Charles Spurgeon, George Whitefield, William Carey, Müller György, Adoniram Judson, Hudson Taylor, David Brainerd, Robert Murray M’Cheyne, John Newton, William Wilberforce, Jonathan Edwards, Martyn Lloyd-Jones, John Stott, John Bunyan, Francis Schaeffer, Huntingdon grófné, Daniel Rowland, Howell Harris, John Cennick, John Erskine, Ebenezer Erskine, John Knox, Charles Simeon, Andrew Fuller, John Paton, Samuel Davies, William Tyndale, Gilbert Tennent, William Tennent, Asahel Nettleton, William Williams, Robert Haldane.
Mi a közös ezekben az emberekben? 1. Angolul beszéltek. (A múlt idő John Stott esetében kicsit morbid, hiszen még él, de mivel T. Dudley-Smith megírta már kétkötetes életrajzát, talán én is ide sorolhatom most őt.) 2. Aktív evangélisták, misszionáriusok vagy társadalmi reformerek voltak. 3. Kálvinisták voltak.
Lehetséges persze, hogy egyikük sem volt következetes kálvinista. Talán egyikük sem vette igazán komolyan azt, amit a kiválasztásról és a kegyelem szabadságáról hitt. Ezzel csak az a baj, hogy ellentmondana saját vallomásaiknak. Az írásaikból ugyanis az derül ki, hogy ezek az emberek nem kálvinizmusuk ellenére voltak aktívak, hanem éppen amiatt!
Wayne Grudem szerint a Biblia három céllal tanít a kiválasztásról. 1. Hogy vigasztaljon (Róm 8,28 „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott.”). 2. Hogy okot adjon a magasztalásra (Ef 1,4-6 „Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben. Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint, hogy magasztaljuk dicsőséges kegyelmét, amellyel megajándékozott minket szeretett Fiában.”; vö. 1Thessz 1,2.4; 2Thessz 2,13). 3. Hogy bátorítson az evangélium hirdetésére (2Tim 2,10 „Ezért tehát mindent elviselek a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban való üdvösséget örök dicsőséggel.”; vö. ApCsel 18,9-10).
Ha megkérdezné tőlem valaki, hogy ki volt szerintem az elmúlt két évezred legnagyobb evangélistája, kapásból George Whitefield nevét mondanám. Ez részben abból a tudatlanságomból fakad, hogy kevés nevet ismerek az Afrika belsejében és a Szaharától délnyugatra zajló elképesztő méretű ébredések vezetői közül, és nagyon korlátozott az ismeretem a kínai és indiai evangéliumi mozgalmakról is. A számomra valamelyest ismerős nyugati egyháztörténet alakjai közül azonban Whitefield egyértelműen a többiek fölé tornyosul. Még a vele egyáltalán nem szimpatizáló egyháztörténészek sem kérdőjelezik meg a brit és az amerikai világra gyakorolt egészen rendkívüli hatását.
Whitefield újjászületése után gyakorlatilag minden nap prédikált, általában háromszor-négyszer is, legtöbbször óriási tömegeknek. Válogatás nélkül mindenkinek hirdette az örömhírt, sírva, könyörögve kérte az embereket, hogy vessék bizalmukat Krisztusba, aki senkit nem küld el, aki hozzá jön. Whitefield mondta először, amit aztán John Wesley-től szoktak idézni: „Parókiám az egész világ!”
Whitefield kálvinista volt. Wesley-nek írott egyik levelében azt igyekszik elmagyarázni neki, hogy a kiválasztásban való hite nem hogy nem ellentétes evangélista szolgálatával, de Pál apostolhoz hasonlóan éppen abból meríti az erőt és a bátorságot! („Mindent elviselek a választottakért…”) Ezt írja: „Kedves uram, Jézus Krisztusért kérlek, gondold meg, mennyire tiszteletlen Istennel szemben az, hogy tagadod a kiválasztást! Az üdvösséget így nyilvánvalóan nem Isten szabad kegyelmétől, hanem az ember szabad akaratától teszed függővé; ebből pedig az következik, hogy Jézus Krisztus lelke valószínűleg soha nem lett volna megelégedett, és nem látta volna halála gyömölcsét egyetlen lélek örök üdvösségében sem. Prédikálásunk hiábavaló lenne, és az is hiábavaló lenne, hogy a benne való hitre hívunk embereket.” Whitefield szavait a fenti listán szereplő bármelyik ember mondhatta volna.
Amikor a morva misszionáriusok új földre tették a lábukat, leborultak és imádkoztak. Hálát adtak Istennek, hogy minden népből, nemzetből, nyelvből és törzsből kiválasztott magának embereket. Hálát adtak, hogy éppen ezért lesz gyümölcse a munkálkodásuknak. És aztán bátran – a mártírhalált is vállalva – eszközül adták magukat Istennek.
Mindez nem bizonyítja a kálvinizmus igazságát. Arra azonban felhívnám a figyelmet, hogy a fenti listán nem kispályás játékosok vannak. A modern missziós mozgalmak David Brainerd, William Carey és Adoniram Judson bátor szolgálatán keresztül vettek ugróstartot. Az evangéliumi világ gondolkodását a mai napig formálják John Bunyan erőteljes képei és Charles Spurgeon pásztori melegséggel elmondott igehirdetései. A huszadik század evangéliumi világa egészen más lett volna Martyn Lloyd-Jones, John Stott és Francis Schaeffer szolgálata nélkül. A 18. századi nagy ébredésekben Wesley volt a kivétel, a velszi Daniel Rowland és Howell Harris, az amerikai Jonathan Edwards, Gilbert és William Tennent, valamint a skót Erskine fivérek mind kálvinisták voltak. És mind fölé tornyosult George Whitefield.
A kálvinizmus igazságát – még egyszer mondom – mindez nem bizonyítja. Arminiánusok között szintén rengeteg evangélista és misszionárius nevét említhetnénk, a Wesley testvérekkel az élen. Egy dolgot azonban kimondhatunk: történetileg nem állja meg a helyét az a feltételezés, hogy a kálvinizmus passzivitást eredményez az evangélizációban és a világmisszióban. Úgy tűnik, éppen ellenkezőleg. Nagyon helyesen egyébként.
További tanulmányozásra ajánlom J. I. Packer: Az evangélizáció és Isten szuverenitása (KIA, Budapest, 2001) c. könyvét.
Egyrészt ez számomra nem elégséges válasz arra, amiket kérdeztem.
Másrészt a kálvinisták miképp értékelik azokat az embereket, akik nem térnek meg? Úgy tudom, szó szerint a sátán fiainak, az ördög vetésének tartják őket (ref. fórumon olvastam).
Kálvin minden embert Isten képmásának tekintett, aki tiszteletet érdemel, és vakmerő lázadónak, aki büntetésre méltó. Francis Schaeffer az Istentől elszakadt embereket dicsőséges romoknak nevezte. Ez tapasztalatom szerint a mainstream kálvinista álláspont. Az enyém is.
„dicsőséges romok”…Tolkien is írt egy hasonló verset, ha megtalálom, bemásolom.
Tényleg nem jött rá senki 2000 év alatt, hogy az eleve elrendelés és a szabad akarat egyszerre igaz? 🙂
„A kapcsolatokban törvényszerűen bekövetkezik ez a végletesség, és szinte minden területen megnyilvánul. A két ember ösztönösen egymással ellentétes pozíciót foglal el. Minél közelebb kerülünk egymáshoz, annál nyilvánvalóbbá válik számunkra, hogy teljesen különbözőképpen látjuk a világot. Míg egyikünk azt tartja igazságnak, amit saját lila szemüvegén át lát, a másik meg van győződve arról, hogy a világon minden kék színű….Míg ők ketten végtelen hitvitákat folytatnak, és igyekeznek meggyőzni egymást a saját igazukról, a kívülállók gyakran pontosan látják, hogy egyikük sem érheti el egyedül a célját, mert a sikerhez mindkettőjük tulajdonságaira szükség van. A kapcsolatnak ebben a szakaszában a két embert szinte megbénítják ezek a minden energiát felőrlő, végtelen érvelések, és mindkettő egyre következetesebben ragaszkodik a saját nézőpontjához. Valójában természetesen itt is megértésre és együttműködésre lenne szükség, hiszen csak úgy tudják elérni a céljukat, ha megtanulnák megbecsülni a másik tulajdonságait. Erre a helyzetre is érvényes, amit már többször leírtam: pontosan azokat a tulajdonságokat, azokat a nézőpontokat és cselekvésmintákat kellene a személyiségünkbe integrálnunk, amelyek ellen annyira tiltakozunk, mert csak így válhat teljesebbé az életünk.” (Eva-Maria Zurhorst: Szeresd önmagad, és mindegy, kivel élsz 89-90. p.)
Azt hiszem, talán az a baj, hogy mindkét teológiai rendszer (önmagában véve) valamiképp hibás következtetésekre jut, ha értelmezni akarja a körülményeket, azok hatalmát. Vagyishát tulajdonképpen a körülöttünk levő világot. Illetve önmagunkat. Az eleve elrendelés azt mondja: mivel ilyenek a körülményeid, ez bizonyítja, hogy Isten terve a számodra ez és ez. A szabad akarat pedig azt mondja: mivel szabadon dönthetsz, semmit sem számítanak a körülmények. Pedig a valóság az, hogy egyáltalán nem dönthetek szabadon. Például, ha száműznek Szibériába, és úgy érzem, egy rémálomba csöppentem, amiből nyilván rögtön felébredek: nem, nem fogok felébredni, egyszerűen muszáj beletörődnöm a körülményeimbe és alávetnem magam nekik, alkalmazkodnom hozzájuk, különben nagyon gyorsan elpusztulok. Ha megbetegszem, akkor ahhoz kell alkalmazkodnom stb. Nem is kell efféle végletes példákat hozni, hogy nyilvánvaló legyen: a körülmények tőlem függetlenül léteznek, vagyis a világ tőlem függetlenül létezik, egyszerűen nem csinálhatok úgy, mintha minden csupán az akaratomon múlna, mert ez szörnyű nagy önbecsapás.
Ugyanakkor az eleve elrendelés tanából az következik, hogy a világ pont olyan, amilyennek Isten akarja, itt nincs mit tenni, ezen nem is szabad változtatni, mert a körülmények abszolút Istent tükrözik vissza, vagyis a világ úgy, ahogy fennáll, egyenlő Istennel.
Az eddig leírtak alapján nem látom, hogy ebből a gondolati körforgásból ki lehetne szakadni. Továbbra is azt gondolom, hogy ami ezt a két nézőpontot egyesítheti, az az a hozzáállás, amit már leírtam: nem az a fontos, hogy milyenek a körülményeid, hanem hogy mit kezdesz velük. Ez elfogadja, hogy a körülmények igenis fennállnak az én akaratomon kívül, azaz a világ tőlem függetlenül létezik; de a világ nem azért ilyen, hogy ilyen is maradjon, az én szerepem benne nem csupán a passzív szemlélő szerepe.
A kálvini eleve elrendelés értelmezése szerint az evangélista engedelmességétől függ-e az üdvösségre eleve elrendeltek megmenekülése?
Az evangélista engedelmességétől függ-e az üdvösségre rendeltek megmenekülése?
Igen. „De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan is higgyenek abban, akit nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül?” (Róm 10,14)
Nem. „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.” (Lk 19,40)
Kálvinisták azt vallják, hogy Isten biztosítja az eszközöket is a célhoz. Whitefield egyik levélrészlete Wesley-nek talán idevág: „Aki elrendelte, hogy bizonyos számú ember üdvözüljön, nem ugyanő rendelte el azt is, hogy az ige hirdetése legyen az eszköz, mellyel az üdvösségre eljutnak? Van-e bárki is, aki a kiválasztásról máshogy gondolkodik? És ha ez így van, miért lenne az igehirdetés szükségtelen, amikor maga Isten döntött úgy, hogy az evangélium legyen Isten ereje az ő üdvösségükre? És mivel mi nem tudhatjuk, kik a választottak, válogatás nélkül mindenkinek hirdetnünk kell az evangéliumot.”
Pál egész igehirdető szolgálatát Isten kegyelmének tartotta. Engedelmeskedett Istennek, de abban is biztos volt, hogy ezt az engedelmességet Isten munkálta ki benne a pogányok üdvösségére: „De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme.” (1Kor 15,10) A kegyelem nem spórolja meg az engedelmességet, hanem kimunkálja bennünk.
A válaszom rövidebben: „Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta” (Róm 8,30). Isten bizonyosan küldeni fog evangélistát, hogy a választottait elhívja.
Azt pedig, hogy kik a választottak, egyrészt onnan tudjuk, hogy eljutott hozzájuk az evangélium, másrészt onnan, hogy az evangéliumot hittel be is fogadták. Pál mondja a thesszalonikaiaknak: „tudjuk, Istentől szeretett testvéreink, hogy választottak vagytok. Mert a mi evangéliumunk nemcsak szavakban jutott el hozzátok, hanem erővel, Szentlélekkel és teljes bizonyossággal is.” (1Thessz 1,4-5)
Tehát a problémám az, hogy a kálvinista teológiából egyszerűen nem következik szükségszerűen a megváltás. Nem lehet vele olyan „elegánsan”, értelmesen megmagyarázni, mint a szabad akarat tanításával. Ez pedig nagyon alapvető hiányosság. Ráadásul bármilyen bűn is simán eladható így Isten akarataként, mert nincs benne semmilyen viszonyítási pont, ami ezt megakadályozná. Noha aláírom, hogy logikusabbnak tűnő eszmefuttatás, mint a szabad akaraté, aminek logikai végpontjaként az objektívan létező világ is tagadható. De mégis, szükséges ezt a kevésbé logikusnak tűnő gondolatmenetet is a Biblia szerves részének tekinteni, hogy a Szentírás érthetővé váljon. Az igék egyértelműen mind a kettőt alátámasztják egyszerre, egyik nem lehet a másik nélkül és fordítva.
Azt hiszem, rájöttem a megoldásra, amivel a kétféle teológia egyaránt értelmezhetővé válik. Az alapkiindulás természetesen az eleve elrendelés teológiája, hiszen Isten teremtetette a világot, a világ abszolút tőle függ. Egyetértek azzal is, hogy tényleg minden Istentől függ a világon; hiszen Jób könyve ezt a kérdést elég érdekesen tárgyalja. A világ tehát egy abszolút függő állapotban van Istentől; mi Isten teremtő gondolatából vagyunk. De. Figyeljük meg, hogy az emberi fejlődés természetesen is a függőségtől a szabadság felé tart; minden emberi kapcsolat végső célja az, hogy az ember a kapcsolat nélkül is jól legyen, attól szabadon. És ezt most nem csupán a szülő-gyerek vagy tanár-diák, pásztor-egyháztag viszonyra értem, hanem tényleg mindenféle emberi viszony a függőségből a szabadság irányában tart – ha az a kapcsolat jó. Ha nem jó, akkor a függő felet megkötözi, egyre nagyobb függésbe rántja, nem engedi szabadon, hanem foglyul ejti. Ennek a következménye a személyiség leépülése. Igen bőséges a szakirodalma a perszonális függőségeknek; gyakorlatilag ugyanaz a folyamat játszódik le bennük, mint bármilyen anyagtól való függőség esetében, csak kevésbé látványosan. Nagyon fontos kiemelni, hogy a függőségben levő embernek eltompul a morális és spirituális érzéke!!!!!!!!!!! (Mármint a szakirodalom ezekkel a szavakkal írja le). Mindebből következik, hogy Istennek nem célja, nem terve az emberek függésben tartása; hanem, ellenkezőleg: azt akarja, hogy szabadok legyünk, szabadságra tanít és nevel; az egész földi életünk során egyfolytában ezt tanuljuk és ezt gyakoroljuk. Vagyis: valamiképp úgy van, hogy az embernek nincs szabad akarata, hanem ezt megtanulja. Megtanul szabadnak lenni; mert eleinte képtelen a szabadságával élni. Mire tanít bennünket a Tékozló Fiú története? Bizony, ugyanerre. A két fiú között az a különbség, hogy az idősebb nem volt szabad sem elmenni, sem hazatérni. Ő „eleve elrendelve” volt az Atya mellett; és nem értett meg belőle semmit. Az Atyát csak a fiatalabb fiú ismerte meg valójában; az a fiú, amelyik szabad volt elmenni és szabad volt hazatérni. Miért is? Mert bízott annyira az Atyában, hogy merjen hibázni, merjen olyasmiket csinálni, amiknek a kimenetele nagyon kétes. A bizalma már akkor nagyobb volt, amikor még el sem indult; a bizalma első megnyilvánulása az elszakadás szabadsága volt. A nagyobbik fiú hibázni sem mert, de ha mégis elment volna, egész biztosan soha nem ment volna haza, mert eszébe sem jutott volna, hogy bízhat az Atyjában. A hazamenetel bizalmához először az elhagyás bizalma kellett. A szakirodalom úgy írja le a szabad és függőségi kapcsolatok közti különbséget, hogy a szabad kapcsolatok szabadságot adnak a távolodásra és közeledésre is; a függőségi kapcsolatok pedig összepréselik a feleket, de úgy, hogy közben mégis üresen hagynak, nem adnak semmit. A felek úgy érezik, képtelenek volnának a kapcsolaton kívül létezni, vagy azt, hogy valamiért tilos elszakadniuk, az túl nagy bűn; de valójában egyáltalán nem jó számukra az együttlét. Én teljesen biztos vagyok abban, hogy Isten nem akarja, hogy mi függő kapcsolatban legyünk vele, hanem meg akar tanítani a szabadságra. Vagyis ez azt jelenti, hogy a Vele való kapcsolatuk a függőségből fokozatosan átalakul a szabadság felé. Mert Istennek ez a terve – abszolút szabad partnereket szeretne magának az elkövetkező világban; és ehhez először közbe kellett iktatnia ezt a világot, ezt a tervet nem lehetett egy lépésben véghezvinni. A szabad akarat tehát olyan valami, ami kifejlődik, a szabadsággal együtt. Éppen Isten Lelke tesz szabaddá. Bizonyos fokig nyilván ez lehetetlenség, hiszen mindig is abszolút Istentől fogunk függeni; de Isten szótárában a szeretet szó mellett a másik legfontosabb a szabadság. Ő szabadítani jött.
Ehhez még annyit: az Istennel függő viszonyban álló kereszténység tulajdonképpen a gyülekezeti élettel is függőségben áll. Hogy pedig annak milyen ismertetőjelei vannak, és hogy mennyire igaz az, hogy a függőségi kapcsolat eltompítja, lezülleszti, tönkreteszi a morális érzéket és a „spiritualitást” (most megmaradok ennél a szakirodalmi szóhasználatnál, ld: Anne Wilson Schaef: Menekülés a meghittség elől, Új Paradigma Kiadó, 2000) arra ez a blog fényes bizonyíték: http://szellemieroszak.wordpress.com/
Úgy amúgy teológiai szempontból sosem kedvelte a mikroszkopikus értelmezés pártján, viszont szerintem statisztikai szempontból a kálvinizmus inkább passzívvá tesz és vannak kiemelkedő példák az ellenkezőjére. Mint az a felsorolásodból is látszik ha számszakilag nézem akkor a több millió kálvinista elvet valló viszonyulását a nagy nevekhez képest. Magyar viszonylaton pedig abszolút jól látszik, milyen arányban hirdeti az evangéliumot a kálvinista közösségek tömege szemben az egyéb irányzatokkal. De egyébként ez lehet szimplán annak a következménye is, hogy nem fejtik ki a kálvinista irányzatok a követőiknek, hogy a kiválasztás nem azt jelenti, hogy majd Isten megoldja. A magyarországi kálvinista közösségekben is vannak kiemelkedő szolgálók, de alapvetően a közösségek passzívak azokkal szemben akik nem mennek oda hozzájuk. Lehet, hogy az elvek és te magad mást gondolsz erről, és a nemzetközi példák kiemelkedő alakjai mást mutatnak, a belső tapasztalat azt mutatja, hogy Magyarországon ez az irányzat alapvetően passzív