz, nem vétkezel, és ha férjhez megy a hajadon, nem vétkezik. Az ilyeneknek azonban gyötrelmük lesz a testben, én pedig szeretnélek ettől megkímélni titeket.”
Nos, a világból közösségbe kivonult és hitét megélő embernek könnyebbség lehet az, mert egymást tudják erősíteni. Ez pedig mégiscsak magasabb szint, hiszen nem vérségi, hanem elköteleződésen alapuló.
Lacibá,
én ezt úgy látom, hogy Isten mindannyiunktól azt várja, hogy az eljövendő fényében éljünk, készen a mindenről való lemondásra. Erről szól az általad idézett ige is. Aztán Isten különböző formában állít szolgálatba, és hogy ki lesz fül, ki lesz kéz, ki lesz láb, azt ő dönti el. Egyik sem értékesebb vagy értéktelenebb, mint a másik. Van, aki lelkipásztor lesz, van, aki misszionárius, és van, aki könyvelő vagy vonatvezető. Ha a szerzetesi életet kegyesebb, alázatosabb, istenfélőbb elhívásnak tekintjük, mint azt, ha valaki az evilági kötelességek között éli meg Jézus követését, akkor egyrészt leértékeljük az utóbbit, ami szerintem ellentétes Isten kinyilatkoztatásával, másrészt olyan élettagadó szemlélethez jutunk, amely szintén ellentétes a Szentírás tanításával. Ha a szerzetesi élet magasabb szint, akkor a legtöbb hívő megalkuvásnak kell, hogy lássa saját elhívását. Ezzel a szemlélettel szállt szembe a reformáció – szerintem helyesen.
Azt viszont én sem tagadom, hogy Isten elhív embereket olyan életre, amely kilép az evilági feladatok köréből, hogy az egyházban végezzen szolgálatot igehirdetőként, lelkipásztorként, diakónusként, diakonisszaként, misszionáriusként stb. Hogy ehhez jó-e létrehozni a világtól elkülönülő közösségeket, abban viszont egyáltalán nem vagyok biztos.
Ádám,
értem a logikádat, mégis úgy gondolom, hogy nem mindegy, ki mennyire él Istennek átadott életet. A szerzetesség erre ad jó élhetőséget. Ahogy meg van írva: „jó a férfinak asszonyt nem érinteni. … 7Szeretném, ha minden ember úgy volna, mint én magam is; viszont mindenkinek saját kegyelmi ajándéka van Istentől: kinek így, kinek amúgy. 8A nem házasoknak és az özvegyeknek pedig ezt mondom: jó nekik, ha úgy maradnak, mint én is. … 29Ezt pedig azért mondom, testvéreim, mert a hátralevő idő rövidre szabott. Ezután tehát azok is, akiknek van feleségük, úgy éljenek, mintha nem volna, ”
Tehát az Apostol magasabb rendűnek vallja a nőtlenséget, mint a házasságot.
Ez rímel szerintem a mózesi óhajra, mikor a nép csak hallgatója volt a történéseknek, de nem prófétált, és Mózes felsóhajtott, hogy bár az egész nép prófétálna!
Lacibá,
Az általad igében hol van hogy a nőtlenség magasabbrendű? Én csak azt látom, hogy Pál hivatkozási alapja a rövidre szabott idő és nem a magasabb rendűség… Hogy jött ki neked a magasabb rendűség?
Gondolom a katolikusok a szerzetesi életformával élve több időt kapnak és jobban biztosított az elmélyülés lehetősége. Ilyen értelemben lehet számukra ez magasabb rendű. Munkálkodás tekintetében pedig látszik, hogy pl. szociális területen sok idő felszabadul.
1kor 7: 32 Azt szeretném, hogy gond ne terheljen titeket. Aki nőtlen, az az Úr dolgaival törődik: hogyan legyen tetszésére az Úrnak.
33 Aki viszont megházasodott, az a világi dolgokkal törődik: hogyan legyen tetszésére a feleségének;
34 ezért élete megosztott. A nem férjes asszony és a hajadon az Úr dolgaival törődik, hogy szent legyen testében is, lelkében is, aki pedig férjhez ment, a világi dolgokkal törődik: hogyan legyen tetszésére a férjének.
Szerintem nekünk protestánsoknak ezt érdemes megérteni, mégha nem is helyezünk erre hangsúlyt így intézményi formában.
„„Mindenki maradjon abban a hivatásban, amelyben elhívatott.” (1Kor 7,20) A szentség fentről van, de feladataiban többnyire evilági. Ez is a reformáció evangéliumi elvei közé tartozik.”
– Ez jó elv, gondoljuk tovább a mai körülményekre. Ha Luther ma élne, Kft-ket és Rt-ket alapítana a kereszt(y)én(y) céljai érdekében, mert ma ez felel meg a fenti elvnek.
Köszönöm, Nazo, épp erre gondoltam! 🙂
Hiszen meg van írva: „keressétek először az Isten országát, és ezeket megkapjátok ráadásul!”
Kedves Nazo és Lacibá,
Így már érthető és helyes az érvelés, hogy szerintetek sokkal kegyesebbnek tűnik a szerzetesi élet mint a világi, de ne egy rosszul magyarázott ige legyen az érvelés alapja. És hála hogy Isten megadta Luthernek, hogy elkezdte olvasni a Bibliát és szerzetes társainak is felnyitotta a szemét, hogy mi az ÚR akarata, és mi az ÚR dolga. Amit szerintem ennél az igeszakasznál is figyelmen kívül hagytok, hogy Istentől kell kérni, kapni a nőtlenséget, férjetlenséget is, nem lehet intézményesíteni, mert nem érdem a szerzetesi élet ahogy a katolikus egyház gondolja, hanem Isten ajándéka. Semmivel sem ér többet egy szerzetes imája vagy áldozása vagy böjtölése, mint másoké. Sőt! Mit ér egy szerzetes rend, ha nem Isten akaratát cselekszi? Semmit, ahogy bármilyen keresztyén egyedülálló aki nem Isten akaratát cselekszi.
Kedves Ádám!
Csak egy pici kiegészítést tennék ehhez a cikkhez.
Nekem protestánsként sosem volt bajom a szerzetességgel, szemben a kötelező papi cölibátussal, hiszen sem a Bibliából, sem az egyház történetéből éppenséggel nem következik az, hogy Istent papként szolgálni csak házasélet nélkül lehetne. Vannak emberek, akiket Isten cölibátusra hív el, másokat meg papként szolgálni, de a két halmaz nem pontosan fedi egymást.
A papok – különösen a vidéken, szórványban élő papok – különösen ki vannak éve a kísértésnek, hiszen egyedül élnek, család nélkül. Sok esetben ők az egyedüli értelmiség a faluban. Nincs kivel megosztaniuk a gondolataikat, érzéseiket, nincs kiből erőt meríteniük. Adott esetben át is helyezhetik őket, így megszakadnak az emberi kapcsolataik, újakat kell teremteniük. Az ember pedig nem élhet kapcsolatok nélkül. Talán ezért bukik el a tisztaság próbáján olyan sok egyedül élő pap, és ezért képes megtartani a tisztasági fogadalmát sokkal több szerzetes, akik nem egyedül élnek, hanem együtt, „családban”, szerzetben. A kereszténység nem magányos vallás, szükségünk van egymásra. A közösség hihetetlen erőt tud adni, és megadja a szükséges szoros, bensőséges emberi kapcsolatokat az élethez.
„az élettel szembeni végső kötelességet a monostor falai közé szorítja” Vannak bezárkózó rendek is, azt hiszem, a klarisszák talán ilyenek. Én azonban olyan rendekkel találkozom a lakóhelyem környékén, akik nagyon is tudatosan az emberek, sőt, gyakran a legszegényebb emberek között élnek és dolgoznak: ferencesekkel és Szent Teréz nővéreivel. Az egész napjuk munkával telik, lelkigondoznak, miséznek, családot látogatnak, tanítanak, csak az estéiket-éjszakáikat töltik a szerzetben. Azt is el tudom azonban fogadni, hogy vannak olyan emberek, akiknek a személyiségtípusához nem az emberek között való aktív munka „fekszik”, hanem teszem azt: imádkoznak másokért. Akár egész nap.
Adalékként egy cikksorozat egy fiatal nőről, aki hallotta Isten hívását, válaszolt rá, majd megtalálta a személyiségtípusának leginkább megfelelő rendet: https://777blog.hu/?post_series=szerzetes-leszek Istennek sokféle útja van.
Lényeg a lényeg: a szerzetességet én éppenséggel nem ELvonulásnak látom a közösségből, hanem BEvonulásnak egy közösségbe.
Krisztina,
nagyjából egyetértek azzal, amit mondasz. A reformátorokkal abban értek egyet – és végül is a cikkem is erről szólt -, hogy a világban dolgunk van, és ez nem megalkuvás egy szentebb, magasztosabb szerzetesi ideálhoz képest. Szerintem ezt fontos kimondani.
Ádám, egyetértek. Szex nélkül – szerzetesként, papként vagy csak sima egyedülállóként – élni nem szentebb, mint házasságban, csak más. Máshogy nehéz, máshogy könnyű, máshogy szent.
Kedves Lacibá, Nazo és Veszt,
csak egy megjegyzés a protestantizmus vs. szerzetesrendek témában (azon túl, hogy ha Luther nem megy szerzetesnek ki tudja hogy alakul az egész).
Protestánsként én elsősorban a harmadrendeket hiányolom, nem a szerzetesrendeket.
Kedves Ádám!
„Azt viszont én sem tagadom, hogy Isten elhív embereket olyan életre, amely kilép az evilági feladatok köréből, hogy az egyházban végezzen szolgálatot igehirdetőként, lelkipásztorként, diakónusként, diakonisszaként, misszionáriusként stb. Hogy ehhez jó-e létrehozni a világtól elkülönülő közösségeket, abban viszont egyáltalán nem vagyok biztos.”
Sőt, amiket Jézus mondott a tanítványairól „ti vagytok a világ világossága, nem rejthető el a hegyen épült város” azzal együtt, amit az Isten Országáról mondott, hogy „olyan, mint a kovász, amit belekever az asszony három mérce lisztbe, amíg az egész megkel,” azt mutatja, hogy Jézus pont azt akarta, hogy a tanítványai menjenek a világi emberek közé, és világítsanak, keveredjenek bele a tésztába, ne elrejtőzve és elkülönülve éljenek, hanem hatásuk legyen a környezetükre. Persze nyilván nem egy életbiztosítás bárányoknak farkasok közé menni, de az elbújás csak a világi emberektől ment meg, Isten ítéletétől az ment meg, ha az ő akarata szerint élünk. És nem azt mondom, hogy nézzük le a szerzeteseket, hogy ők elbújnak, mi bezzeg nem, mert a világban élő keresztények nagy része is „elbújik:” ha nem is fizikailag, de nem nyitja ki a száját, amikor Jézus kinyitná, szégyelli az evangéliumot, és nem szereti annyira az elveszetteket, hogy felvállalja a megmentésükkel járó nehézségeket, netán szenvedést, inkább passzív marad. Talán még az egy munkahelyen levő keresztények sem tudják egymásról, hogy keresztények, mert sosem beszélnek a hitükről. Az ilyen viselkedés lényegében vajon nem ugyanaz-e, mint a szerzetesek elkülönülése a világtól?
Persze az igazság az, hogy Istenben való feltétlen bizalom nélkül, és egy támogató egyházi közösség nélkül az hitünkért való kiállás rendkívül nehéz lehet. Meg azt sem mondom, hogy nem kell óvatosnak lenni: jó gyorsan felismerni a disznókat, akik a moslékot szeretik és értékelik, nem a gyöngyöket.
Úgy látom, hogy nem értitek, mi is egy szerzetesrend. és mire is való!
Szerzetesrend (lat. ordo regularis): szerzetesek közössége, melyben legalább a tagok egy része ünnepélyes szerzetesi fogadalommal kötelezi magát az evangéliumi tanácsok szerint életre. A szerzet, szerzetes intézmény (lat. religio): egyházhatóságilag jóváhagyott társaság, amelyben a tagok a társaság szabályai szerint nyilvános örök, vagy ideiglenes, de az idő lejárta előtt megújított szerzetesi fogadalommal törekszenek az evangéliumi tökéletességre.
Ezt elérni segít a közösségi élet. Nem elzár a világtól, hanem éppen szolgálja a világot. Nem egy ellenkező neművel élnek házasságban, hanem egész életüket Istennek ajándékozzák, és ezért is elköteleződésük magasabbrendű, hiszen Istennel lépnek „frigyre”, nem egy teremtménnyel.
Lacibá!
Nekem kicsit bántja a fülem a ” magasabbrendű elkötelezettség” szóhasználat. Ez feltételez egy skálát, ahol a keresztényi elköteleződést mérni lehet. Én ilyen skáláról nem tudok. Ha én most leülnék egy szerzetes mellé, ki hasonlítaná össze
,melyikünk elkötelezettebb?És minek alapján? Számomra szimpatikus dolog a szerzetesség, de…
Az evangéliumi tanácsok szerinti életet bárhol, bármilyen körülmények között lehet alkalmazni, különbség a nehézségek sokszínűsége miatt van, de ezek a körülmények különbségei, nem pedig minőségi különbségek, főként nem olyanok, amiket mérni, minősíteni lehetne ilyen egyszerűen. Más a kihívása egy házasságban élőnek, meg egy szerzetesnek, de egyik sem különb a másiknál. Meglehet, a mérlegen nem azt mérik, hogy ő mennyi gyereket csinált, hogy élte az életét a világban, vagy ellenkezőleg, mennyi imát mondott el, mennyire próbált meg szentéletű remete lenni, ésatöbbi, hanem hogy mennyi Krisztus található adott emberben…Az pedig az elköteleződésen túlmutat, mert az csak segíthet abban, hogy Ő minél nagyobb teret tudhasson be magáénak bennünk, de még ebben is ott van, hogy minden Tőle ered, még a megtérés is. Én nem látom, hogy ilyen folyamatokban mit, és hogyan lehetne minősíteni, akár magasabb,akár alacsonyabbrendűnek . Ez persze csak az én véleményem.
Üdv:
Adrián
„…egész életüket Istennek ajándékozzák, és ezért is elköteleződésük magasabbrendű,…”-lacibá.
Ez a magasabb szintű elköteleződés a Kert létezés szintje, ahonnan kiűzetett Ádám (asz) és Éva.
Megjegyzem, az Iszlám vallás is oltalomra tanít a szerzetesrendekkel szemben.
Lacibá, szükség van a részletes magyarázatra, köszönöm.
Lacibá,
Szerintem félre érted a keresztyén élet lényegét. Ha nincs maximális elköteleződés Krisztus mellett akkor nem beszélhetünk keresztyén életről. Jézus nem a szerzeteseknek mondja, hogy aki önmagát meg nem tagadja és nem követi őt (akár a halálba) akkor annak nincs köze Krisztushoz. Jézus mindenkitől a maximális elköteleződést várja, ez a minimum, de ez a maximum is. Ennél jobban egy szerzetes se tud elköteleződni, de egy házas se kevésbé, mert akkor már nem lenne keresztyén. A keresztyén házasságban is Krisztus az első és nem a férj vagy a feleség (ha igen, akkor ott baj van és az nem a házasság hibája, hanem akik úgy döntenek, hogy Krisztust feladják a másik ember miatt). A keresztyén élet legfontosabb prioritásának mindig Krisztusnak kell lennie akár házas az ember akár nem. Minden keresztyén Krisztussal lép frigyre, ha ezt nem tenné, akkor nem keresztyén, hanem max. vallásos.
Sajnos a katolikus egyház egyik nagy mulasztása, hogy éppen a szerzetesi, papi „magasabb rendűsége” és az erre alapuló érdemszerzés miatt azt sugallta a világ felé, hogy mi majd elintézzük a ti mennybejutásotokat (pl. búcsúkkal, misékkel) mert nekünk van „mennyi tartalékunk” és abból adunk nektek, akik nem tudtok olyan szentül élni mint mi és talán a purgatóriumba ragadnátok. A szerzetesek, apácák és papok „magasabb rendű” érdemgyűjtése másokat ki tud húzni a pokolból… Abszurd.
Veszt hozzászólásához csak annyit tennék hozzá, hogy az efféle „érdemszerzésért” a középkorban gyakran politikai és pénzügyi vonalon be is nyújtotta a számlát az R.K. Egyház…
Azért elnézve a középkori katedrálisokat, abban a korban volt egy őszinte és rajongó hit is. A protestánsok pénzszerzés iránti tisztelete, a protestáns munkaetika pedig szintén nem csak pozitív hozadékkal járt. Az élet bonyolult.
Ez igaz.
Kedves Börni, kedves Veszt!
Nagyon szimpatikus nekem is, amit írtok. Tényleg csak teljes önátadással lehet valaki igazán keresztény. Hogy házasként is meg lehet élni a teljes Krisztus iránti elkötelezettséget, azt akár boldog Battyányi-Strattmann László, akár mások példáján is láthatjuk.
Mégis meg van írva, hogy
1Kor 7,32-34 32Én pedig azt szeretném, ha gond nélkül lennétek. Akinek nincs felesége, arra gondol, ami az Úré, hogy hogyan tetsszék az Úrnak. 33Akinek pedig felesége van, arra gondol, ami a világé, hogy hogyan tetsszék feleségének, 34tehát meg van osztva. A férj nélküli asszony is, meg a szűz is arra gondol, ami az Úré, hogy testben és lélekben szent legyen; aki azonban férjnél van, arra gondol, ami a világé, hogy hogyan tetsszék a férjének. 35Ezt pedig a ti érdeketekben mondom, nem azért, hogy csapdát állítsak nektek, hanem hogy tisztességesen éljetek, és osztatlan szívvel ragaszkodjatok az Úrhoz.
Tehát a világhoz ragaszkodás miatt a házas embernek nehezebb, az szerzetesnek pedig „magasabbrendű” az élete.
Kedves Lacibá!
A nehezebbnek miért a magasabb rendű az ellentéte, miért nem a könnyebb?
A könnyű vagy nehéz tényleg értékmérő kategória?