Mi volt a Krisztus istenségéért vívott harc tétje Athanasziosz számára? Első látásra úgy tűnhet, hogy a Niceai zsinat tekintélye. Athanasziosznak fontos volt ez a zsinat, szóvá is tette, hogy az ariánusok hogy szólhatnak egy ilyen „tekintélyes” zsinat ellen. A Niceai zsinat tekintélye azonban önmagában nem biztos, hogy foglalkoztatta volna Athanaszioszt, ha a zsinat nem az apostoli tanítást rögzítette volna a „homousziosz” kifejezés használatával. De vajon miért tartotta Athanasziosz ennyire fontos kérdésnek azt, hogy a Fiú öröktől létezett-e, vagy csak az idők előttől, hogy Isten Fia nemzetett-e, vagy csak teremtetett, hogy egylényegű-e az Atyával, vagy csak hasonló hozzá? Athanasziosz számára a Logosz természete és eredete nem pusztán egy Isten lényét érintő filozófiai vita volt, bár a kérdésnek nyilván ezt a vetületét sem tekintette lényegtelennek. Az alexandriai egyházatya szemében a „homousziosz” kifejezésért vívott harc legnagyobb tétje az volt, hogy üdvözülhet-e egyáltalán a bűn és a halál fogságába került ember. Pontosabban: átistenülhet-e.

Az üdvösséggel kapcsolatban Athanasziosz meglepően gyakran használja az „átistenülés” (θέωσις, θεοποιέω) kifejezést. Első beszéd az ariánusok ellen c. könyvében például ezt írja: „ő tett minket az Atya fiaivá és átistenítette az embereket azzal, hogy ő maga lett emberré” (Szent Athanasziosz művei, 209); „átistenítette azt, amit felöltött, és azt adta át az emberi nemnek” (213). Harmadik beszéd az ariánusok ellen c. írásában az átistenítést a megváltás kontextusába helyezi: „Amint ugyanis az Úr testbe öltözve emberré lett, úgy tesz bennünket, embereket Istenné az Ige azzal, hogy felkarolt minket teste által, és az örök élet örököseivé leszünk.” (281); „Azért jött el az Ige, hogy megváltsa az emberi nemet, és azért lett testté az Ige, hogy megszentelje és átistenítse az embereket” (287).

Nekünk, protestánsoknak idegen ez a szóhasználat, sőt, első hallásra kifejezetten riasztó. Olyan, mintha Athanasziosz egy szintre emelne bennünket a Teremtővel. Annyira furcsa ez a szóhasználat, hogy érdemes gyanakodnunk, vajon az egyházatya tényleg arra gondolt-e, amire mi asszociálunk az „átistenülés” szó hallatán. Ha belegondolunk, mi is használunk meglepő kifejezéseket. A „felmagasztaltatás”, „megdicsőülés”, „fiúvá válás” szavak jelentése ugyanazt az érzetet kelthetné bennünk, mint az „átistenülés”, ha nem szoktuk volna meg ezeket a fogalmakat. Mindegyik meghökkentő, mert mindegyik olyan dologra utal, melyet kizárólag Istennek tartunk fenn (egyedül Istené a dicsőség; az Ige az egyszülött Fiú). Igaz, az „átistenülés” szó a mi fülünknek szokatlanabb, mint a többi, és a bibliai terminológiától is távolabb áll, de azt javaslom, gyakoroljuk most mi is azt az evangéliumi rugalmasságot, amelyre Athanasziosz példát adott, és próbáljuk megérteni, mit értett az egyházatya a kifejezés alatt, és miért tartotta kulcskérdésnek azt, amit a θέωσις szó jelölt.

Athanasziosz világossá tette, hogy „átistenülés” alatt nem azt érti, hogy lényegünket tekintve Istenek leszünk. A Harmadik beszédben azt írja: „képtelenség, hogy olyanokká váljunk, mint ő”; „istenek leszünk, de nem úgy, mint ő”; „mi is fiak vagyunk, de nem úgy, mint ő: természet szerint és valójában, hanem a minket fiaknak hívó Atya kegyelme szerint” (263). Athanasziosz ugyanazt értette „átistenítés” alatt, amit Péter apostol mond a második levele első részében: „hogy isteni természet részeseivé legyetek”. Athanasziosz Szerapiónnak magyarázza: „a Szentlélekben való részesedéssel az isteni természet részeseivé válunk… akikben ő jelen van, azok istenivé válnak” (479). Akik istenivé válnak, azok isteni természetben részesülnek, mert „az istenivé tevés… eltörli bennük a bűnt és a bennük levő romlást” (302). Athanasziosz „átistenítés” alatt a felmagasztalást érti (217), melyben a romlandó, földi természetünk elnyeri a romolhatatlanságot és bűntelenséget.

De hogyan kapcsolódik a mi „átistenülésünk” Krisztus istenségéhez? Minden tekintetben. Athanasziosz úgy érvel, hogy ha Krisztus nem Isten volt, akkor bennünket sem tud kiemelni a romlás alól! Ha nem Isten jött el értünk és vette magára az emberségünket, valamint a bűnt és a halált, akkor nem tudunk kiemelkedni a bűn és a halál romlandósága alól, vagyis nincs üdvösségünk! Ha nem Isten lett emberré, akkor Krisztus legfeljebb erkölcsi példa lehet, de nem hozzánk lehajló Isten, és így megmaradunk a bűneinkben és a halál uralma alatt. Nekünk nem erkölcsi példára van szükségünk, hanem emberré lett Istenre, aki alászállva és azonosulva velünk meg tud bennünket váltani! Athanasziosz szerint az ariánusok hite azért halott, mert tagadja, hogy Isten emberré lett. Ugyanezért halott – teszem hozzá én – az unitáriusok, a Jehova Tanúi, és a muzulmánok hite. Sőt, ugyanezért lett halott az a protestantizmus is, amelyik a felvilágosodás hatására elvetette a természetfelettit és az Isten Fiából szimpla erkölcsi tanítót csinált.

Athanasziosz szerint az igaz hitet az választja el minden más hittől, hogy vallja: maga Isten jött el értünk az ő Templomába. Athanasziosz kész volt ezért a hitért az egész világgal szembemenni! Az egyházatya világosan látta, hogy ha feladjuk Krisztus istenségét, nem marad más, csak egy halom erkölcsi parancs, melyeket úgysem tudunk megtartani. Vanyó László kimondja a lényeget: Athanasziosz „az ariánus kultúrkereszténységet és kultúroptimizmust” ellenezte (Bevezetés az ókeresztény kor dogmatörténetébe, 402). Ha ma élne, Athanasziosz ugyanígy ellenezné a modern kultúrprotestantizmust és kultúrkatolicizmust is. „Athanasziosz teológiai teljesítményének maradandó jelentősége abban jelölhető meg” – összegez Vanyó –, „hogy egy korfordulón rendkívüli világossággal látta és felhívta a figyelmet a kereszténység szekularizációjának veszélyeire. Megakadályozta, hogy a hit egyszerű moralizáló tanítássá fakuljon.” (Az ókeresztény egyház és irodalma, 32).

Erről szólt az „átistenülés” kifejezés, nem másról. Athanasziosz az üdvösségünkért harcolt. Amikor Krisztus istenségét védelmezte, a kereszténység mennyei eredetéért küzdött, azért az isteni minőségért, mely át tud változtatni bennünket Isten hasonlatosságára. Ha ez a minőség nem lép az életünkbe, Athanasziosz szerint megmaradunk a bűn és a halál romlandóságának fogságában. Csak az isteni természet szabadíthat meg a halál átkától, ebben pedig akkor részesülhetünk, ha Isten is osztozott a mi emberi természetünkben. A Biblia lépten-nyomon hangsúlyozza, hogy Krisztusban van üdvösségünk, aki eggyé vált velünk, hogy mi is eggyé váljunk ővele. Szerintem Athanasziosznak tökéletesen igaza van. Ha az „átistenülés” szótól továbbra is idegenkednénk, a lényeget tekintve egyet kell értenünk az egyházatyával. Más szavakkal, de ugyanarról beszélünk.