A Christopher Catherwood által annak idején a huszadik század öt legjelentősebb evangéliumi vezetőjének nevezettek közül tegnap az utolsó is eltávozott közülünk. Martyn Lloyd-Jones, Francis Schaeffer, John Stott és Billy Graham után James I. Packer is befejezte földi szolgálatát és bement a mennyei Atya örömébe.
Packer könyvei az én hitéletemben és spirituális fejlődésemben is nagyon fontos szerepet töltöttek be. Számos könyvét és tanulmányát olvastam a Bibliáról (pl. God’s Words; ’Fundamentalism’ and the Word of God; God Has Spoken; Under God’s Word), amelyek egészen rendkívüli tisztánlátással és hűséggel fogalmazták meg a Szentírásról szóló evangéliumi tanítást. Ezek a könyvek a mai napig meghatározzák azt, ahogyan én is gondolkodom Isten igéjéről.
Számos könyvét olvastam a megszentelődésről és a lelki életről. Ezek közül a leginkább meghatárózóak a puritánok lelkiségéről szóló Quest for Godliness (magyarul: A megújulás teológiája), a Keep in Step with the Spirit, amely a Szentlélekről és a karizmatikus ajándékokról szól, a Rediscovering Holiness, amely sokféle lelkiségi irányzat erősségeit igyekszik egyetlen biblikus vízióba integrálni, és a Knowing God (magyarul: Igaz istenismeret), amelyre ha gondolok, még ma is libabőrös leszek, annyira szíven ütött, mikor először olvastam.
Packer hűséges anglikán volt, annak is az evangéliumi és kálvinista irányzatából, amely a puritánok örökségét tekinti az anglikanizmus legnemesebb hagyományának. Packer nem tett engem anglikánná, de masszívan hozzájárult evangéliumi keresztény identitásomhoz, és ahhoz is, hogy teológiai értelemben kálvinista lettem. Fiatal és gyanútlanul arminiánus hitemet mélyen felkavarta az Owenről és a korlátozott engesztelésről szóló tanulmánya, amelyre negyed évszázaddal később is úgy gondolok vissza, mint az egyik legkiválóbb esszére, amelyet valaha keresztény teológustól olvastam.
Hűséges anglikánként, aki ezért élete során konfliktusokat is felvállalt (többek között az általa mélyen tisztelt Martyn Lloyd-Jones-szal), végül mégsem maradhatott meg a kanadai felekezetén belül, amikor az a kétezres években az azonos neműek házasságát elfogadta, így csatlakozott azokhoz az evangéliumi anglikánokhoz, akik az anglikán hitet először egy afrikai érsekség, majd az ACNA (Anglican Church in North America) ernyője alatt gyakorolták tovább. (Javítás: Packer gyülekezete először egy argentin püspökség alá ment be.)
Packer nagyon-nagyon fontos hang volt az evangéliumi mozgalomban, még ha ez a hang az elmúlt évtizedben már nehezebben is volt hallható. Hiányozni fog a bölcsessége, tisztánlátása, mélyen biblikus evangéliumi spiritualitása. Ama nemes harcot ő azonban már megharcolta, és a hitet megtartotta – megilleti most a korona. Mi pedig kövessük a példáját!
Szia Ádám!
Végignézve a nemzetközi evangéliumi vezetői/teológusi palettán, te kit tartanál az 5 legmeghatározóbb személyiségnek most ill. várhatóan a közeljövőben?
Jó kérdés. Ők biztosan esélyesek lennének: Tim Keller, John Piper, D. A. Carson, John Lennox, Greg Pritchard, Lindsey Brown. De ebben a listában benne van az én személyes elfogultságom és a kulturális közegem szűkössége is. Mindenesetre őbennük látok olyan teológiai érettséget, vezetői karizmát és globális hatást, amely együttesen a Packerék utáni generáció evangéliumi mozgalmának a fősodrát egészséges módon kijelölheti. Hogy utánuk kik lesznek a legmeghatározóbb zászlóvivők, azt még nem látom.
(Most nem a legjobb teológusokat soroltam fel, abból rengeteg más nevet tudnék írni, hanem olyanokat, akiket teológiailag igényes, és egyben globális hatású evangéliumi vezetőknek látok.)
Köszönöm!
Ránéztem az életkorokra az általad említetteknél: Lennox 76, Piper 74, Keller 69 és súlyos betegséggel küzd, Carson 73, Brownra nem találtam adatot, de 60 felett lehet, Pritchard is gondolom 50-60 körül lehet. Fontos lenne egy új generációba fektetniük mentorként a fenti testvéreknek a harmincas, negyvenesek között, hogy legyenek erős, meghatározó gondolkodók a következő generációban is.
Abszolút! És úgy látom, csinálják is. Bár az is igaz, hogy az ilyen globális vezetői szerepre végső soron Isten választ ki és hív el, valamint formál embereket.
Nagyon sajnálom, mindig érdeklődve olvastam tőle és róla.
Cristopher Catherwood is elfogult lehet — most olvasom tőle a Martyn Lloyd-Jones: His Life and Relevance for the 21st Century c. könyvet, amiből kiderül, hogy Martyn-Lloyd Jones unokája 🙂
Igen. Ismertem a szüleit (Sir Fred Catherwood és Lady Catherwood, Martyn Lloyd-Jones lánya), jártam egyszer a házukban is. Christopher nem is rejti véka alá az elfogultságát, írt egy könyvet külön a nagyapjáról is. Ettől függetlenül szerintem nem tévedett abban, hogy ez az öt ember megrajzolta a 20. századi evangéliumi mozgalom arcélét.
Szerintem sem tévedett… annak is szólt a szmájli… És nagyon korrektül vállalja fel az elfogultságát a könyvben, amit olvasok tőle, gondolom a többiben sem tesz máshogy 🙂
Most kezdem csak igazán felfedezni magamnak Martyn Lloyd-Jonest, és azt is, hogy már eddig is az IFES-en és MEKDSz-en keresztül közvetetten mennyi mindenben volt hatással rám.
Viszont ha már a saját elfogultságod szóba került, Ádám, akkor gondoltam, nem baj, ha az övé is láthatóvá válik itt is.
Egy rövid és tömör méltatást olvastam nemrég Alister McGrath tollából:
https://www.churchtimes.co.uk/articles/2020/31-july/gazette/obituaries/obituary-the-revd-professor-j-i-packer
Figyelemre méltó a kortársak nevének említése mellett (pl. természetesen John Stott) kirajzolódik egy eddig általam nem ismert Packer és Lloyd-Jones közti ellentét – annak mentén, hogy mit jelent anglikánnal vagy evangelikálnak lenni. Ami kérdés bennem, hogy teológiailag vagy inkább személyes szinten történt az elidegenedés (utóbbit emeli ki főleg a cikk): „At a more personal level, it led to a painful alienation between Packer and Lloyd-Jones.”
Egy másik érdekesség, mondhatni ellentmondásos téma: “Evangelicals and Catholics Together” – amiben szintén érintett volt Packer a 90-es években. Igaz, a beszámoló szerint a közeledési törekvések nem vezettek jelentős megoldásokhoz, mégis sokakban Packer erős evangéliumi elkötelezettsége megkérdőjeleződött.
Számomra talán ezekben is megmutatkozik, hogy mennyire ember volt ő, bármekkora tisztételt övezete, Isten kegyelmére rászoruló bűnös volt, mint bármelyikünk. Az viszont látszik a beszámoló szerint, hogy „szépen fejezte be” – „He died peacefully in UBC Hospital, Vancouver, across the street from Regent College, on 17 July 2020, aged 93. Kit (felesége) was with him at his death, on their 66th wedding anniversary.” Úgy láthatjuk, hogy mindenképpen méltóvá vált a Zsidókhoz írt levél 13,7 szavaira: „Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket.”
A cikk azzal zárja, hogy Stott 2011-es és Michael Green 2019-es „távozása” után, Packer idei hazaköltözése minden bizonnyal egy korszak végét jelenti az anglikanizmusban. Hogy mennyire így van ez, és sajnálatosan merre vezet egyházának további alakulása, arról nemrég beszélgettem – számomra is felkavaró „eredményekkel” – egy szigetországi lelkésszel: http://www.evangelikalcsoport.hu/2020/07/25/gondolatok-az-anglikan-egyhaz-jelenlegi-helyzeterol-jovobeli-sorsarol/
ΙΧΘΥΣ,
a Packer és Lloyd-Jones közötti szakadásról Iain Murray elég részletesen ír a kétkötetes Lloyd-Jones életrajzában is és az Evangelicalism Divided c. könyvében is – főleg Lloyd-Jones nézőpontjából, aki évekig Packerrel együtt csinálta a Puritan konferenciákat a Westminster Chapelben. A szétválás oka az volt, hogy Lloyd-Jones nagyon kritikussá vált az ökumenikus mozgalommal szemben, Packer viszont inkább nyitottságot képviselt. Ez testesült meg abban, ahogy Packer (és persze Stott) az 1966-os Evangelical Alliance gyűlésen elmondott Lloyd-Jones-beszédre reagált, szorgalmazva – Lloyd-Jones ellenében – az anglikán egyházban maradást, majd később az ECT kiadásában is. Az utak szétválása akkor elengedhetetlennek látszott, de Packer mindvégig szeretettel és tisztelettel beszélt Lloyd-Jones-ról. Más kérdés, hogy az anglikán egyház kapcsán az idő úgy tűnik, végül mintha Lloyd-Jones-t igazolta volna.
Olvastam az interjúdat. Ismerek én is lelkészeket, akik csalódottan hagyják el az anglikán egyházat, csak nem katolikus irányban, mint az interjúalanyod.