Pogrányi Lovas Miklós esszéista Molnár Tamás Európa zárójelben c. kötete kapcsán adott interjút a Ma7 felvidéki lapnak, és a következőt mondta: „Molnár világosan kimutatta, hogy maga a felvilágosodás a reformációban gyökeredzik. Egyfajta szemérmesség okán ezt az összefüggést ritkán hangsúlyozzuk. A katolikus konzervatívok nem akarják megsérteni protestáns barátaikat és ezért leértékelik Luther Márton gesztusának történelmi súlyát. […] Mi a reformáció lényege? Az, hogy én döntöm el, miként értelmezem a Szentírást – nem pedig a püspökök testülete. Az egyház intézményesülésének korai szakasza óta konszenzus volt arról, ki jogosult interpretálni az Írást. Egy egész intézményrendszer épült ki erre a célra. Aztán jött Luther, aki azt mondta, az én lelkiismeretem nem engedi, hogy neked igazat adjak. Ez egy rendkívül nagyhatású, forradalmi tett volt, mert ezzel az egyén hatáskörébe helyezi annak megítélését, mi helyes és mi nem, mi igaz és mi nem. A liberalizmusnak ugyanaz a lényege, autonómia. Auto nomos, saját magamnak adom a törvényt. Molnár szerint innen datálható az a szellemi fejlődés, amelynek egyik következménye a hagyományos társadalmat szétziláló liberalizmus.”
Molnár Tamás számos gondolatával mélyen egyetértek – ahogy Pogrányi Lovas Miklóssal is –, Luther és a reformáció kapcsán azonban szerintem tévednek. Talán mert egyrészt a római katolicizmus, másrészt (anakronisztikusan) a felvilágosodás és a liberalizmus felől nézik Luther gesztusát. Eszerint Luther a lelkiismeret autonómiáját hirdette az egyház tekintélyével szemben, és ebben az értelemben akaratlanul is a felvilágosodás és a liberalizmus előfutára lett, egyfajta újkori Prometheus, aki egyénieskedésével és lázadásával bajt hoz az emberiségre. Sajnos ezt a Luther-értelmezést ma épp azok a progresszív lutheránusok erősítik meg, akik a reformációban szintén a lelkiismeret dacos autonómiáját látják. Molnár és Pogrányi számára ez a dac persze nem dicséretes, inkább a széthullás felé vezető út kezdete, amit – lássuk be! – a progresszív lutheránusok teljes útvesztése szemléltet a legékesebben. Aki a közös tűzhelyről elviszi a tüzet és szembefordul az isteni hagyománnyal, az Pandóra szelencéjét nyitja meg és maga is könnyen egy kopár sziklán végzi, védtelenül a ragadozó madarak csőrétől.
Luther azonban nem a lelkiismeret autonómiájáról beszélt, hanem a keresztyén ember szabadságáról. Luther szerint Isten igéje szabadítja meg a lelkiismeretet az evangélium által a törvény bilincseitől, hogy a hívő tárt kapukon léphessen be a paradicsomba. Ez azonban egyáltalán nem öntörvényűség, hanem a hit Krisztus előtti engedelmessége. A wormsi birodalmi gyűlésen Luther egészen pontosan ezt mondta: „Lelkiismeretem Isten Igéjének foglya.” A kérdés tehát egyáltalán nem abban az értelemben szólt a lelkiismeret szabadságáról, ahogy a felvilágosodás idején. Luthertől teljesen idegen volt a gondolat, hogy a lelkiismeret önmagának szabhatna törvényt. Luther kérdése egyáltalán nem az volt, hogy az egyén vagy a közösség szava számít-e. Luther azt kérdezte, hogy az igazság kérdésében vajon a Szentírás vagy a zsinatok és a pápa szava dönt-e, Isten igéje vagy emberek véleménye, és hogy a hívő egyén melyiknek rendelje alá magát. Ez nem a felvilágosodás kérdésfelvetése.
Luther valódi dilemmája pontosan ugyanaz volt, amire Jézus az atyák hagyománya kapcsán figyelmeztetett, amikor hagyománykövető zsidó honfitársait így intette: „Szépen félreteszitek az Isten parancsolatát, hogy helyébe állíthassátok a magatok hagyományát. […] és így érvénytelenné teszitek az Isten igéjét a ti továbbadott hagyományotokkal.” (Mk 7,9.13) Jézus korában a vének hagyománya tekintélyes értelmező hagyomány volt, amely Isten igéje köré épült. Jézus azonban világos különbséget tett Isten igéje és a vének hagyománya között, és az egyéni lelkiismeretet Isten igéje tekintélye alá hívta vissza. Luther ágostonrendi szerzetesként ennek a hívásnak engedelmeskedett. A zsinatok és a római pápák megnyilatkozásaiban emberi szavakat látott, amelyek időnként egymásnak is és Isten szavának is ellentmondanak. Mikor választás elé állították, szorult helyzetében így felelt: „Hacsak meg nem győznek engem a Szentírás bizonyságaival vagy világos okokkal – mert sem a pápának, sem a zsinatoknak egymagukban nem hiszek, mert bizonyos, hogy többször tévedtek, és egymásnak ellentmondottak –, akkor az általam idézett Szentíráshoz vagyok kötve…”
Lutherben fel sem merült, hogy önmagát tegye az igazság forrásává. Épp ellenkezőleg, Luther dilemmája arról szólt, hogy melyik külső forrásból jön az igazság, melyiknek helyes engedelmeskednie. Szó sincs autonóm értelemről vagy valamiféle categoricus imperativusról, mint Kant filozófiájában. Szó sincs arról, hogy Luther a saját lelkiismeretét tette volna meg döntőbírónak az igazság kérdésében. Luther gesztusa a teljes alárendelődés gesztusa volt annak az apostoli hagyománynak, amelynek a Szentlélek a szerzője, és amely mellett az egyházatyák is tanúskodtak. Luther kezében ugyanaz a bibliai kánon volt, amely a pápa kezében is, ugyanaz a Szentírás, lelkiismerete ennek volt a foglya, ezért nem mondhatott annak ellent. Luther gesztusa a felvilágosodás teljes antitézise. Ellentéte a progresszió eszméjének is, amely a római egyházat akkor bizony már megkörnyékezte. Az a bizonyos intézményrendszer, amelyre Pogrányi utal, évszázadok változásai által alakult ki egyfajta progresszív hagyományként. Luther nem hitt abban, hogy az apostoli hagyomány folyamatos tanfejlődésen ment volna át, és hogy ezáltal az egyén lelkiismeretetét a pápák és a zsinatok újabb és újabb határozatai ugyanúgy kötnék, mint a Szentlélek által sugalmazott Szentírás. Luther az eredeti forráshoz ragaszkodott. Valójában konzervatívabb volt, mint a római egyház legkonzervatívabb szárnya.
Luther gesztusából nem következik a felvilágosodás és a liberalizmus. Éppen fordítva történt: a felvilágosodás és a liberalizmus miatt vált később a protestantizmus egy része is progresszívvé, progresszívebbé még a római egyháznál is. A reformáció a Szentírásban foglalt apostoli hagyománynak való feltétel nélküli alárendelődés, az autonóm értelem gyökeres ellentéte. Katolikusok akkor értik helyesen a reformációt, ha abban az apostoli hagyománynak való engedelmességet látják. A reformáció nem helyezte az egyén hatáskörébe annak megítélését, mi helyes és mi nem, mi igaz és mi nem. Pont ellenkezőleg: az emberi vélekedéseket újra Isten igéjének rendelte alá. Az egyetlen hagyománynak, amely a Szentlélektől ihletett, az egyetlen hagyománynak, amely legitim, megbízható és normatív mércéje lehet az evangéliumból fakadó életnek.
A Molnár Tamás-féle érv teljes ellentéte is nagy népszerűségnek örvend a nyugati kultúrtörténeti, ill. filozóifiai diskurzusban. Így például az egyik legbefolyásosabb kortárs német filozófus, Peter Sloterdijk is amellett érvel (az én prarafrázisomban), hogy Luther nem előremozdította a történelem kerekét, hanem megakasztotta azt, és nem felszabadította a hívei lelkiismeretét, hanem megkötözte. Ezt tette egyrészt azzal, hogy (Sloterdejk szerint) megfosztotta a híveit az üdvbizonyosságtól, másrészt azzal, hogy a reneszánszra, ill. a humanizmusra (Sloterdeijk szerint) vallási fundamentalizmussal válaszolt.
A youtube-on megtekinthető az előadása, amelyikben Luther 95 pontját elemzi, illetve a lutheri teológiát. Külön teljesítmény a részéről, hogy bár a lutheri iratok nagyon mély ismeretéről tesz tanúbizonyságot (az a legkevesebb, hogy a 95 pontot latin nyelven, fejből fújja), egy kulcsszó hiányzik az egész előadásából: az evangélium. (Anélkül meg mi marad Luther teológiájából?)
Ennek ellenére nagyon komoly érvekkel mutatja meg a népszerű Luther-kép tarthatatlanságát.
Mivel nehéz lenne a Reformáció iránti részrehajlással és olthatatlan csodálattal vádolni, azt mondom nem, nem a protestánsok a felelősek.
Molnár Tamás egyébként filozófusként teológizált, ami akkor sem tetszett. A katolikus dogmatika sem az, amit gondolt. Bocsánat, de Aquinói Szent Tamás is a filozófiát tekintette a teológia szolgálólányának, nem fordítva…
Nem ismerem sajnos az említett könyvet, de Luther védelmében: Róla tényleg azt olvastam én is, hogy igencsak kiakadt a német parasztfelkelés meg általában a hirtelen keletkezett káosz láttán, amit egyházlátogatáskor tapasztalt. Egy pásztor nélküli nyáj volt. Ő nem így akarta, nem lázadást, káoszt. Állítólag ennek hatására fogalmazta csak le kedvtelenül de muszájból a kátét. Amúgy persze hogy volt a reformációnak hatása a lázadás, rossz liberalizmus felé is jó és sajnos rossz értelemben is, de én úgy látom ez azért a tyúk-tojás kérdése. Nyílván azért válhatott a reformáció is valóra, mert már azelőtt elkezdődött az emberiség, a kisemberek tudatra ébredése, elsősorban jó értelemben, de az emberi gonosz természet miatt természetesen rossz hajtásokkal is, főleg lázadásokkal is. Okok szerintem: a reneszánsz-humanizmus, a technika fejlődése, könyvnyomtatás, a világ kitágulása, egyházi és emberi okok: a katolikus egyház erkölcsi krízisei amik mivel nem volt külön állam, politikai krízisek is voltak, visszaélés a hatalommal, elnyomás, járványok, háborúk, azok kihasználása, pénzéhség. Az első generáció amely találkozott Luther tanításával, akik viselkedésén ő kiakadt, még a romlott egyházban szocializálódott, engedelmeskedjetek a hatalomnak de Isten sehol, már nem volt bennük sok istenfélelem, persze kiforgatták Luther szavait. Egy felnőttre már másképp hat egy „új” tanítás(persze régi,legalábbis a legközpontibb ügyben), mert egy felnőtt másképp tanul: gyakorlatiasabban, effektívebben, de szűklátókörűbben, elfogultabb következtetésekkel mint egy gyerek. A gyerek a tanítás egészét fogadja be önmagáért ha érdekli és még nem tudja mire lesz jó, vagy ha muszáj neki, a felnőtt rögtön az aktuális mondanivalót, gyakorlati hasznot keresi . Pl. a történelmes facebook csoportomban egy középkori vagy antik életvitelbeli posztra a tipikus reakciók: „ó milyen partriarchálisak, diszkriminatívek/rasszisták voltak”(akkor is ha ez csak mellékes része a poszt témájának, mai gondolkodási divatból fakadó kontrollálatlan reakció) vagy éppen „a mostani politikusok se jobbak, meg Ukrajna”.. stb.Luther „új” tanítása épp így kapóra jött nekik, meg későbbi generációknak, részben maiaknak is, akik lázadásra akarják használni, De ehhez nem kell Luther, már Pálnak is magyaráznia kellett, hogy ha kegyelem van, akkor most nyugodtan vétkezzünk, a szabadság az hogy azt csinálok, amit akarok..stb?? Ahogyan ugyanilyen visszaélések történnek a karizmatikus mozgalomban is, sőt személyes életemben is mindkét teológiai súlypontban.
Még kiegészítem a Szentírás tekintélyéről való nézetemmel: ez egyszerűnek hangzik, de a gyakorlatban azért nem az, és azért van annyi protestáns felekezet is: mert a Szentírás mint az apostoli hagyomány írásos ihletett lenyomata tulaldonképpen az tekintény (protenstánsoknak csak, katolikusoknak elvileg egyik, de mai nézet szerint elsődleges), és nem pedig a Bibia mint egy receptkönyv betűi. És sajnos én is találkoztam nem egy protestánssal akinek látszólag a Biblia betűjével volt inkább kapcsolata mint Istennel.. éppúgy mint katolikussal akiknek csak a szentségekkel,Isten helyett. Láthatjuk milyen ferde szektás elhajlásokhoz, jobb esetben csak békésen keresztény testvérként együttélő felekezetekhez tud vezetni a Szentírás szavainak kiragadása a keletkezés körülményeinek, szituációnak figyelme nélkül. Amelyik irányzat meg túlságosan is meg akarta ismerni ezeket a körülményeket, feltételezem jó szándékkal, hogy értse, azok egy része meg bele csúszott sajnos a nagy hermeneutikával a csapdába, hogy akkor már semmiben sem lehetünk biztosak, ha nem ismerjük az eredeti nyelvet, az elveszett iratokat, hogy biztosan Pál írta-e…, sőt hogy nincs is eredeti csak a gonosz egyház kolostorai által másolt, tehát meghamisított verzió…elérkeztünk sajnos épp a nagy részben német evangelikus teológusok által indukált mai káoszhoz..Tehát biztos rájött mindenki, amire ki akarok lyukadni megoldásként vagy Akire, az a Szentlélek.Sajnos Ő meg csendes, így tanulni kell megértését, a Szentírás használata során is, ez a folyamat meg mivel nem látjuk a másik igazi szándékát, megtévesztésig hasonló lehet a csupán lelkiismeretre hivatkozásra, ill valójában szerintem nem is a lelkiismeret a ludas, mert végső soron arra kell hogy hagyatkozzunk, azt kell táplálnunk, a Szentlélek is azon keresztül szól, ha úgy se értünk egyet, akkor azt jelenti, hogy még táplálnunk, formálnunk kell. A visszaélések, kimagyarázások mögött valójában szerintem épp nem is a lelkiismeret, belső hang, összefüggések meglátása, nevezzük ahogy akarjuk (hogy a túróban tudna a Szentlélek másképp segíteni aSzentírás megértésében) hanem az önző érdekleső én, ami tudja, haványan érzi hogy nem oké, de a többi ember úgyse látja, ráfogom a lelkiismeretemre, vagy azt nem táplálom, mert akkor bejelez.Szóval leírva egyszerű, hogy Szentírás tekintélye, de mivel a tanítványság nem csak egy recepteskönyv szerinti főzés, vagy egy egykor Földre jött, de visszavonult, többé semmilyen formában köztünk nem élő Isten ránk hagyott saját kezű egyérteműen megszabott nyelven szóló csupán írásos hagyatéka (az ilyen értelmezésekből lettek egyes szekták), hanem egy élő Isten-kapcsolat alapja, akkor abból fakad, hogy mivel ebben a kapcsolatban még tanulók vagyunk, a hallást tanulni kell, óhatatlanul lesznek félreértések, különböző értelmezések. Szerintem amilyen mértékben minden keresztény (szándékosan nem írok felekezetet, mert ez inkább egyéni feladat) a saját jelen szintje szerinti lehető legjobban táplált lelkiismerete szerint fejlődik, ill. kicseréli a gondolatait a másikkal, ahogy itt mi most tesszük, értelmes, szelíd, lehető legnagyobb elfogulatlansággal, nyitottsággal, amilyen mértékben tanítványok vagyunk, amilyen mértékben kérjük az ő segítségét (háát ezt első, minden eddiginél elsőbb helyre téve inkább?) olyan mértékben fogjuk (egy) Egyházként is kiszűrni, mi Isten akaratából a Szentrás által is közvetített egész Egyházra vonatkozó tanítás, annak gyakorlati alkalmazása egész szinten, mindig vagy mi csak részrekre, egyénekre, szituációra aktuális.
Szerintem a reformáció és ami utána jött, Isten keresésére tett kísérleteknek tekinthetők, emiatt senkit sem ad át Isten a, Pál szavaival élve, méltatlan gondolkodásra. A liberalizmus inkább ezen kísérletek sikertelenségét jelzi. A világ egyensúlyban van, és ezt az egyensúlyt Isten tartja fenn. Ha nem vagyunk az Isten parancsolatai által meghatározott egyensúlyban, akkor az egyensúly ellentétes erők, vagyis egy viszály egyensúlyaként áll fenn. Nem lennének olyan liberális eszmék amiknek semmi közük Istenhez, ha nem lennének olyan hagyományok amiknek semmi közük Istenhez.