Sokféle oka van annak, hogy keresztények egészen eltérően viszonyulnak a keresztény társadalmi transzformáció kérdéséhez (amit sokan kissé leegyszerűsítve kultúrharcnak neveznek), ezek jelentős részének nem sok köze van magához a kereszténységhez, sokkal több a családi szocializációhoz, a médiafogyasztásokhoz, a megszégyenítéstől való félelemhez, a belső körhöz tartozás C. S. Lewis által leírt vágyához, vagy egész egyszerűen a politikai szimpátiákhoz és antipátiákhoz, amelyek ezer és ezer okból kövesednek meg bennünk. Van azonban az okok között egy, amely a lehető legszorosabb értelemben teológiai ok, és éppen e jellege miatt marad takarásban, ugyanakkor rejtett módon különösen is meghatározó abban, ahogy a kultúra alakításához viszonyulunk. Nem másról van szó, mint az eszkatológia szerepéről, egészen pontosan a millennium kérdéséről.
Hadd vázoljam fel nagyon röviden a millenniumról szóló régi vitát. János a Jelenések könyve 20. részében beszél egy ezeréves uralomról (ún. millenniumról), amit a keresztény teológiában legalább háromféleképpen értelmeznek. Erről kapta a nevét három álláspont: a premillennizmus, az amillennizmus és a posztmillennizmus. A premillennisták úgy gondolják, hogy Krisztus második eljövetele megelőzi az ezeréves időszakot (pre-millennium), a posztmillennisták szerint a második eljövetel az ezeréves időszak végén (poszt-millennium) következik be, az amillennisták ( az a- fosztóképző) pedig azt vallják, hogy nem lesz külön millenniumi időszak azon kívül, ami most zajlik. Ezek az álláspontok nyilván nagyban függnek a Jelenések könyve általános értelmezésétől, meg számos egyéb előfeltevéstől, de ezekbe most nem megyek bele.
A konkrét felvetésem szempontjából fontosabb az, hogy a millenniumról vallott nézetek hogyan hatnak arra, amit a kulturális transzformáció lehetőségéről gondolunk. A posztmillennisták szerint az evangélium idővel teljesen átjárja majd a társadalmakat és Krisztus minden ellensége felett győzelmet arat. Az evangélium hirdetése hozza el azt a kort, amelyben egész népek tanítvánnyá tétele megtörténik. Ez egy hosszú, fáradságos, de végül győzedelmes folyamat. Isten ismerete úgy tölti majd be a földet, ahogyan a tengert víz borítja. Ennek a hosszú, dicsőséges időszaknak a végén jön majd el Krisztus ítéletre, és hogy az örök kort elhozza. A premillennnisták ezzel szemben úgy gondolják, hogy a világ éppen fordított irányba halad: az evangélium és annak hívei végül teljesen háttérbe szorulnak majd, a világ az Antikrisztus hatalmába kerül és Krisztus épp a legsötétebb pillanatban lép fel, hogy szájából kijövő karddal elpusztítsa ellenfeleit. A millennium nem az evangélium fokozatos győzelme által érkezik el, hanem Krisztus kataklizmákat előidéző, váratlan eljövetelével. Az amillennisták mindkettőhöz képest kiegyensúlyozottabb jövőképpel rendelkeznek: szerintük a második eljövetelig jelen lesz a világban az evangélium győzelme is és a gonosz munkája is, a búza és a konkoly együtt nő az aratásig, változó erősségű hullámzás jellemzi az evangélium és a sötétség harcát, amelyben van valódi transzformáció is, és van kudarc és visszahúzódás is. Az ördög nem tudja még elhitetni az egész földet, Krisztus országa növekszik, a vértanúk pedig már most győztesekként uralkodnak a mennyben Krisztussal. Ez a János által jelzett millennium az amillennisták szerint.
Az egyház történetében mindhárom irányzat jelen volt, az evangéliumi kereszténységben is nagy arányban találkozunk mindhárom nézet híveivel. Az ókeresztények között sok premillennista teológust találunk (akkoriban khiliasztáknak nevezték őket), akiket az óegyházban mások éppen a premillennizmusuk miatt tartottak kevésbé megbízhatóknak. Az egyház történelmének nagyobb részében az amillennizmus dominált, a legtöbb hitvallás (beleértve a reformátori hitvallásokat) is ezt az álláspontot rögzítette valamilyen formában. A harmadik nézet, a posztmillennizmus különösen divatos volt a puritánok körében, az egyik leismertebb posztmillennista gondolkodó Jonathan Edwards, aki a 18. századi nagy amerikai ébredésben már a millennium kezdeteit vélte felfedezni. Ma is Amerikában találjuk a legtöbb posztmillennistát.
Ha le akarom egyszerűsíteni, azt mondanám, hogy míg a premillennisták alapvetően pesszimisták a kultúra átformálásának kérdésében, a posztmillennisták kifejezetten opitimisták, addig az amillennnisták önmagukat realistáknak látják. Ez persze így nem teljesen igaz, hiszen az amillennisták között vannak pesszimisták is, optimisták is, és nagy ritkán a premillennisták között is találunk optimistákat (pl. C. H. Spurgeon), akik komoly keresztény szociális reformokat támogattak, és számítottak az evangélium ereje által elhozott dicsőségesebb időkre. Általánosságban azonban elmondható, hogy a három közül a leginkább transzformációs célokkal rendelkező irányzat a posztmillennizmus. A posztmillennisták nem csupán azt vallják, hogy helyes a társadalom és a kultúra formálására törekedni, hanem azzal a hittel is vágnak ebbe bele, hogy előbb vagy utóbb ezek a célok meg fognak valósulni. Tehát derűvel és hittel látnak a feladatnak, mert úgy gondolják, hogy amit Isten megígért, azt meg is fogja tartani, és amilyen feladattal megbízott bennünket, azt támogatni is fogja. Ha az Úr azt mondta, hogy tegyük tanítvánnyá a népeket, és ő velünk lesz a világ végezetéig, akkor egy nap a munkánk eredményeként a népek tanítványokká fognak válni. Az amillennisták is lehetnek optimisták a munkájukat illetően, de azzal a realizmussal állnak bele a feladatba, hogy inkább csak részeredményeket fognak elérni Krisztus eljövetele előtt. Ez nem bátortalanítja el őket, mert a világosság jelenléte és a gonosz féken tartása is fontos és hatásos transzformációs célok, csak óvatosan próbálják értékelni a lehetőségeket egy olyan világban, amely az Úré, de valamilyen értelemben még a gonosz hatalmában van, amíg Krisztus vissza nem jön.
A pesszimizmus leginkább a premillennista irányzathoz kapcsolódik. Talán nem véletlen, hogy míg a posztmillennizmus azokban az évszázadokban volt erősen jelen az egyházban, amikor a reformáció terjedt, a világmisszió útjára indult, és a tágabb társadalmi közhangulatot is egyfajta civilizációs optimizmus jellemezte. Mindenki a fejlődésről beszélt, minden az expanzióról szólt, és közben soha nem látott erejű ébredések is zajlottak az egyházban. A premillennizmus viszont a huszadik században vált különösen erős irányzattá, amikor a kereszténység kulturális ereje megroppant, két világégés is történt a civilizációnkban és látványosan megrendült a Nyugat korábbi optimizmusa. A premillennizmus sajátos formája, a diszpenzacionalizmus különösen felerősítette azt a nézetet, hogy Krisztus második eljövetele küszöbön van, a világ nemsokára teljes sötétségbe borul, az Antikrisztus színre lép, az Egyház pedig előtte elragadtatik a földről: a világnak tehát befellegzett, a hátralévő időt csak ki kell bekkelni.
Sok keresztény egyszerűen azért pesszimista a kultúra átformálásával kapcsolatban, mert premillennista eszkatológiát szívott magába. Természetesen lehet más oka is a borúlátásnak, de ez egy mélyben lévő, meghatározó ok, amelynek a jelentőségét többnyire alábecsüljük. Sok hívő viszont azért veti magát bátran a kultúrharcba, mert posztmillennista eszkatológiája miatt komolyan hiszi, hogy a Krisztusért vívott küzdelem előbb vagy utóbb lényegi változást fog eredményezni. A posztmillennisták is úgy gondolják, hogy az egyház egyház, a világ világ, és a világ szemben áll az egyházzal, de optimisták, mert a hitünk legyőzi a világot, hiszen Krisztus legyőzte a világot, és nagyobb az, aki bennünk van, mint az, aki a világban van. Amillennisták ugyanakkor arra figyelmeztetnek, hogy Jézus szerint a konkolyt nem húzhatjuk ki a világból (azt majd az angyalok fogják megtenni a korszak végén), ezért a posztmillennisták reménysége csak félig megalapozott. Amillennisták szerint a premillennizmus is téved, mert lényegében lemond arról, hogy Jézus tanítványai sóként és világosságként hatva jelentős javulást eredményezhetnek a kultúrában.
Nem az volt a célom ezekkel a gondolatokkal, hogy igazat adjak egyik vagy másik teológiai irányzatnak, hanem csupán az, hogy lássuk: mindegyik befolyásolja a kultúrával való viszonyunkat. Sokan azért pesszimisták, mert az általuk hallgatott prédikációk mögött premillennista eszkatológia húzódik meg. Néhányan azért optimisták, mert akár tudják, akár nem, posztmillennistáktól tanultak. És sokan azért nézünk gyanakvóan mind a pesszimistákra, mind az optimistákra, mert amillennistaként vesszük számba a lehetőségeinket és a korlátainkat. Oda akarok kilyukadni, hogy bátran kérdezzünk rá saját eszkatológiánkra. Lehet, hogy utána máshogy fogjuk látni a világot és az abban kapott szerepünket, de legalább is érteni fogjuk a zsigeri viszonyulásunkat. És másokét is.
Kiválóan szemlélteti az írás a háttérben meghúzódó egyik (fő) okot…
Köszönöm Ádám! Ezt eddig még így sosem gondoltam végig. Segít értenem saját hozzáállásomat is. Ezen kívül azt hiszem, hogy ha behelyezem magam az amillenisták közé, ez a tiszta kép – amit felvázoltál -, segít nekem, hogy eltökéltebben válasszam a hit és reménység lépéseit, amikor a körülményekben az ördög megpróbálja nagyítóval mutatni ennek a világnak a romlott állapotát.
A kultúrharc, a millennium viták, továbbá a poszt, pre és am millenistákról a Divinity blogon ismerkedem, mely ismeretért hála és köszönet Ádámnak.
Hitem és igei látásom alapján meggyőződésem, a kultúrharcban való aktivitásom az Istentől rám bízott, és a Szent Szellem által kontrollált imaszolgálatban valósul meg, ami kiváltság számomra.
Ám úgy gondolom van olyan harc, amiben a mindenkori jelenben élő poszt, pre és am millenistákkal közösen vesz részt Isten megváltott népe. Erről a harcról az Efézus 6. részében olvasok, mely harcban való győzelmet az Istentől kapott fegyverek használata biztosítja:
„Végezetre, atyámfiai, legyetek erősek az Úrban, és az ő hatalmas erejében. Öltözzétek fel Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszságával szemben. Mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek, hatalmasságok, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak. Annakokáért vegyétek fel Istennek minden fegyverét, hogy ellenállhassatok ama gonosz napon, és mindeneket elvégezvén megállhassatok. Álljatok hát elő, körül övezvén derekatokat igazlelkűséggel, és felöltözvén az igazságnak mellvasába, felsaruzva lábaitokat a békesség evangéliumának készségével; Mindezekhez felvéve a hitnek pajzsát, a mellyel ama gonosznak minden tüzes nyilát kiolthatjátok; Az üdvösség sisakját is felvegyétek, és a Léleknek kardját, amely az Isten beszéde: Minden imádsággal és könyörgéssel imádkozván minden időben a Lélek által, és ugyanezen dologban vigyázva minden állhatatossággal és könyörgéssel minden szentekért,” (Efézus 6:10-18)
Jó kis írás. Nem gondoltam, hogy ezt így és ilyen nézőpontból is lehet szemlélni.
Talán jó is van úgy, hogy
neveltetési helyünk teológiai irányzata szerint tagozódik az egyház, hogy a hívők gondolkodásmódja és érzékenysége bizonyos nem üdvösségi kérdésekben különbözik. Pl. ez által válunk alkalmassá arra, hogy az evangéliumot a világ mindenféle emberéhez megfelelő intenzitással juttassuk el. Mert amit képes egy posztmillenista hangsúllyossá tenni, arra talán nem képes egy a- vagy premillenista és fordítva. Úgy vélem szükségünk van mások tőlünk való különbségére, eltérő látásmódjára, hogy jól tudjunk megküzdeni a nehézségekkel.
Tegnap pl. „Illés és a saraptai özvegyasszony” (1Kir. 17) történetét olvastuk, ahol nem igazán lehet pontosan eldönteni h. Illésnek volt szüksége az özvegyasszonyra, vagy az özvegyasszonynak Illésre, mert mindketten egymás segítői voltak. A maguk lehetősége szerint segítették egymást.
Szóval el tudom képzelni h. történelmi helyzettől függően hol a pre- hol az amillenisták lendítik előre az egyház közös ügyét, attól függően h. épp optimizmusra vagy józan pesszimizmusra van szükség. Egy biztos nem jó ha kirekesztő módon viszonyulunk egymáshoz. Illés nem zárkózott el a saraptai özvegyasszonytól, hogy az Izrael földjén kívül (Jézabel szülőföldjén) Szidónban élt. A varjakat sem hesegette el h. miféle tisztátalan károgó dögevők ezek, hanem elfogadta tőlük az ellátást. Ugyanígy az özvegyasszony sem sértődött meg Illésre h. idegenként vízért szalajtja és utolsó pogácsa adagját is magának igényli, hanem gondot viselt Illésről és úgy hiszem végül sem Illés, sem az özvegyasszony nem bánta meg, hogy különbözőségük (eltérő hovatartozásuk) ellenére egymással kapcsolatba léptek. Vegyünk példát tőlük! 🙂
Gondolom ezek a kategóriák nem fixek egy hívő élete során. Ahogy növekszik a világossága az Igében a kijelentett igazságokról úgy halad egyik kategóriából a másikba.
Jelenleg premillenista és amillenista keverék vagyok a fenti definíciók alapján…😂
Ádám, magadat e három millenista nézőpont szerint melyikbe sorolnád?
Amillennista
Amillenistaként hogyan látod Jézus kinyilatkoztatásában az újjáteremtés/újjászületés korszakát?
Máté 19:28 Erre Jézus ezt mondta nekik: – Úgy van, ahogy mondom nektek: ti, akik követtetek engem az újjászületésben/újjáteremtésben (paliggeneszia), amikor az Emberfia majd helyet foglal dicsőségének trónján, ti is le fogtok ülni tizenkét trónra, és ítélkezni fogtok Izrael tizenkét törzse felett.
Amillenista realista, ezt mondod, miként, milyen reális, racionális, emberi értelemmel is felfogható változásként tud a kultúra „helyet készíteni” Krisztus királyi uralmához? Az AI kultúrája hozzájárul ehhez? Hiszen a tudomány, a informatikai eszközök és a mesterséges intelligencia létrehozott egy új kultúrát, mely az emberi szellem és személyiség gyökeres megváltozásához és átformálásához is hozzájárul(t). Lehetséges, hogy ez a Krisztus visszajövetele után is kultúrális „értékként” fennmaradjon?
Ha kontextusában nézzük, a Mt szakasszal kapcsolatban először is azt kell rögzíteni, hogy a szó szerinti értelmezés abszurditásokhoz vezetne (pl. száz új anya). Anélkül, hogy mélyebben belemennék, Jézus szavait úgy értelmezem, hogy bár a tanítványok több szempontból is látszólag a vesztes oldalon vannak, amikor mindenüket hátrahagyva egy szenvedés előtt álló Messiáshoz kapcsolódtak, a valóság az, hogy Jézus megdicsőülésével ők kerülnek a győztes oldalra, nem rajtuk fog ítélni a népük, hanem ők fogják a népüket ítélni. Izráel újraalkotásakor (ami az apostolokkal kezdődött) Izráelt nem a 12 törzs, hanem a 12 apostol fémjelzi, utóbbiak ítélnek az előbbi hitetlensége felett.
A mikor kérdésre: Krisztus már most uralkodik mennyen és földön, de az ellenségeit még nem vetette mindenestül a lábai alá. Ez a már igen – még nem feszültség jellemzi az egész korszakot. Jézus már trónra emeltetett, de a jelen gonosz világkorszak még nem ért véget. Ezért tapasztaljuk mind azt, hogy Krisztus evangéliuma valós változást hoz a világba, mind azt, hogy a gonosz aktívan jelen van és ellenszegül ennek a hatásnak.
Az AI és egyebek nem kapcsolódnak a gondolkodásomban ehhez a témához, ahogy a morze, a hologram vagy az internet sem.
Sokan úgy vélik, hogy Krisztus földi királyságának az uralma az „egyházon” keresztül már most is jelen van a földön, a kereszténység térhódítása lassan minden nemzethez eljutott. Persze arról most ne beszéljünk, hogy hány vér kioltása árán.
Azt látni, hogy kezd szétszakadni a világ két nagyobb ideológiai kultúra mentén, tömbösödnek, globalista és szuverenista nézőpontra, amit leginkább a megválasztott országvezetők nézeteit tükrözik vissza, miközben minden ország lakossága ezek mentén önmagában is megosztott.
Az egyházak ezen sarokpontok mentén próbálják az evangélium üzenetét is tematizálni, formálni, bizonyos témákat (pld. migráció) liberális vagy konzervatív módon értelmezni, értelmeztetni az igéken keresztül.
Ma a gonoszság lélektana elég átláthatatlan, a Sátán a világosság Angyalaként bárhol meg tud jelenni, és amiképpen vitákat szült Krisztus korában a feltámadás és a szellemi lények gondolata a zsidóság felekezeteiben, úgy a milleniumhoz köthető irányzatok is fognak még egymásnak feszülni a közeljövőben.
És még az is lehetséges, hogy mindhárom nézet telis-tele volt és van hamis állításokkal.