James Morrow Towing Jehovah (Jehova elszállítása) című regényében Gábriel arkangyal 1992-ben megjelenik egy hajóskapitánynak, hogy közölje vele: Isten meghalt és három kilométer hosszú holtteste az óceánba esett. Elmondja, hogy a tetemet el kellene szállítani a sarkkörön túlra, hogy ott örök nyugalomra helyezzék egy erre a célra kivájt jégbarlangban. Az egyik szereplő, Ockham atya (a Vatikán megbízottja) azon gondolkodik, hogy Isten vajon tényleg meghalt-e, nem csak arról van-e szó, hogy szelleme levedlette a korábbi testét. A könyv végén a pap arra a következtetésre jut, hogy Isten maga döntött saját létezése megszüntetéséről, látva, hogy ez bennünket, embereket, mennyire gúzsba kötött. Kifejezetten nagylelkű tett – mondhatnánk, ha nem lenne az egész felvetés abszurd és blaszfém, ugyanakkor ijesztően csábító is.
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Isten
Mi maradt Dawkins népéből?
Tizenöt évvel ezelőtt a brit szigeteken még nagy csinnadrattával zajlott Richard Dawkins ateista buszos kampánya, melynek fő szlogenje valahogy így szólt: „Valószínűleg nincs isten, úgyhogy ne aggódj, élvezd az életet!” Két évvel előtte jelent meg az ateista etológus The God Delusion című könyve, mely magyarul az Isteni téveszme címet kapta. A könyv a vallás és a keresztény hit megsemmisítő kritikája akart lenni, és sokakra kétségkívül így is hatott. Akkoriban kifejezetten trendi volt ateistának lenni, és leginkább Dawkins vitte a lángot és verte a tam-tam dobot. Az internet összes bugyrában megjelentek a Repülő Spagettiszörnyről szóló analógiák és az a metafizikai kérdés, hogy vajon ki teremtette Istent. Sokunknak ezek a hasonlatok és érvek őszintén szólva már akkor is rendkívül szerencsétleneknek tűntek, de a mozgalomnak tagadhatatlanul volt belső ereje, lendülete és sodrása.
Ayaan Hirsi Ali kereszténnyé válása hatalmas felkiáltójel
A magyar médiába is eljutott a hír, hogy Ayaan Hirsi Ali szomáliai származású, ex-muzulmán, ateista emberjogi aktivista nemrég bejelentette: keresztény lett. Ennél azt hiszem, az sem okozott volna nekem nagyobb örömöt, ha Richard Dawkins vagy Sam Harris coming out-ol keresztényként. Amióta ateista lett, Ayaan Hirsi Ali is az ő csapatukat erősítette, de az élettörténete és az ahhoz kapcsolódó érzelmi töltet miatt számomra sokkal megrendítőbb, hogy éppen ő dezertált, és éppen hozzánk, keresztényekhez. Persze az új ateista mozgalom brand-je az elmúlt években jelentősen megkopott, zászlóvivőik egyre kínosabbá váltak, egy új buszos kampányt ma már aligha követne olyan eufórikus hangulat, amilyen tizenöt évvel ezelőtt. Ironikus módon a woke forradalom magát Dawkinst is fölfalta, amikor az etológus – érthető okokból – ragaszkodott a nemek binaritásához. A nagy csinnadrattával bejelentkező mozgalom egy évtized alatt apró szektákra hullott szét, az új ateizmus elfáradt, portékája jóval kevésbé kelendő. Ali pálfordulásában azonban más szempontok játszottak szerepet.
Az önismeretünk végső soron a teológiánktól függ
Az empiristák és a pozitivisták azt gondolták, hogy a tapasztalatok csupasz egymásra helyezésével és megfelelő definiálásával a valóság helyes ismeretére juthatunk, beleértve önmagunkat is. A fenomenológia hívei nem is nagyon láttak más járható utat: az ember csak a tapasztalati valóságában megismerhető. De a helyzet az, hogy nincs önismeret értelmezés nélkül. Sőt, nincs értelmezés emberkép nélkül. Nincs emberkép világkép nélkül. Nincs világkép világnézet nélkül. És nincs világnézet istenkép nélkül. Ezek mind-mind egymásból következnek és visszahatnak az önismeretre. Nincs pszichológia antropológia nélkül, nincs antropológia kozmológia nélkül, nincs kozmológia filozófia nélkül, és nincs filozófia teológia nélkül. A teológiánk (legyen az bármilyen elemi és kezdetleges) végső soron mindent értelmez, azt is, hogy hogyan ismerjük önmagunkat.
Jó és rossz kép Isten haragjáról
Isten haragját elképzelhetjük úgy is, mint egy részeges férjet, aki az ötödik sör után késsel kergeti a családját a vacsoraasztal körül. Meg úgy is, mint Liam Neesont, amint az elrabolt lányáért indul akcióba, és könyörtelenül leszámol a vétkes bűnbanda tagjaival. Egyik hasonlat sem adja vissza Isten tökéletes jellemét, de az utóbbi mindenképpen közelebb áll az igazsághoz. Isten nem részeges apa, de nem is passzív apuka, aki bárgyú mosollyal nyugtázza a rettenetet, hanem olyan apa, aki a gonosszal szemben tud haragudni és képes le is győzni azt.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK