Cikksorozatot indítok episztemológiai (ismeretelméleti) jelentőségű bibliai igékről, melyek rámutatnak a megismerés összetett és személyes folyamatára. Ebben az első részben ennek a sorozatnak ágyazok meg egy Polányi Mihálytól származó ismeretelméleti gondolattal. Azt szeretném megmutatni, hogy a Biblia megismeréssel kapcsolatos képe összhangban van azzal, ahogy a tudásszerzés más esetekben is történik (beleértve a tudományos módszert). Polányi tudományfilozófiai meglátásait meggyőzőeknek tartom, és úgy gondolom, nem a bibliai, hanem az azzal szemben álló pozitivista episztemológia kerget délibábokat, amikor a tudás megszerzésének folyamatát ismerteti. A sorozat többi része könnyedebb és olvasmányosabb lesz, de aki átrágja magát ezen az első bejegyzésen, sokkal jobban fogja értékelni az utána következő cikkeket.
Polányi egyik legfontosabb hozzájárulása a tudásról alkotott képünkhöz az, amit a hallgatólagos tudás szerepéről fogalmazott meg. A magyar-zsidó származású tudományfilozófus Személyes tudás I-II. (Personal Knowledge: Towards A Post-Critical Philosophy) c. főművében is foglalkozik ezzel a jelenséggel, de a hallgatólagos tudás megismerésben betöltött szerepéről szóló gondolatai külön kis könyvecskében is megjelentek A hallgatólagos dimenzió (The Tacit Dimension) címmel. Az a tudás, amit Polányi hallgatólagos tudásnak nevez, rendkívüli mértékben befolyásolja a megismerést mind a tudományos felfedezésben, mind a hétköznapi életben.
Polányi szerint a tudás megszerzésének folyamatában olyan már meglévő tudásra támaszkodunk, melynek az új tudás megszerzésekor nem feltétlenül vagyunk tudatában. A hallgatólagos tudás tesz képessé az új tudás megszerzésére, de ez a tudás olyannyira részünk, hogy nem észleljük valódi heurisztikus erejét. Polányi kedvenc példája a fiziognómia, vagyis az arcfelismerés lenyűgöző jelensége. „Ha ismerjük valakinek az arcát, ezer, sőt akár millió arc közül is fel tudjuk ismerni. Ennek ellenére rendszerint nem tudjuk megmondani, hogyan ismerünk föl egy ismerős arcot. Ennek a tudásnak nagy részét tehát nem tudjuk szavakba foglalni.” (A hallgatólagos dimenzió in Tudomány és ember. Argumentum, 1997, 170)
A hallgatólagos tudás az, melynek segítségével a részletekből mintát alkotunk. A mintaalkotás a tudományos tevékenység egyik elengedhetetlen mozgatórugója, de a mindennapi életben is megszámlálhatatlan példát látunk erre. Annak azonban ritkán vagyunk tudatában, hogy miért pont azt a mintát vesszük észre a részletekben, amelyet észreveszünk, és amely aztán az új tudásunk alapjává válik. Ilyenkor nem a részletekre figyelünk, hanem a jelentésre: „a hallgatólagos tudás aktusában elvonjuk figyelmünket valamiről azért, hogy valami másra figyelhessünk, ti. a hallgatólagos viszony első eleméről a másodikra”. „Ennek a relációnak az első eleme sokféleképpen közelebb áll hozzánk, a második pedig távolabb. Az anatómia nyelvén az első elemet közelinek (proximálisnak), a másodikat távolinak (distálisnak) nevezhetjük. Tehát a közeli elemről van olyan tudásunk, amelyet lehet, hogy nem tudunk szavakban közölni.” (174-175).
Az arcfelismerésben a közeli elem az arc részletei (a száj íve, a szem, az arccsontok, a homlok magassága stb.), a távoli pedig az arc felismerése („jé, ez a mi Lacink!”). Polányi szerint a vonások tudatára (a részletekre) azért támaszkodunk, hogy az arc jellegzetes megjelenésére (hogy kinek az arca) odafigyeljünk. „Az arc vonásairól elvonva a figyelmünket magára az arcra figyelünk, s ily módon lehet, hogy nem tudjuk a vonásokat leírni.” (175) Ilyenkor ugyanis a részletekről a jelentésre koncentrálunk. A jelentést nem a részletek rajzolják ki, hanem az előzetes tudásunk, mely a részletekből felismeri a mintát. „Jelentésük vonatkozásában válnak részévé azon valami megjelenésének, amire róluk a figyelmünket fordítjuk.” (176)
A pozitivizmus (vagy közeli rokona, az evidencialista materializmus) ezzel a jelenséggel nem tud mit kezdeni, hiszen nem számolhat az előzetes tudás jelenségével. A pozitivizmus a részletekből e tudás nélkül akar építkezni, ügyelve az objektivitásra. A pozitivizmus a szubjektumot nem bevonja, hanem éppenséggel megpróbálja kizárni a megismerés folyamatából. Ez azonban egyáltalán nem életszerű és nincs harmóniában a tudásszerzés valódi dinamikájával. A nyelvi jelek értése (hogy egy másik példát említsünk) is akkor történik meg, ha van előzetes tudás a nyelvi jelek rendszeréről. A hangokból és szótagokból nem áll össze jelentés, ha nincs előzetes tudás, mely a részleteket mintává formálhatja. A kizárólag részletekből építkező, teljes objektivitásra törekvő pozitivizmus tehát ismeretelméleti zsákutca.
A megismerésben a részletek természetesen fontosak, sőt elengedhetetlenek. Polányi hangsúlyozza, hogy a jelentés a részletekből bontakozik ki: „az entitást azáltal fogjuk föl, hogy részmozzanatainak tudatára támaszkodva figyelünk összesített jelentésükre” (177). A megismerő a megfigyelésekből építkezik. Az arcfelismerés – ahogy más tudás is – a közeliből, vagyis a partikuláris elemekből épül fel. Az új tudás azonban akkor jön létre, amikor a hallgatólagos dimenzió segítségével a távolira tudunk koncentrálni és összeáll a minta, a jelentés. Ez legtöbbször öntudatlan, hiszen a hallgatólagos dimenzióban benne élünk. A hallgatólagos tudás hozzánk tartozik, mint ahogy a vak ember is keze meghosszabbításaként észleli a fehér botot, mellyel kikopogtatja maga előtt a tereptárgyakat.
Bár lehetne ezt még hosszasan fejtegetni (ha valakit érdekel és ért angolul, itt kicsit részletesebben is írok Polányi episztemológiájának jelentőségéről a keresztény tapasztalat megértésében), remélem, nagy vonalakban sikerült elmondanom, hogy Polányi szerint mi a hallgatólagos ismeret szerepe a megismerésben. A hallgatólagos tudás határozza meg azt a „from-to” mozgást, mely minden tudás megszerzésekor jelen van. Valamiből nézek valamire. A hallgatólagos tudás (aminek többnyire tudatában sem vagyok) eszköze az új tudás megszerzésének. Most hadd térjek rá arra, hogy ez miért fontos.
Polányi poszt-kritikai tudományfilozófiáról beszélt (ahogy a 20. században számos kiváló gondolkodó, köztük Marjorie Grene, Alasdair MacIntyre vagy Eric Voegelin), mert leszámolt az uralkodó karteziánus episztemológia mítoszával, mely a megfigyelő egyént és a tudományos munkát teljes mértékben objektívnek képzelte el. Polányi szerint a karteziánus és pozitivista objektivitás a valóságban nem létezik, és nem is volna kívánatos, hiszen a megismerés mindig a megismerő egyén tevékenysége, aki „from-to” struktúrában észleli a világot. A tudomány objektivitásában hívők (pozitivisták, szcientisták, evidencialista materialisták) egész egyszerűen félreértik a tudásszerzés valódi folyamatát.
Polányi természetesen nem szubjektív, hanem személyes megismerésről beszélt. Mi a különbség? A különbség a külső valóságban való hit, a valósággal való találkozás, és ennek a találkozásnak a validálására való nyitottság. Polányi nem relativista, hanem realista volt. Van külső valóság, van azzal való találkozás, a felfedezések pedig tesztelhetők. Ne felejtsük el: Polányi kiemelkedő fizikokémikusként vált ismertté, róla nevezték el többek közt az adszorpciós potenciál kiszámítására használt képletet, tagja volt a brit Királyi Természettudományos Társaságnak, Nobel-díjas tudósok társaságában szocializálódott (Einstein tanítványa és Wigner legjobb barátja volt, saját fia is Nobel-díjas lett). Polányi szerint van megismerhető külső valóság, melyre a megfigyelő – másokkal együtt – a figyelmét irányítja. Megismerésünk azonban nem lesz objektív, hiszen önmagunkat nem vagyunk képesek kivonni a folyamatból, és ez nem is lenne helyes és célravezető. Soha, egyetlen valódi megismerés sem születne, ha a tudás megszerzése nem személyes folyamat volna.
A hallgatólagos dimenzió azonban egyszerre eszköz és korlát. A hallgatólagos dimenzió új felfedezéseket tehet lehetővé, de akadály is lehet az új ismeret előtt. Mivel a hallgatólagos tudásnak többnyire nem vagyunk tudatában, azt sem észleljük, hogy az miképpen befolyásol bennünket az ismeretszerzésben. Ez igaz a teistára és a materialistára egyaránt. Mivel benne élünk, a hallgatólagos dimenziót önmagunk részeként tapasztaljuk. Polányi szerint a tudományos felfedezések ezért általában felérnek egyfajta „megtéréssel”, mely lényünk olyan dimenziójában megy végbe, melyre a legkevésbé vagyunk hatással. Ennek a belső dimenziónak a megváltozása új tudás megszerzésére nyit meg, hiszen a megfigyelt részleteken át új jelentés rajzolódik ki, mely a kutatást is új irányokba tolhatja el.
A következőkben sokkal egyszerűbb nyelven azt szeretném majd megmutatni, hogy a Biblia szerint éppen ilyen folyamat zajlik le bennünk, amikor a világgal és a világ teremtőjével találkozunk. Aki azt gondolja, hogy Isten és a világ megismerése és megértése elképzelhető pusztán objektív tevékenységként, melyben a személyes döntést a biztos tudás megszerzése utánra hagyjuk, nem ismeri sem a tudás megszerzésének valódi folyamatait, sem azt, amit a Biblia erről mond. Ez igaz a történettudományra, a természettudományra, a teológiára és a személyes tapasztalatra egyaránt. A következő részben elkezdünk megnézni episztemológiai jelentőségű bibliai igéket, melyek alátámasztják Polányi megfigyelését: a megismerésben a hallgatólagos dimenziónak hallatlanul nagy, és sokszor bizony döntő szerepe van.
A tudás kortárs elméletei itt olvashatók remek összefoglalásban: http://www.harmattan.hu/konyv_1120.html
Kiderül, hogy minden tudást „igazoló” érvhez tartozik egy ellenérv, amely cáfolja a „tudást”. Aki még nem olvasta, jobb, ha előbb áttanulmányozza, és utána nyilatkozik.
„Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.”
Részlet József Attila: A Dunánál c. verséből
Több megjegyzésem is van a téma kapcsán.
Azt hangsúlyozod, mennyire fontos, sőt egyenesen megkerülhetetlen saját személyünk bevonódása hallgatólagos tudásunkkal együtt a megismerési (és hitbéli) folyamatokban.
Ez éppen azt támasztja alá, hogy mivel személyes feltételeink, melyeket életkörülményeink, családi, történelmi múltunk, és más speciális, természeti, környezeti, stb. tényezők alakítanak, és meghatározzák hallgatólagos tudásunk egyedi formáját, egyenesen arra predesztinálnak minket, hogy Istent csakis ebből a különleges, mindenki számára MÁSKÉNT adódó hallgatólagos dimenzióból tudjuk elérni, hisz ez számunkra megkerülhetetlen. Vagyis nem is lehet másképp, minthogy a világban e speciális feltételek hatására különböző vallások, Isten eltérő megértési, megközelítési módjai alakuljanak ki.
Más lesz egy zsidó családban felnövő ember, egy keresztény, egy muszlim, egy indián, vagy egy eszkimó hallgatólagos tudása – és ezáltal más lesz az a mód is, ahogy Istenhez viszonyul. Tehát ez az elmélet is legitimálja a vallások egymás mellettiségét, és véleményem szerint, egymás melletti igazságát is.
Isten ugyanis van annyira bölcs, hogy az emberi szívekbe azok formájának megfelelően hatoljon be, vagyis én úgy gondolom, egy eszkimótól nem várja el, hogy keresztény legyen, de egy zsidótól, és egy muszlimtól sem.
Szerintem fontos annak belátása, hogy nem egyes elméletek és hitrendszerek igazak vagy hamisak, hanem AZ EMBER AZ, AKI IGAZ (vagy igaztalan). Az igazság csakis bennünk értelmezhető. Így lehet egyszerre igaz egy keresztény és egy muszlim is.
A másik kérdés – nem igazán értem azt, hogyan lehetséges a modern tudomány keretrendszerébe ezt a személyességet belevinni (amit egyébként teljes joggal várnánk el, mint minden valamirevaló megismerés egyik lépése).
Miféle tudomány lenne az, ami továbbra is empirikus úton, de az emberi személyességet bevonva vizsgálódik? Szerintem ez feloldhatatlan ellentmondás. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, teljesen új alapokra kellene helyezni a tudományos megismerést.
Szóval érdekelne, hogyan nyilvánulhatna meg a gyakorlatban, a tudomány területén a hallgatólagos tudás felhasználása, a személy valódi bevonása.
Kedves MG,
ez nagyon fontos hozzászólás, engedd meg, hogy mindkét felvetésedre válaszoljak.
1. Igen, azt gondolom, hogy Isten megtapasztalása minden esetben kicsit (vagy nagyon) más, hiszen saját egyéni és közösségi tapasztalataink hallgatólagos dimenzióként funkcionálnak Isten megismerésében. Ha az Istennel való kapcsolat csak az ember istenkeresésének lenne a következménye, akkor valóban az volna a helyzet, hogy minden vallás egyenrangú, hiszen saját illetve közöségi tapasztalatainkat nem állíthatjuk hierarchikus rangsorba egymáshoz képest. A bibliai hit azonban kinyilatkoztatáson alapuló (a kinyilatkoztatásról való meggyőződésre támaszkodó), felülről lefelé építkező hit. Arra épít, hogy a Teremtő kinyilatkoztatta magát a prófétái és Fia, Jézus Krisztus által, és a Szentlélek teszi a hívő szívében (értelmében, érzelmeiben, akaratában) valóságossá Isten (az egy igaz Isten!) megtapasztalását. Ezért van az, hogy bár a különböző kultúrákban élő keresztények tapasztalata különböző, bizonyos értelemben mégis azonos. A Szentlélek belülről formálja át a hallgatólagos dimenziót, belülről végez különböző kultúrákban élő emberek lelkében újjáteremtő munkát, hogy ráismerjenek, az egyedül igaz Istenre.
2. A tudomány empirikus volta és a hallgatólagos dimenzió szerepe nincs ellentmondásban egymással. A hallgatólagos tudás a részmozzanatokra épít, azokból alakítja ki a mintát. Ez olyan, mint mikor egy zongorista (szintén Polányi hasonlata) az ujjaival a zongora billentyűin játszik, de a darabra figyel. A billentyűk határozott sorrendben való leütése nélkül a darab nem jelenne meg. A darab azonban több a billentyűknél. És ugye a fenti példa, az arcfelismerés is ezt illusztrálja. Az arcot a részletek nélkül nem ismernénk fel. A hallgatólagos tudás a részletek által ismer az arcra. Más példákat is lehetne mondani. Minden tudományos hipotézis valamiféle hallgatólagos tudás eredménye, mert a tudós megsejt valamit, egy lehetséges mintát, majd azt megfigyelések útján igyekszik tesztelni, hogy végül teóriát alkosson a tesztelt és finomított hipotézisből. A tudomány több a megfigyelésnél, az empirikus vetület azonban elengedhetetlen.
Kedves Ádám,
az első téma kapcsán – talán nem is érdemes tovább ragoznom ezt a kérdést, mert teljesen megértem a te álláspontodat, nyilván nem is mondhatsz mást. Nem próbállak semmiről meggyőzni, mert tudom, hogy nem is tudnálak, viszont kíváncsi voltam a válaszaidra.
Úgy érzem, olyan, mintha ugyanazon folyó átellenes partjain állnánk – nem szüntethetjük meg a folyót, ami minket elválaszt, és nem is kell, viszont mindketten érzékeljük és tudjuk a saját realitásunkat. A te partodon is igazi fák, igazi talaj, igazi világ húzódik, és az enyémen is (habár tudom, hogy te ezt nem így látod).
A második kérdéssel kapcsolatban: a problémám az, hogy a tudományos módszer bár hasonlóan részekből építkezik (így hozod kapcsolatba a hallgatólagos tudással), a mintaalkotás mozzanata elmarad. A tudományos kutatás mindig megmarad egy adott projekt keretei között, nem emelkedik magasabb szintre, nem történik meg az a feljebb lépés, ami azt a tágabb horizontra való rálátást adja, amit a zongorás példánál maga a darab jelent. Szerintem a tudós nem egy valós mintát sejt meg, hanem egy újat TEREMT, ami csakis ezzel a látásmóddal értelmezhető. Az ember elindult egy úton, amikor technikai civilizáció felépítése mellett döntött, és amikor magát, mint eszközhasználó és eszközgyártó lényt definiálta. Úgy gondolom, ha nem ezen a talajon állnánk, a világ is másként adódna számunkra.
A világ is sokkal kevésbé lenne MODELLSZERŰ, kevésbé lenne mechanisztikus, ha egyáltalán lennének ilyen vonásai.
Vagy ezzel a hasonlattal élve tovább – minek felel meg a tudományos módszerben a zenedarab?
Én csak a billentyűk leütését látom. Minden kutató abban a szűk keresztmetszetben mozog, ami az ő kutatási területe. Egy kutató, aki például 5-10 éven át a dohánynövény mozaikvírusával és mondjuk ennek genetikai hátterével foglalkozik, nem lát de nem is akar feljebb látni annál a szintnél, amiben tevékenykedik. Ki az, aki magasabb szintre hoz, és ki használja ezt a tudást? Én ilyen törekvéseket egyáltalán nem látok.
A tudomány esetében nagyban befolyásolja a hallgatólagos tudást a megfelelő iskolákban elsajátított ismeret – hogy úgy mondjam, a tudománynak önálló emlékezete van, ez az emlékezet pedig abból áll össze, amit az ezt megelőző korok tudományos munkálkodása során mint igaz ismeretet elfogadtak. A tudomány emlékezete valóban egy objektív, külsődleges, tulajdonképpen virtuális emlékezet.
A leendő tudós nem tesz mást, mint magáévá teszi ezt az emlékezetet, ami minden tudományág esetében más és más, és ezen sémák alapján gondolkodva, ezeket felhasználva nézi a világot, vagyis ezt az emlékezetet mint egyfajta szűrőt használja. Így tehát nem is látja azt, ami a szűrő résein nem tud eljutni hozzá.
Mondhatnám úgy is, hogy a tudomány hallgatólagos tudása már eleve torz, mert egy személytelen emlékezet táplálja, és ebbe elég nehézkesen fér bármi személyes, nem véletlen, hogy igyekszenek is elkerülni.
A nagy felfedezések, a korszakalkotó ötletek, a tudományt radikálisan új útra terelő, zseniálisnak nevezett elképzelések olyan intuíciók segítségével jönnek létre, melyek eredendően magasabb célokat szolgálnának az emberben, az adott tudós mintegy „véletlenül” használ fel olyan erőforrásokat, melyek rendeltetése más, a tudós előtt azonban ez a rendeltetés továbbra is homályban marad.
Szóval valójában rosszul használja fel azt a valamit, ami egy pillanatra felcsillant előtte.
Kedves MG,
az első pontot akkor most elengedem. A te lelkedbe nem látok bele, ezért azt sem pontosan értem, miért gondolod, hogy egy folyó két partján állunk. Mivel nem értem, vitatkozni sem szeretnék vele. Azt el tudom mondani, miért fontos nekem, hogy Istent ismerem, miért fontos, hogy úgy ismerem, ahogy ismerem, és miért tartok attól, hogy hamis isteneket imádjak. De ezt már úgyis tudod rólam.
Amit a tudományról írsz, azzal azt hiszem, nagy vonalakban egyetértek. A tudósok többsége örökölt és szűk keretek között végzi tevékenységét, és ezek jelentős része pusztán technológiai jellegű újítás, nem valódi intuíció és felfedezés. Az érdeklődésem közelebb áll a múltbeli okok feltárásához és a tudományfilozófiai kérdésekhez, így velük több kapcsolatom van, mint azokkal, akik abban a szűk világban végzik személytelen munkájukat, amiről beszélsz.
És szerinted a múltbeli okok feltárásához közelebb juthatunk tudományos úton?
Te hol húzod meg a határt, meddig fogadod el a tudomány magyarázatait?
MG,
talán ez a három link választ ad a kérdésedre:
https://divinity.szabadosadam.hu/?p=10247
https://divinity.szabadosadam.hu/?p=4646
https://divinity.szabadosadam.hu/?p=11966
Ádám,
ha már éppen nem folyik társalgás a blogon, és itt érintettük az eredettel kapcsolatos kutatásokat, akkor kérdeznék valamit, amire eddig nem kaptam választ tudományos berkekből.
Afelől gondolom nincs kétség az evolúciót támogatók körében, hogy az ember evolúciója jelenleg is zajlik.
Ugyanakkor az ember az elmúlt néhány ezer évben kiépítette saját kulturális és társadalmi közegét, illetve városokba tömörült, vagyis már nem mondhatjuk, hogy környezete (amiben a szelekció érvényesül) pusztán a természeti környezet lenne, ahol viszonylag egyszerűen meghatározhatók a szelekció mozgatórugói, ugyanis elsősorban a saját maga által épített mesterséges környezetbe ágyazódik.
A kérdésem az, hogy a jelenlegi álláspont szerint mi is pontosan az a környezet, amin belül az evolúció (elsősorban a szelekciós fázis) dolgozik?
Úgy láttam, elég sok errefelé az evolúció-szakértő, kíváncsi lennék mások válaszaira is…
Kedves MG,
nem vagyok biztos abban, hogy létezik egységes darwinista válasz a kérdésedre. Dawkins bohóckodott egy sort a mémekkel (elképesztően groteszknek tartom az elméletét), mások a kulturált emberi viselkedést is etológiai megfigyelésekkel és magyarázatokkal igyekszenek vélt állati gyökereihez visszabontani (megfosztva az embert egyedi méltóságától). A számos pszichológiai iskola léte bizonyítja számomra, hogy az ember evolucionista (természetes szelekció által meghatározott) értelmezése borzasztóan egydimenziós és nem célravezető. Én őszintén szólva nem sok reményt fűzök az evolucionista értelmező projekthez, és kiválónak tartom az erre vonatkozó kérdésedet.
Kedves Ádám,
ezek szerint tudományos berkekben nincs megegyezés azt illetően, hogy a modern, civilizált ember, mint kulturális lény számára mik is valójában a szelekciós tényezők, vagyis – mire és hogyan válogatódunk ebben az evolúciós léptéket meghaladóan változó, dinamikus és rendkívül összetett, magunk teremtette közegben.
És az is érdekes probléma, hogy maga az ember, ami az evolúció alávetettjeként, puszta szereplőjeként kezdte, hogyan kerekedhetett felül ezen a látszólag pusztán természeti meghatározottságon, és folyhat bele maga is az evolúció alakításába. Hiszen környezetünk alakításával tevékenyen befolyásoljuk saját evolúciónkat is.
Minden materialista rendszernek ez az egyik alapdilemmája: a meghatározott hogyan válik meghatározóvá. A marxista irodalomkritika is itt akadt el annak idején: ha a társadalomban az alap (gazdasági viszonyok) határozza meg a felépítményt (pl. művészet), hogyan válhat a művészet a társadalmi alap kritikusává, illetve hogyan függetlenítheti magát attól, ami meghatározza. Dawkins azt javasolja, hogy lázadjunk fel a génjeink ellen, de nem veszi észre, hogy ez egy anyagilag determinált rendszerben abszurdum. A dilemma állandó megjelenése azt mutatja, hogy a materialista gondolat alapvetően elhibázott.
Én nem vagyok evoluciós szakértő. Ahogy Egyiptomológus sem.
A két témában van számomra mégis egy közös pont. Mindkettő olyan elképzelésekre épűl, amelyek nem tudnak megnyugtató válaszokkal szolgálni banális kérdésekre. Az Egyiptomológiánál ilyen számomra a piramisok létrejötte. A modern építészet állítja, hogy abban a korban azokkal az eszközökkel lehetetlen lett volna megépíteni őket. Még a mai precizíós mérő és megmunkáló eszközökkel is necces feladat lenne.
Az egyiptomológusoknak komoly ellenérve van: Mivel a Piramisok ott vannak, ezért a rézből készűlt szerszámokkal és a kor egyéb technikai lehetőségével kivítelezhetőek voltak.
Más lehetőség szóba sem jöhet…
Az evolució legalább ilyen komoly alapokon álló elmélet.
Kedves MG,
Az első kommentedre szeretnék reagálni.
Ami az első téma kapcsán: amit a vallásokról írsz, az pusztán emberi oldalról nézve lényegében rendben van. (Implicit feltételezted, hogy a vallások ugyanannak az Istennek a megközelítési módjai, én nem vagyok ebben olyan biztos). Szóval, a dolog rendben is van odáig, amíg az egész vallás arról szól, hogy mi hogy értjük meg és hogy közelítjük meg az akármilyen istenséget.
A kereszténység azonban éppen a dolog fordítottjáról szól: Isten az, aki teremt, kijelenti magát, emberré lesz, megvált, a Lelkét adja, üdvözít… nem az az elsősorban lényeges, amit mi teszünk, hanem elsősorban az, amit Isten tett és tesz!
Ebből tőbb minden is következik.
Egyrészt az, hogy a kereszténység szerint nem a kereszténység üdvözít, hanem Krisztus. Krisztus egyrészt pedig üdvözíthet más vallásuakat is, másrészt szuverén bírája annak, hogy ki az aki valóban ismeri Őt, és ki az aki csak azt mondja, hogy „Uram, Uram” de nem ismeri Őt.
A másik, ismeretelméleti szempontból is érdekes következmény az az, hogy a keresztények nem az igazság birtokosai. Sokkal inkább az Igazság (Krisztus) birtokol minket (itt hadd utaljak akárcsak a heidelbergi káté első kérdés-feleletére), mi pedig arra hívattunk el, hogy tanúk legyünk.
A második témához, nekem legalábbis úgy tűnik, a tudomány művelőinek elég ez a személyesség sokáig nem volt akkora probléma. (Amennyire emlékszem, konkrétan a Fajok eredetében is akad a személyes meglátásokról és meggyőződésekről szóló megjegyzés bőven). Igazából a személyes megismerés és tudomány kapcsolata elsősorban a logikai pozitivizmus, illetve szimbolikus analisták számára probléma. Ugyanakkor ezek a filozófiai irányzatok mára már egyértelműen a múlténak mondhatók…
Magyarországra ez a váltás sokkal lassabban ért el, alighanem politikai ideológiai okokból. Sokan máig nem akarnak tudomást venni arról, hogy a filozófia sokat változott a XX. század második fele óta…
Szerintem nem kell vadonatúj alapra helyezni a tudományos megismerést ahhoz, hogy a személyesség bevonható legyen. A több évszázados alapok jók. Menetközben volt egy kisérlet a személyesség kizárására, ami elbukott. De mégis nehéz meghaladni.
Polányi épp ebbe az irányba tett lépéseket.
Kedves Dzsaszper,
„amit a vallásokról írsz, az pusztán emberi oldalról nézve lényegében rendben van.”
Én éppen Isten oldaláról közelítve látom úgy azt, amit írtam. Azt gondolom, hogy minden teremtményéhez alapvetően szeretettel közelít, és nem tesz köztük különbséget az alapján, hogy miben hisznek. Viszont a mi felé való fordulásunk, közeledésünk őt örömmel tölti el, ez az, amit mi visszaadhatunk neki. A legtöbb, amit tehetünk, ha csodáljuk, tiszteljük és szeretjük őt, és azt hiszem, nem válogat az emberi szeretetben aszerint, hogy milyen vallás keretei között nyilvánul meg. Egytől egyig az ő teremtményei vagyunk, ő formált minket a saját elgondolásai alapján olyanná, amilyenek vagyunk, és tudja, hogy befogadni is másként tudjuk őt. És éppen az isteni gondolkodáshoz és szeretethez áll közelebb ez a mindenre kiterjedő, határtalan szeretet, mintsem az emberi tapasztalatokhoz. Ez éppenhogy Istent igazolja.
Krisztus személyével kapcsolatban – úgy gondolom, hogy mint Isten fia, Krisztus nem csak a keresztényekhez szól, hanem isteni minőségéből fakadóan, másokhoz is. Ez viszont egy olyan dolog, ami emberként nagyon nehezen érthető.
Azt hiszem számomra az nem „szimpatikus” a kereszténységben, hogy Isten ismeretét kisajátítják maguknak, de ez más vallásokra is vonatkozik. Azért nem tudok egyetlen vallás felé fordulni, mert a többi létjogosultságával kapcsolatban is vannak tapasztalataim. De hangsúlyozom, pontosan tudom, hogy ezzel gyakorlatilag mindenhonnan elzárom magam, a meggyőződésem mégis ez.
És az, hogy személyesen is ápolhatunk kapcsolatot Istennel, mert ő formált minket személy szerint különbözővé, és ezzel utat engedett az őróla alkotott különféle elképzeléseknek.
És talán ő gyönyörködik is a felé forduló sokszínűségben.
Ki az a szülő, aki azt szeretné, hogy gyermekei ugyanolyanok legyenek, ugyanúgy szóljanak hozzá? Talán Istennek tetszenek a különböző lelki nyelveken megformált imák, az a sokféle mód, ahogyan az ember közelít hozzá.
Krisztus éppen azáltal üdvözíthet nem csak keresztényeket, hogy Isten fiaként bármit megtehet, és úgy szól hozzánk, ahogyan csak akar.
—
A másik témáról: az általános iskolától egészen a felsőoktatásig a tudomány személytelen látásmódját sajátítjuk el. Nem teljesen értem, hogy te hol látod bevonódni a személyt a tudományos gyakorlatban.
Jómagam kis híján biotechnológus lettem, ez volt a második szakirányom, melyet az utolsó vizsgák kivételével végigjártam. Egy időben lenyűgözött a genetika, több kutatóintézetben is dolgoztam az egyetem alatt, emellett a legközelebbi rokonságom egyik tagja Amerikában foglalkozik agykutatással, a vezető kutatók egyike, tehát mondhatom, hogy testközelből ismerem a tudományos munkát, melyet jómagam is végeztem. És éppen az ott tapasztaltak tántorítottak el attól, hogy megmaradjak a tudomány berkeiben.
Szóval én nem találkoztam sehol azzal a nyitottsággal és fejlődéssel, amiről írtál, de legfőképp egyáltalán nem látom megnyilvánulni a gyakorlatban.
Kedves MG,
Isten határtalan szeretével, és azzal kapcsolatban hogy Krisztus másokhoz is szól, egyetértek.
Ami Isten ismeretének kisajátítását illei, szerintem keresztényként épp fordítva kellene legyen, mármint hogy Isten ismerete sajátítson ki minket 🙂 Nyilván itt a nap alatt ez is töredékesen működik.
Ezzel együtt, szerintem nagyon is szükség van
1. a misszióra, mint tanúságtételre
2. az apológiára. Fenntartva azt, hogy nem sajátíthatjuk ki Krisztust, épp ellenben, ő sajátítson ki minket; jelentős különbséget látok az egyes vallások istenképében, és abban. hogy milyen Istent mutatnak be.
Ez nyilván nem a személyes kapcsolati szint — sokkal inkább teológiai és közösségi.
A másik témáról: más poszt alatt említettem, hogy az egyetem alatt (programtervező-matematikus szakon végeztem) tudományfilozófiát is tanultam (kötelezően választható tantárgyként). Érdekes volt Kampis Györgyöt hallani Wittgenstein kései munkáiról, Polányiról, Kuhnról és a Kuhnra érkezett reakciókról. És amennyire emlékszem, arról is volt szó, hogy a materialista is a személyes meggyőződését is beleviszi a tudományba, amit nagyon korrektül nem tagadott le.
„Krisztus személyével kapcsolatban – úgy gondolom, hogy mint Isten fia, Krisztus nem csak a keresztényekhez szól, hanem isteni minőségéből fakadóan, másokhoz is. Ez viszont egy olyan dolog, ami emberként nagyon nehezen érthető.”
Csak annyit fűznék hozzá, hogy aki hisz Jézus Krisztusban, az kereszténnyé lesz. Bármi is volt azelőtt. Mert hogy Jézus Krisztus azt mondja, hogy Ő az Út, az Élet és az Igazság. És hogy senki sem mehet az Atyához, azaz Istenhez, csakis Őáltala. Tehát, aki megvallja (meg”vallását” gyakorolja) Őt, az az Ő követője is lesz, ami kizár minden más „megvallásút”.
Ettől még a megértéseink megkülönböztethetnek bennünket egymástól, de a „leglényegünk” ugyanaz lesz: krisztusi.
Kedves Dzsaszper,
én úgy látom, az egyes vallások hívői csak az ún. eltérő „istenképeket” vélik ismerni, nem pedig más hívők személyes tapasztalatait. És itt van a kutya elásva, ugyanis nem véletlen, hogy annyit hangsúlyozzák Isten emberekben megjelenő immanenciáját. Isten, miként Krisztusban, mint emberben mutatta meg magát, úgy elsősorban az EMBERBEN mutatkozik meg. Az ember mindig több, mint egy szöveg, még ha az kinyilatkoztatás is.
Tehát más vallások tapasztalatait sem lehet másként megérteni, mint az emberen keresztül. A legmélyebb teológiai tudás sem pótolhatja ezt. Ilyesféle mély és őszinte párbeszédek pedig nem igazán bontakoznak ki, általában előbb utasítjuk el a magunkéval nem megegyező tapasztalatokat, mintsem hogy valóban kíváncsiak lennénk rájuk. És ezt az elzárkózást az a félelem is táplálja, melyet a mással való szembesülés kivált, ugyanis ekkor elkezdjük bizonytalanabbul érezni magunkat. Így inkább visszafordulunk saját magunk felé – de hosszú távon nem hiszem, hogy ez a magatartás gyümölcsöző.
És ez minden oldalra igaz szerintem – azt a fiatal zsidó tanítót, akivel levelezek, nemrég kérdeztem a kereszténységről, és az volt a válasza, hogy ő sokkal termékenyebbnek érzi, ha a saját megválasztott útján halad és arra koncentrál, mintha energiáját arra fecsérli, hogy másokat próbáljon megérteni. Csakhogy innentől kezdve, hogy eleve elhatárolja magát a mástól, az ismeretlentől, joga sincs arra, hogy saját véleményét velük kapcsolatban megalapozottnak tekintse.
És ahogy Ádám is írta itt valamikor, ő nem lát más utakat, csak a sajátját. Ezzel nincsen semmi baj, csakhogy akkor óvatosan kell véleményt formálni is.
Más vallásokat csakis az ember ismeretén és tapasztalatain keresztül érthetünk meg, másképp nem.
Másrészt, Istenről szerintem csakis akkor tudhatunk bármit is, ha MEGMUTATJA MAGÁT nekünk. Bármilyen keményen törekszünk is felé, ha ő valamiért elzárkózik. És valamit/valakit csak akkor szerethetünk, ha ismerjük is – vagyis az istenszeretet a róla való tudással egyszerre jelenik meg, ismerni kezdjük és ezzel párhuzamosan megszeretni, és fordítva, ahogy megszeretjük, úgy meg is ismerjük.
És mivel ez elsősorban nem rajtunk múlik, azt mondhatom, hogy akin igazi istenszeretetet látok, arról tudom, hogy Isten megmutatta magát neki, máskülönben nem ismerhetné. És innen már tudni is lehet, hogy kinek van valós istentapasztalata, és kinek nem. Istenszeretetet pedig nem csak keresztényeken láttam már, innen tudom, hogy Isten másoknak is megmutatja magát.
Hadd pontosítsak: nem látok más utat, csak azt, aki azt mondta: én vagyok az Út. A magamét az övéhez próbálom igazítani, mert egyedül ő győzte le a bűnt és a halált, hogy az Istennel való végső találkozás, aki valóban sok bizonyságot ad magáról az embereknek, ne ítélettel és örök halállal végződjön.
Ádám,
és Jézus adott magáról személyleírást – hogy pontosan milyennek KELL őt látni? Az, hogy ÉN VAGYOK AZ ÚT, az Atya nevében is mondja. Jézus azt mondja: „Én vagyok az út”, nem pedig azt, hogy „Jézus Krisztus az út”.
Talán ennek mélyebb jelentése van, mint elsőre látszik.
Kedves MG,
abban egyetértek, hogy az eltérő istenképek nem szabadna áthatolhatatlan akadályt jelentsenek amikor a másik ember személyes tapasztalatairól és személyes hitéről van szó.
Ez nem csupán a különféle vallásokra, hanem a különböző keresztény felekezetek és irányzatokra is igaz.
Nyilván a vallás / felekezet / irányzat teológiája és hitvallása nem rossz kiindulópont, de az egyénnek lehetnek eltérő megtapasztalásai és lehet hogy egyes, jellemzően apróbb-nagyobb de nem kritikus kérdésekben lehet, hogy a közössége nézeteivel, teológiájával, hitvallásával nem 100%-ig ért egyet. Ilyenkor tovább kell tudni lépni a beszélgetésben.
És nyilván mások megismerése nem l’art pour l’art történik, és ha valaki kívülről akarja megmondani, hogy ki harmadikat ismerjek meg, azt lehet, könnyen elfecsérelt időnek fogom találni én is. Ha valaki, akivel valamilyen módon már kapcsolatban vagyok, magáról beszél, ott nyilván más a helyzet — a kapcsolat kijelöli a megismerés célját is.
Istennek természetesen van hatalma megmutatni magát bárkinek, akinek csak akarja. Nászta Katalim kommentjét annyiban pontosítanám, hogy aki Krisztusban hisz, és tudatosodik benne, hogy Jézus Krisztust ismerte meg, az lesz kereszténnyé. Az, hogy Isten kijelentette magát valamilyen módon és mértékben, nem feltétlen jár együtt ezzel a tudatossággal.
Kedves Dzsaszper,
nekem az a véleményem, hogy a kereszténységnek és a zsidóságnak igenis van dolga egymással. Hogy ennek hogyan kellene megvalósulnia, arról csak ötleteim vannak.
És mélyen belül ezt továbbviszem, és azt is gondolom, hogy a hívőknek (mindegy, miben hisznek) szintén dolguk van egymással.
Közelednünk kellene egymáshoz – így is elég sok mindenre pazaroljuk az időnket feleslegesen, de nem hiszem, hogy ez feltétlenül időpocsékolás lenne.
És bevallom, hogy Krisztus személye számomra az egyik legnagyobb rejtély, amivel találkoztam. Nem tudom, hogy ő valójában KICSODA, de szeretném tudni.
Többek között ezért is olvasom ezt a blogot. Kíváncsi vagyok azokra a tapasztalatokra, amikről itt szó esik.
Kedves MG,
Ajánlom, ha még nem olvastad, Ellis Potter: 3 elmélet a mindenségről című könyvét.
Köszönöm, tónibácsi, még nem hallottam erről a könyvről, de érdekesnek tűnik.
”Jézus az út, az igazság és az élet.” Ő mondja magáról.Keresztyén közhely. Sokan állítják, hogy ismerik Jézust, s keresztyénnek mondják magukat. Éppen csak Jézus nem ismeri őket.
1Kor2,1 Én is, amikor hozzátok mentem, testvéreim, nem úgy mentem, hogy nagy ékesszólással vagy bölcsességgel hirdessem nektek Isten bizonyságtételét.
2
Mert elhatároztam, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről.
3
És én erőtlenség, félelem és nagy rettegés közt jelentem meg nálatok.
4
Beszédem és igehirdetésem nem a bölcsesség meggyőző beszéde volt, hanem lélek és erő felmutatása,
5
hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék.
6
Bölcsességet pedig a tökéletesek között szólunk, ámde nem e világnak, sem e világ veszendő fejedelmeinek bölcsességét,
7
hanem Isten titkos bölcsességét szóljuk, azt az elrejtettet, amelyet Isten öröktől fogva elrendelt a mi dicsőségünkre.
8
Ezt e világ fejedelmei közül senki sem ismerte meg, mert ha megismerték volna, nem feszítették volna meg a dicsőség Urát.
9
Hanem amint meg van írva: Amiket szem nem látott, fül nem hallott, és emberi szív meg sem gondolt, azt készítette Isten az őt szeretőknek.
10
Nekünk azonban Isten kijelentette a Lélek által, mert a Lélek mindent vizsgál, még az Isten mélységeit is.
11
Mert ki ismeri az emberek közül az ember gondolatait, ha nem ha az ember lelke, amely őbenne van? Ugyanígy az Isten gondolatait sem ismeri senki, csak az Isten Lelke.
12
Mi pedig nem e világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket, hogy megismerjük azokat, amiket Isten ajándékozott nekünk.
13
Ezeket hirdetjük is, de nem oly beszédekkel, melyekre emberi bölcsesség tanít, hanem amelyekre a Szentlélek tanít, lelkiekhez lelkieket szabva.
14
A nem lelki ember pedig nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait, mert bolondságok neki, nem képes megérteni sem, mivel azt lelki módon kell megítélni.
15
A lelki ember azonban mindent megítél, de őt senki sem ítélheti meg.
16
Mert ki érte fel az Úr értelmét, hogy oktathatná őt? Bennünk pedig Krisztus értelme van.
„Nem hiszed-é, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van? A beszédeket, a melyeket én mondok néktek, nem magamtól mondom; hanem az Atya, a ki én bennem lakik, ő cselekszi e dolgokat.” (Jn 14 10)
Kedves MG,
azzak kapcsolatban, hogy szeretnéd tudni, kicsoda Krisztus:
„Boldogok, a kik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek.” (Mt 5, 6)
helyesen hirdetett ige -> helyes ismeret -> helyes hit -> engedelmesség…:
Róm10,
1 Testvéreim, szívemből kívánom és könyörgök értük Istenhez, hogy üdvözüljenek.
2
Mert bizonyságot teszek felőlük, hogy van bennük Isten iránti buzgóság, de nem a helyes ismeret szerint.
3
Mert nem ismerik Isten igazságát, hanem a magukénak igyekeztek érvényt szerezni, és Isten igazságának nem engedelmeskedtek.
4
Mert a törvény vége Krisztus, minden hívő megigazulására.
5
Mert Mózes a törvényből való igazságról azt írja, hogy aki azokat cselekszi, élni fog általa.
6
A hitből való igazság pedig így szól: Ne mondd a te szívedben: „Ki megy föl a mennybe?” – azért, hogy Krisztust lehozza.
7
Vagy: „Ki száll le a mélységbe?” – azért, hogy Krisztust a halottak közül felhozza.
8
De mit mond? Közel hozzád a beszéd, a szádban és a szívedben van, mégpedig a hit beszéde, amelyet mi hirdetünk.
9
Mert ha száddal Úrnak vallod Jézust, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halottak közül, üdvözülsz.
10
Mert szívvel hisszük, hogy megigazulunk, és szájjal teszünk vallást az üdvösségről.
11
Mert azt mondja az Írás: Aki hisz benne, nem szégyenül meg.
12
Nincs különbség zsidó és görög között, mert ugyanaz az Ura mindenkinek, aki kegyelemben gazdag mindenkihez, aki őt segítségül hívja.
13
Mert mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.
14
De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hittek? És hogyan higgyenek abban, aki felől nem hallottak? És hogyan hallanának igehirdető nélkül?
15
És hogyan prédikálnak, ha el nem küldik őket? Amint meg van írva: Mily szépek a jó hírt hirdetőknek lábai!
16
De nem mindenki engedelmeskedett az evangéliumnak. Mert Ézsaiás azt mondja: Uram, ki hitt a mi beszédünknek?
17
Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által.
18
De kérdezem: Talán nem hallották? Sőt inkább az egész földre elhatott a hangjuk, és a földkerekség széléig az ő beszédük.
19
De kérdezem: Izráel talán nem értette meg? Elsőnek Mózes mondja: Titeket egy oly nép által teszlek féltékennyé, amely nem nép, értetlen néppel haragítalak meg titeket.
20
Majd Ézsaiás nyíltan ezt mondja: Megtaláltak azok, akik nem kerestek engem, nyilvánvaló lettem azoknak, akik nem kérdezősködtek felőlem.
21
Izráelről pedig ezt mondja: Egész nap kitártam karjaimat az engedetlen és ellentmondó nép felé.