Rendkívül elgondolkodtatónak tartom Pocsaji Miklós dolgozatát, amelyben azt hangsúlyozza, hogy közéleti kérdésekben nem játszhatjuk a minden ideológiától egyenlő távolságot tartó, szenvtelen, külső szemlélő szerepét. Mivel szerinte a társadalmi-kulturális topográfiában az egyház határozza meg a közepet, nem egyensúlyozhatunk a széttartó politikai ideológiák között, ahogy az ideológiák sem rendezik magukat egyensúlyi helyzetbe a kereszténységhez képest. Az írás konklúziója egy ide-oda pattogó, többszörösen újrahasznosított metaforában ölt testet: „A labda mozog, játékban van, a kérdés az, hogy focizni fogunk, vagy az evangélium féltésének álcája alatt tovább féltjük a lábunkat…”.
Tehát Pocsaji Miklós szerint nem bölcs taktika, ha az evangélium ügye miatt kivonjuk magunkat az állásfoglalás felelőssége alól, és a politikai ideológiákat és az azokat képviselő erőket egyforma távolságra helyezzük magunktól, kínosan ügyelve az egyensúlyra, és hogy senkit ne bántsunk meg. Vannak ugyanis az ideológiai vagy kulturális törekvések között keresztény szempontból is jelentős különbségek, amelyeket csak akkor veszünk észre, ha világosan látjuk az egyház pozícióját. „A lényeg tehát az, hogy nem a város mozog, hanem a különböző csoportok. A városhoz képest kell értékelni, ki a barát és ki az ellenség. Ki az, akinek az a szándéka, hogy lássuk meg végre újra a hegyen épült, de eltűnt várost, és ki az, aki el akarja tüntetni, ki akarja takarni, Atlantisz sorsára akarja juttatni. Ehhez a várost kell megtenni vonatkoztatási ponttá, mérőeszközzé, origóvá.”
Fontosnak tartom ezt a gondolatmenetet, magam is írtam korábban hasonlóról: Az igazság nem középen van, hanem meghatározza a közepet. A kérdés számomra nem is igazán az, hogy van-e felismerhető különbség abban, hogy mekkora távolságra van egy-egy ideológiai-kulturális törekvés a kereszténységtől, inkább az, hogy ebből milyen cselekvés következik. Miklós szerint „a kérdés az, hogy focizni fogunk, vagy az evangélium féltésének álcája alatt tovább féltjük a lábunkat”. Szerintem ez érvényes felvetés, mert rátapint egy problémára: hajlamosak vagyunk elkerülni a fájdalmas ütközéseket. Sokan bóklásznak csak a pályán, és amikor valaki mégis bevállal egy összecsapást, éppen ezek a testvérek csóválják leghevesebben a fejüket, hogy miért kell konfliktusokat generálni. Őszintén megvallom: én is irtózom a konfliktusoktól. De igaza van Miklósnak: aki rendesen játszik, néha le is sérül.
Azonban két distinkciót szeretnék tenni, abban a reményben, hogy teljesebb lesz a kép. Az egyik az evangéliummal, a másik az egyéni elhívásokkal kapcsolatos. (Eltekintek most attól, hogy tovább költsem a labdás analógiát, de ha tenném, valahogy abba az irányba vinném tovább, hogy számít, ki hol játszik, milyen lapja van már, merre gurul a labda, hány labda van a pályán, és hogy valójában nem is mindenkinek játékosként van feladata. De nagyrészt megkímélem ettől az olvasókat.)
Miklós azt írja, hogy „az evangélium féltésének álcája alatt tovább féltjük a lábunkat”. Ha ez csupán álca, akkor az őszinteséggel is gondok vannak, mert bár magunkat féltjük, az evangéliumra hivatkozunk. Ez a jelenség létezik, de vajon nincs is olyan helyzet, amikor ténylegesen az evangéliumért nem küzdünk meg egy labdáért? Nekem úgy tűnik, az apostolok erre adtak példát, nem is egyszer. Ha szükség volt rá, beleálltak kemény ütközetekbe. Pál rendre határozott, karcos üzeneteket fogalmazott meg azokkal szemben, akik elferdítik az evangéliumot. Az evangélium ügye érdekében a hatóságokra is időnként nyomást gyakorolt (ApCsel 16,37; 22,25). Azonban taktikusan el is tudott engedni megnyerhető témákat – az evangéliumért. Ezt látjuk például akkor, amikor Timóteust a zsidókra való tekintettel körülmetélte (ApCsel 16,3), vagy amikor Jeruzsálembe érve Jakab tanácsára finanszírozta négy zsidó férfi kultikus költségeit (ApCsel 21,21-26).
Ezt a taktikát később így fogalmazza meg: „Mert bár én mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mégis mindenkinek szolgájává tettem, hogy minél többeket megnyerjek. A zsidóknak olyanná lettem, mint aki zsidó, hogy megnyerjem a zsidókat; a törvény uralma alatt levőknek, mint a törvény uralma alatt levő – pedig én magam nem vagyok a törvény uralma alatt –, hogy megnyerjem a törvény uralma alatt levőket.” (1Kor 9,19-20) A görögök között is meg tudta ezt tenni: „A törvény nélkülieknek olyanná lettem, mint aki törvény nélküli – pedig nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvénye szerint élek –, hogy megnyerjem a törvény nélkülieket. Az erőtleneknek erőtlenné lettem, hogy megnyerjem az erőtleneket: mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket. Mindezt pedig az evangéliumért teszem, hogy én is részestárs legyek abban.” (1Kor 9,21-23)
Lehetnek tehát olyan helyzetek, amikor az evangélium érdekében valóban lemondunk arról, hogy egy egyébként releváns és fontos küzdelmet megvívjunk. Mondjuk egy kultúrharcot, vagy egy politikai vitát. Azt is megfogalmazhatjuk, hogy az most nem a mi dolgunk. Akár arra is juthatunk, hogy inkább a hegyen épült város és a hegyen kívül bárhol táborozók közti különbséget kell hangsúlyoznunk. Ez át is vezet a másik distinkcióhoz: az elhívások és ajándékok kérdéséhez. Amikor Pál felment Jeruzsálembe, hogy az „oszlopok” (Péter, János és Jakab) elé tárja az evangéliumát, végül megegyeztek abban, hogy rá és Barnabásra bízatott a „körülmetéletlenség evangéliuma”, Péterre pedig a „körülmetélés evangéliuma” (Gal 2,7-9). Belátták, hogy Pál hangsúlyai némiképp eltérnek majd Péterétől és Jakabétól, noha ugyanazt az evangéliumot hirdetik; és ennek egyszerűen az az oka, hogy Péter a zsidókat akarja megnyerni, Pál pedig a népekből valókat.
Az a nyíltság, ahogy Pál a törvénytől való szabadságról beszélt, könnyen ellehetetleníthette volna a szolgálatát a zsidók között, a zsidók érzékenységére való odafigyelés pedig Pál apostoli szolgálatában lehetett volna béklyó, amikor a népek közé ment. Tehát belátták, hogy nincs mindenki mindenkire bízva. Vannak küzdelmek, amelyek inkább az egyik emberre vannak szabva, és vannak, amelyek a másikra. Kiegészíthetjük egymást, ha elég bölcsek vagyunk, de senki sem lesz alkalmas mindenre. Vannak természetesen olyan szolgálatok, amelyek esetében elengedhetetlen, hogy a szolgáló odafigyeljen a közeg sokszínűségére. A helyhez kötött lelkipásztori szolgálat például szerintem ilyen. De még az adott kulturális közeg alaphangulata is sokféle lehet. Nem hiszem, hogy Budapest hetedik kerületében pontosan olyan hangsúlyokkal lehetne beszélni társadalmi témákról, mint mondjuk Gyergyószentmiklóson, és hasonlóan nagy különbséget jelent, ha valaki az oregoni Portland vagy a texasi Lubbock egyik gyülekezetében szolgál.
A gyülekezetekben azonban vannak olyan hívők, akiknek sokkal specifikusabb és kiélezettebb a társadalmi jelenléte, mint a lelkészé, mert mondjuk a jogalkotásban, a rendfenntartásban, a médiában, vagy a kormányzati munka szervezésében vesznek részt, vagy esetleg a művészvilágba vannak beágyazódva. Nekik hívőként egészen máshol és máshogy van szerepük, mint a gyülekezet többi tagjának, és ebből kifolyólag a lehetőségeik is eltérőek. A testnek sok tagja van, de egy a test. Ez már a kegyelmi ajándékok különbségében is megmutatkozik: a könyörülő néha hidegnek érzi a tanítót és nem feltétlenül érti a prófétáló vagy a felvigyázó veszélyérzetét, a segítő meg talán éppen a cselekvés hasznát állítja szembe a könnyekkel. De mindegyikre szükség van. Ezek az ajándékok a világban való hatásunkban is leképeződhetnek, és ott is kiegészíthetjük egymást, ahogyan az egyházban. A keresztény ügyész hallgatólagos szövetségese lehet a szociális munkásnak, a keresztény pszichológus a törvényhozónak, noha adott pillanatokban akár egymásnak is feszülhet a törekvésük. Ugyanígy, az evangélista is időnként másfelé rúgja a labdát, mint az apologéta.
Azt kell szerintem szem előtt tartanunk, hogy minél megosztóbb és hatékonyabb az elhívásunk egy speciális területen, annál jobban korlátozhatja más területen az eredményességünket. Jobboldali kulturális közegben könnyen elveszítheti a hatékonyságát az evangélium szolgájaként az a hívő, aki mondjuk kormánykritikus újságíróként válik ismertté, mert az emberek így kevésbé bíznak benne. Baloldali ellenzékiek szemében pedig az a hívő gyanús, aki mondjuk egy kormányzati pályázatkezelőnél dolgozik bizalmi beosztásban. Ha az elhívásunkban állunk, ez nem biztos, hogy probléma, csak érdemes számolnunk a következményekkel. Én magam politikai csatákba általában nem megyek bele. Nem azért, mert nincs véleményem, hanem azért, mert vannak számomra fontosabb ügyek. A politikát sokszor egy második labdának vagy egy meztelenül berohanó embernek látom a pályán. Nem tagadom a maga helyén a jelentőségét, csak gyakran a valódi meccset zavarja meg. Mivel azonban kulturális témákról rendszeresen írok, én is kevésbé kapok bizalmat olyanoktól, akik az adott kérdések túlsó végén állnak. Az aktivisták szemében kifejezetten szálka vagyok. Az elhívásom miatt ezt bevállaltam, ezzel tisztában vagyok. Azt remélem, hogy lesznek olyan keresztények, akik azokat tudják megszólítani, akiket én nem. Én pedig szerintem olyanokat tudok megszólítani, akiket ők nem. Az elhívásoknak ezt a különbözőségét lehetőségnek is láthatjuk, ahogy az apostolok annak idején megértették, hogy a szolgálataik kiegészítik egymást.
Összefoglalva: egyetértek Pocsaji Miklóssal, hogy Krisztus egyháza van középen, és attól eltérő távolságokra vannak ideológiák, kulturális és társadalmi törekvések, ezért sokszor eleve hibás az egyensúlyozásra való törekvés. Ez egy igaz és fontos megállapítás. Azzal is egyetértek, hogy van, akinek ezt ki kell mondania, sőt, van, akinek küzdenie is kell azért a bizonyos „labdáért”. Csak annyit tennék hozzá, hogy helyes és nem őszintétlen lemondani egy-egy labdáról az evangéliumért, hogy mindenkit megnyerjünk. Illetve nem minden hívő feladata, hogy a kultúrharcba közvetlenül, intellektuális vagy kreatív eszközökkel is beleálljon. A politikai arénába való veszélyes leereszkedés még kevesebbeké. Továbbá szükség van azokra a testvérekre, akik meg tudják szólítani a kulturális térkép távoli pontjain lévőket is. Azokat, akiket számunkra fontos társadalmi ügyeknek nem lehet megnyerni, de az evangéliumnak igen. És végső soron az evangélium a nagyobb ügy.
Nagyon jó az egész vita, örülök neki, hogy van erre igény. Nagyon örülök annak, ha a teológustársadalomban, illetve a hívők között van igény arra, hogy önállóan fogalmazzák meg a saját identitásukat, és ne fogadják el a politikai erők (beleértve a magukat társadalmi aktivistának álcázó politikai erőket is) által felállított kereteket, a beskatulyázást. Nem kell választanunk a mások által kreált alternatívák közül, nekünk van sajátunk. A politika szolgáljon minket és ne fordítva! Ne féljetek!
Kedves Benchmark!
Szerintem NINCS sajátosan keresztény politikai alternatíva. A Bibliából és a keresztény teológiai hagyományból a XX. században levezették az illetékes teoretikusok: 1. Az abszolút monarchiát (francia katolikusok, Action Francaise és köre), 2. A szabadversenyes kapitalizmust és a liberális demokráciát (amerikai evangelikál protestánsok az ötvenes években) 3. A nácizmust („Német keresztények” mozgalma), 4. A kommunizmust (Latin-amerikai felszabadítási teológia).
Jézus és az apostolok egy olyan történelmi korban éltek, amikor a mai értelemben vett politikai diszkurzus – a maga kérdésfeltevéseivel és fogalmaival – még nem létezett. Nincs annak a kérdésnek értelme, hogy hogyan válaszoltak volna ezekre a kérdésekre, ha akkor ezek felmerülnek.
Kora politikai kérdéseiben Jézus semleges volt, azt mondta, hogy „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és az Istennek, ami az Istené”. Vagyis elfogadta az adott politikai realitást, nem állt sem azok mellé, akik istenként kezelték a császárt, sem azok mellé a zsidók mellé, akik lázadtak a római uralom ellen. Úgy gondolta, hogy a keresztényeknek Istent kell szolgálniuk, Isten országát kell várniuk – függetlenül attól, hogy milyen politikai rendszer van.
Ebből nem következik, hogy minden politikai álláspont EGYFORMÁN esik távol a keresztény erkölcstől. Nyilvánvalóan, hogyha olyan erők kerülnek (például) hatalomra, amelyek meg akarják semmisíteni a családot (napjainkban az LMGBT ideológia agresszív képviselői) vagy akik ki akarnak irtani, vagy diszkriminálni embercsoportokat (a nemzetiszocialisták) akkor azzal szemben a keresztényeknek állást kell foglalniuk.
„Annak dicsőségét hirdessétek, Aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára.”
(Péter I. levele 2:9b, kat.ford.)
Kedves Miklós!
Az a vicces helyzet van, hogy helyes következtetést vontál le helytelen kiindulópontból, premisszából. Én ugyanis nem mondtam azt, hogy van „sajátosan keresztény politikai alternatíva”. Annyiban nincs, hogy a társadalmi viszonyok közvetlenül nem válnak politikai cselekvéssé. Soha. Mert nincs egységesen képviselhető társadalmi viszony. Az az alap tehát, hogy válasszuk ketté, ami külön tartozik: bármelyik társadalmi csoport és a politika, az két külön kávéház. Nagyjából a megbízó vs. ügynök modellel, illetve dilemmával állunk szemben. Az egyik „megbízó” társadalmi csoport a kereszténység, és úgy gondolom, hogy ez Magyarországon a legjelentősebb tényező.
Vannak-e több százezres tagságú pártok, mint a 1945 utáni Magyarországon? Vannak-e értelmiségi és diákmozgalmak, mint a Petőfi Kör, a Bibó szakkollégium, a népi írók, vagy az urbánus értelmiség különböző mozgalmai? Mennyire erősek a szakszervezetek, hol vannak az önszerveződő, intézményesült munkásidentitás szervezetei: az önsegélyező pénztárak, a sportegyesületek, a dalárdák? Általában hol vannak tömegmozgalmak? Mert az, hogy én meg kilenc haverom összeállunk, szerzünk a nekünk kedves politikai erőtől finanszírozást, és akkor mi vagyunk a civil szféra, az nem tömegmozgalom, hanem szemfényvesztés és politikai ügynökösködés a CÖF-től a Labriszig.
Melyik tehát az egyetlen, valamennyire önfenntartásra képes, belső szabadsággal rendelkező, intézményesült társadalmi csoport Magyarországon? Igen, a kereszténység. El lehet játszani a számokkal, de nekem egy objektív mutató van, ez pedig az szja 1% felajánlás, ami 1 millió fő évente a keresztény egyházaknak, ami tényszerű társadalmi aktivitás. Számolva az átlagosan nagyobb keresztény családokkal (több gyerek, gyes-en lévő anyuka, magasabb kort megélő nagyszülők) óvatosan is négyszeres szorzót vehetünk, ami azért komoly szám. A népszámlálási adatok, egyéb felmérések módszertana nem alkalmas az egyházhoz tartozás megítélésére, nem vesz – például – figyelembe olyan tényezőket, mint az egyházi iskolával való elégedettség, a hittanosok száma, vagy a kazuálék (keresztelő, esküvő, temetés) száma.
A magyar kereszténységre általában jellemző önsajnálat sem állja meg a helyét, minden relatív, más társadalmi csoportokhoz képest jól állunk. Munkavállalóként például valahogy nem érzem őszintének, hogy a Google, a Nike vagy Gyuri bácsi lenne „a” baloldal, és a bérből, fizetésből élők érdekeit képviselnék. A vidék és a szegénység politikai képviselete pedig teljes mértékben hiányzik, mert teljes mértékben képtelenek az érdekeik becsatornázására a politikába. Keményen fogalmazva: a Fidesz lerabolja az önszerveződésre képtelen vidéki és szegény választókat, a keresztényeket viszont féken tartja. Lényeges a különbség. (Nyilván vannak vegyes identitások is, most mindenre nincs lehetőség kitérni.)
A fentiek alapján teljesen természetes, hogy a politika, mint kognitívan nyitott rendszer észleli azt, hogy a kereszténységnek van súlya Magyarországon, ezért jött létre a keresztény politika. Ez nem ennek a politikának az értéke vagy a helyessége, hanem az a tény, hogy a politikának reagálnia kell a társadalmi folyamatokra. Jézus után 300 évvel a nulláról vált a politika vezető erejévé a kor társadalmában a kereszténység. Ha valaki figyelmen kívül hagyja a kereszténységet a magyar politikában, az rendszeresen súlyos vereségeket fog szenvedni, ahogy az a választásokon látható.
100 ezren vettek részt egy egyszerű fáklyás felvonuláson az Andrássyn az Eucharisztikus kongresszus kapcsán, az „Ez az a nap” simán megtölti a Puskást stb., talán 10 ezer felett is van a működő vallási közösségek száma Magyarországon. Lehetne jobb, több? Biztosan, de a magyar társadalom állapotához képest nagyon jók vagyunk. Erős megbízói szerepünk van, csak nem élünk vele.