Athanasziosz írásainak korszerűségére szeretnék egy másik példát is hozni. Az egy igaz Istenben hívő keresztények számára a globalizáció hatására egyre nyilvánvalóbb vallási sokszínűség komoly kihívást jelent. Gyakran emlékeztetnek bennünket az álláspontunk sérülékenységére: „Tényleg azt gondoljátok, hogy a számos vallás közül éppen a tiétek az igazi?” Sok keresztény ilyenkor megszeppen, és belecsúszik a vallásközi párbeszéd cuppogós szinkretista mocsarába. Pedig nincs a pluralizmusban semmilyen új kihívás. Sőt, Athanasziosz írásaiból éppen az derül ki, hogy eredetileg nem a vallási sokszínűség jelentett problémát a kereszténység monoteizmusa számára, hanem a kereszténység monoteizmusa jelentett megoldást a vallási pluralizmus problémájára.
Julianus római császár negyedik századi pogány restaurációs kísérlete előtérbe hozta a római és görög istenek kérdését, és ezáltal a vallási sokszínűség problémáját is. Athanasziosz Beszéd a hellének ellen c. könyvében a bálványimádás és a sokistenhit történetét és okait elemzi, és egy ponton kitér a vallási pluralizmus ellentmondásaira is. A szavaiból kiderül, hogy a vallási sokszínűség nem a keresztényeknek jelentett kihívást, hanem sokkal inkább azoknak, akik a pogányságot próbálták visszaállítani az egyistenhit helyére.
„Mert ha valóban istenek a bálványok – amint állítják és filozofálnak róluk –, akkor közülük ugyan melyiket kellene elfogadni, és vajon melyiket kellene leginkább hatalmasnak tartani, hogy biztonsággal Istent imádjuk, vagy – ahogy mondják – legalább felismerhessük az istenit? Hiszen nem ugyanazokat nevezik mindenütt isteneknek, hanem ahány nép, annyi istent gondolnak ki. Sőt, még egyetlen vidéken vagy egyetlen városon belül sem egységesek a bálványok babonás tiszteletében. A főníciaiak nem ismerik el az egyiptomiaknál isteneknek nevezetteket, az egyiptomiak meg nem ugyanazon bálványokat imádják, mint a főníciaiak. A szkíták nem fogadják el a perzsák isteneit, a perzsák meg a szkítákét. A görögök elvetik a thrákiai isteneket, a thrákiaiak meg nem ismerik el a thébai isteneket. Az indiaiak az araboktól, az arabok meg az etiópoktól különböznek bálványaikban, sőt az etiópok egymásközt is. A szíriaiak nem tisztelik a kilikiaiak isteneit, a kappadókiai nép meg ismét másokat nevez isteneknek, mint a kilikiai. A bithüniaiak és az örmények más és más isteneket találtak ki maguknak. Soroljam még? A szárazföld lakói más és más isteneket tisztelnek, mint a szigetlakók, a szigetlakók ugyancsak más istenek előtt borulnak le, mint a szárazföldiek. S egyáltalán, minden egyes város és falu saját isteneit becsüli többre és csakis azokat tartja isteneknek, mivel a szomszédét nem is ismeri. Az egyiptomiak utálatosságairól jobb nem is beszélni, hiszen ezek mindenki előtt ismeretesek: városaiknak ellentétes és egymással harcban álló kultuszaik vannak, és a szomszédos városok folyton folyvást arra törekednek, hogy épp az ellenkezőjét tiszteljék, mint a tőszomszédok. Így az egyiknél istenként tisztelik a krokodilt, ami másoknál azonban utálat tárgya. Amíg egyikük istenként imádja az oroszlánt, addig a szomszédok nem hogy nem imádják, de mint vadállatot meg is ölik, ha találkoznak vele. Egyeseknél a hal is megistenül, máshol kifogják és megeszik. Amiért is állandó köztük a háború és viszály, minden ürügy a gyilkolásra és a szenvedély kiélésére. S különösképpen csodálatos, hogy a pelaszgok az egyiptomiaktól vették át az isteneik neveit – amint a történetírók mesélik – mégsem ismerik el az egyiptomi isteneket, hanem más isteneket imádnak. Egyszóval a bálványimádás őrültségéhez ragaszkodó összes népeknél azonos bálványokkal nem találkozhatunk. Ez rendjén is van, hiszen elestek az egy Isten belátásától, így elvesztek a sokfélében és a különbözőkben, mert elfordultak az Atya valóságos Igéjétől, a mindenséget üdvözítő Krisztustól, s így gondolkodásuk mindenféle irányba elkalandozott. Azokhoz hasonlóan, akik elfordultak a Naptól és sötét helyeken járnak, kerülő utakon bolyonganak, s a jelenlevőket nem látják, a nem létezőket meg mint létezőket gondolják el, és látván nem látnak (Mt 13,13); pontosan ilyenek azok is, akik Istentől fordultak el: elsötétítették lelküket és értelmük cél nélkül bolyong, mint részegek és vakok a nem létező dolgokat is elképzelik.” (Szent Athanasziosz művei, 62-64)
Athanasziosz szavaiból számomra két dolog válik világossá. Egyrészt az, hogy a vallási sokszínűség sokkal régebbi probléma, mint a modern globalizáció. Másodszor az, hogy a vallási pluralizmus valójában nem a keresztények, hanem a pluralisták problémája. A bibliai monoteizmus nem a probléma volt, hanem a megoldás.
„„Tényleg azt gondoljátok, hogy a számos vallás közül éppen a tiétek az igazi?” Sok keresztény ilyenkor megszeppen, és belecsúszik a vallásközi párbeszéd cuppogós szinkretista mocsarába.”
A magam részéről úgy gondolom, hogy ez a kérdés (miszerint mivel igazoljuk a kereszténység igazát, amikor a többi hitrendszer is igaznak állítja magát) teljesen jogos, ésszerű és nagyon nehezen megválaszolható. Valóban bele lehet csúszni a szinkretista mocsárba, de nem hiszem azt sem, hogy csak két végállapot létezik: az egyik szerint „nincs igazság, hanem minden vallás végülis ugyanazt tanítja”, míg a másik szerint „az én vallásomnak mindenben igaza van és a többiek mindenben hazugságot állítanak vagy tévednek”. A mindent egybemosó szinkretizmusnál semmivel nem tartom jobbnak azt sem, amikor keresztények lesajnáló módon lobogtatják az exkluzivitás zászlaját. Annak ellenére, hogy én is azt hiszem, a kereszténységet nem szabad összekeverni más filozófiákkal és hitekkel – vagyis Jézus az egyetlen út.
Számomra ugyanakkor triviális, hogy más vallások is rengeteg dolgot helyesen ismertek fel a valóságból és nem feltétlenül tanítanak minden ízében vállalhatatlan elveket, vagy nem minden gyakorlatuk elítélendő. Ha az iszlámban rendszeresített hadísz-isznád dologra gondolok, az például keresztényként is nagyon tetszik, de Buddha is megértett némely dolgot a világ folyásából, amit frappánsan tudott megfogalmazni és szerintem egy keresztény is rábólinthat némely meglátására. Nem véletlen, hogy a „buddhista tízparancsolat” több eleme egy az egyben ugyanaz, mint az ószövetségi dekalógus…
És ugye azt is tudjuk, hogy a Szentírásban is vannak olyan gondolatok, tanítói szándékú szövegrészek, melyek eredetileg pogány környezetből kerültek bele – de Istent ez nem zavarta. (Ld. teremtéselbeszélések, Példabeszédek könyve, stb…)
Izgalmas kérdés, hogy hol kell meghúzni a határokat, ami még nem szinkretizmus, de nem is elvtelen fundamentalizmus. No, ezzel kapcsolatban egyébként kíváncsi lennék a te véleményedre!
Sytka, a bejegyzésben azt a kérdést tettem fel, hogy vajon a vallási sokszínűség új kihívás-e a kereszténység számára, azt a kérdést nem, hogy van-e igazság más vallásokban. Természetesen van, hiszen ugyanabban a világban élünk, a természet kinyilatkoztat, a lelkiismeret univerzális, és minden igazság Isten igazsága. Szóval nagyrészt egyetértünk.
Azért nem árt némi óvatosság sem. A teremtéselbeszéléseknél például max. műfaji rokonságot vélek felfedezni a pogány mítoszokkal, egyébként inkább az isteni kinyilatkoztatás radikális újdonságát hangsúlyoznám. A Példabeszédek könyve esetében pedig bár valóban az általános (tehát pogányok közt is fellelhető) emberi bölcsesség terepén járunk, de még ebben a gyűjteményben is megkerülhetetlen kiindulópont egyrészt az istenfélelem, másrészt a megszemélyesített Bölcsesség, melyet a korai egyház egyértelműen a Fiú-Igével azonosított.
Athanasziosz írásaiban szerintem az az érdekes, hogy míg sokakat ma megráz és felkavar (vagy a szinkretizmusba vezet) a vallások egyszerre jelentkező igazságigénye, abban az időben a keresztény monoteizmus éppen megoldást nyújtott a vallási sokszínűség abszurditásaira. Ettől függetlenül létezik az episztemológiai probléma, és nem is akarom megkerülni, csak ez a rövid bejegyzés nem arról szólt.
Ádám, észrevételeid jogosak, elnézést a kotnyeleskedésért. Amit a teremtéselbeszélésekről írtál, azt teljes egészében osztom, ahogy a bölcsességirodalommal kapcsolatos megjegyzésedet is. Én is óvatos vagyok, de látok gyöngyszemet mindenhol, ezért egyébként bármikor szívesen leülnék értelmes vitát folytatni egy muszlimmal, hinduval vagy bárki mással. (Gondolom te is).
Sytka,
„A magam részéről úgy gondolom, hogy ez a kérdés (miszerint mivel igazoljuk a kereszténység igazát, amikor a többi hitrendszer is igaznak állítja magát) teljesen jogos, ésszerű és nagyon nehezen megválaszolható.”
Szerintem ez a világ legostobább, legszemetebb, leglogikátlanabb, tipikus „csordaszellemi” kérdése. Emellett a legegyszerűbb megválaszolni is. Ez a válasz persze a szolgalelkű, csordaszellem irányította, szemét embernek nem lesz válasz. Mert ő azt várja, hogy mindenki egyben higgyen, hogy neki könnyű legyen „választania”. Hogy valaki megmondja neki mi az igazság, tök mindegy miért, a lényeg, hogy minél többen azt vallják.
Nem értem hogy nevezheted ezt a kérdést logikusnak meg jogosnak… Ez számomra iszonyatosan félelmetes.
Én nem értem miről szól ez a bejegyzés? A világ számára megoldás az egyistenhit??? A világ számára nincs megoldás, csak az egyén számára. Ha a társadalom elkezd „intézményesen” egyistenhinni az csak sima üres vallásoskodás, képmutatás lesz. Isten nem adja magát oda a világnak.
Furcsa, hogy egyre többszor olvasok keresztényektől olyat, hogy a világnak, társadalomnak, államnak, hitetleneknek akarnak megoldást adni valamiféle intézményes, „hivatalos” vallással…
Vagy rosszul értem ezt az írást??
endi, fuss neki újra a cikknek. Nem beszéltem világról. Arról írtam, hogy a vallások sokfélesége a vallások – és a pluralizmus híveinek – problémája. Athanasziosz szerint a monoteizmus erre a problémára adott megoldást. Visszamutatott abba az irányba, ahonnan az emberek eltértek a bálványok felé. Athanasziosz ezért korszerű a modern pluralizmus idején is.
Bocsánat, hogy nem a bejegyzés témájában írok, hanem kicsit elkalandozok. Érdekel a véleményetek, Ádámé különösen, hogy mennyiben helyes a következő meglátásom és mennyiben hibás, ez esetben kérlek javítsatok ki.
Szerény megfigyeléseim szerint azok legnépszerűbb tévtanítások, filozófiák (az ezeket propagáló sikeres tévtanítói tevékenységnek köszönhetően), amelyek a legtöbb szemmel láthatóan is működő életbölcsességet tartalmazzák. Ez legnagyobb veszélyük is, hogy adott esetben, ideig-óráig működnek, attól függően, hogy a Sátán mennyire kívánja megszégyeníteni az illetőt, milyen magasból kell letaszítania ehhez, vagy éppen milyen mélyen kell altatnia az áldozatát.
Persze nagyon veszélyesek a nyílt ateizmust, sátánizmust, okkultizmust hirdető tanok, de ezekkel a legritkább esetekben operálnak tényleg nyíltan, sokkal inkább kerülik a feltűnést. Sokszor maguk a tévtanítók sem tudják, hogy valójában mit is hirdetnek, nem vizsgálják meg alaposan a forrását és célját.
Csak a földi létünkre vonatkozó tanácsokat adnak, hogyan legyünk „jó emberek”, esetleg sikeresek. Csak a népszerű elemekkel csalogatják a gyanútlan keresőket, akik sajnos sokkal inkább tévelygők, mint tudatos keresők. Így könnyen és sokszor összekeverik a kritikus gondolkodást és a hitetlenség vádját. Így elvesztik a fókuszt, aminek a forrást és a gyökereket kéne keresnie. Ami nemcsak földi életünkben segít, hanem örök életet ad, ami sziklaszilárdan megállja az idők, a vizsgálódás, a hitelesség próbáját is.
Elfelejtik, hogy Jézus az egyedüli út, igazság, élet mely nélkül az egész nem ér többet látszatnyugalomnál, hamis reménynél. Mivel hitüknek homok az alapja, nem éli túl a vihart, a komolyabb, ám Jóbét meg sem közelítő megpróbáltatások hamar romba döntik építményüket. Amennyiben csak evilági sikeressége miatt követik, a próbák során hamar elpártolnak tőle. Ami persze missziós szempontból inkább kihívás, tudva, hogy nem az egészségeseknek van szüksége orvosra.
Manapság ezt érzékelem az egyik nagy problémának, mely mellett persze tudom, hogy jelen van számtalan más tévtanítás is, csak a szubjektív érdeklődésemet ragadta meg ez jobban, mint a többi.
A vallásokkal szembeni ellenérzések és az ebből fakadó vallástalanság miatt nem sok olyan embert látok mondjuk tágabb környezetemben, hazánkban, az interneten körülnézve, aki ténylegesen és konzekvensen követne valami meghatározható vallást, filozófiát. Sokkal inkább valamiféle dinamikusan változó egyvelege a filozófiáknak, melynek nem az a legfőbb jellemzője, hogy mit hirdet, hanem sokkal inkább az, hogy mit nem, sőt, kit nem.
Így a tévtanítások felismerése sem olyan könnyű, hogy a „betegek” maguktól felállítanák a „diagnózist”, hogy ők épp mit követnek, miben hisznek, miután már „csak” a gyógyításuk lenne hátra. Sokszor a diagnózis felállítása a legnehezebb, mivel félrevezetőek a tünetek, nem lehet első pillantásra megállapítani a betegség gyökerét, csak azt, hogy már nagyon előrehaladott stádiumban van.
(Kérlek, a diagnózis szóból ne vonjátok le azt a következtetést, hogy magam a gnosztikus eretnekség követője lennék :), szerintem nem magunk vagyunk az „orvosok”, hanem remélem a fentiekből is látható, hogy hitem szerint csakis egyedül a Megváltó, Jézus Krisztus.)
Részben egyetértek azzal, amit írsz. A Sátán valószínűleg tudja, hogy ha egy téveszme alapvetően tagadja a valóságot, az nem lesz nagyon sikeres. A vonzereje legalábbis korlátozott marad. Szerintem ezért nem lett – minden ellenkező jóslat ellenére – domináns világvallás a New Age mozgalom sem. A kapitalizmus és a technológia korában erre alkalmatlan, de az ördögnek nincs is feltétlenül szüksége rá. Minden téveszme csak akkor sikeres, ha hihető magyarázatot ad a valóságra, ahhoz pedig nagy adag igazságot is kell tartalmaznia.
Egy sok igazságot magában foglaló hamis filozófia tényleg nagyon félrevezető lehet, mert nehéz diagnosztizálni, hogy mi a gond vele. Viszont ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy minél kisebbet hazudik egy téveszme, annál rosszabb. Tény, hogy nehezebb felismerni benne a hazugságot, de az igazságnak mindig örülhetünk, és az igazság mentén előre is lehet jutni. Augusztinusz Plátón írásain keresztül jutott ki a manicheizmus tévelygéséből, mert Plátón közelebb állt a Biblia világnézetéhez, mint a dualista manicheusok. Pál a farizeusok reménységével azonosult, nem a szadduceusokéval (ApCsel 23,6), mert a farizeusoknál volt a több igazság. Jézus azt mondta egy írástudónak, aki megfogalmazta a törvény célját: „Nem vagy messze az Isten országától.” Az igazságot mindig, mindenhol elismerhetjük, mert az igazság Isten igazsága. Építhetünk is rá a meggyőzés során.
Köszönöm Ádám!
Nagyon örülök annak, amit írtál! Sokszor szoktam magam rosszul érezni amiatt, hogy látom a jó oldalát mások gondolatainak, de kissé félek attól, hogy valami trükk el van benne rejtve, ami esetleg csapdába csal és félek, hogy megbélyegeznek azzal, hogy mikkel foglalkozom, főleg attól, hogy nehogy keserűen kelljen rájönnöm, hogy igazuk volt. Nem tudom, hogy hol a határa az igazság keresésének, mennyi hamisság látását tudja elviselni sérülés és kiábrándulás nélkül az ember.
Nap mint nap találkozunk a sötétséggel is, ami sokszor megijeszt, például hogy milyen eszmék állhatnak akár egy köztiszteletben álló ember mögött is. Név említése nélkül, például olyan alkotóművész, aki alkotásaiban számomra félelmetes módon keveri bele a kereszténynek tartott alkotásaiba az okkult, népiesnek tűnő elemeket is. Furcsának tartom, hogy akik a kereszténység, sokszor Jézus nevében művelnek szemmel láthatóan hamis dolgokat, – ráadásul tudatosan, tehát nem pusztán emberi gyengeségből – nos, ezek miért elfogadhatóbbak a keresztények többsége számára, mint akik nagyon is helyes dolgokat tesznek, csak még nem ismerték fel az igazságot.
Erről mindig az jut eszembe, hogy vajon igaza van-e M. Scott Peck pszichiáternek, terapeutának abban, amit a keresztények között megtalálható kétféle hozzáállás okáról (a fegyelmezettségből illetve megértésből fakadó szabálykövetés különbségéről), és a nem vallásos emberek kétféle csoportjáról (a kvázi gonosztevőkről és a jóhiszeműekről) ír a Tovább a járatlan úton c. könyvében. Az igazság felismerésére pedig számomra pont ő az egyik érdekes példa. A már említett könyvének van egy előzménye, A járatlan út. Ennek írásakor még a buddhista tanokkal szimpatizált, de időközben, az évek során megtért, kereszténnyé lett, erről már a Tovább a járatlan úton-ban írt. Sőt, a keresztények között sokszor feszültséget okozó, látszólagosan összeegyeztethetetlen szemléletmódok feloldására tett kísérlet is ennek hatására fogalmazódott meg benne. Kíváncsi vagyok, hogy olvasta-e valaki és ha igen, mi a véleménye róla.
Athanasziosz óta sok víz lefolyt sok folyón, közben már megjelent a humanizmus eszméje is, ami a pluralizmusnak erős támpontot ad. Én egyáltalán nem látom úgy, hogy a pluralistáknak probléma lenne a pluralizmus, a diverzitás. Annak viszont probléma, aki exkluzivitásra törekszik. A pluralistáknak az ilyen gondolkodás a probléma, bármilyen ideológia legyen is az, politikai, filozófiai, vallási, kulturális, stb. A pluralizmus megteremti a lehetőségét annak, hogy kirekesztő, a saját igazát egyetlen igazságnak kijelentő monokultúrák csírái jöjjenek létre (lásd: egy demokráciában is létrejöhetnek szélsőséges irányzatok, amik pont a demokráciát, saját létük táptalaját akarnák felszámolni), de akkor van észnél, ha az ilyen elszaporodását nem tolerálja. A józan pluralizmus nem naiv, van benne józan önvédelmi reflex, ha abszolutista, exkluzivista eszme sarjad saját köreiben, akkor mindent megtesz, hogy ezt kiemelje magából.
Úgyhogy a saját monokultúrás vágyakból a pluralisták felé érzett frusztrációnkat nem érdemes a pluralistákra áthárítani, hogy „az az ő bajuk”. A monokultúra akarja felszámolni a diverzitást. Mindegy milyen eszközzel, nyájasan, vagy kénköves prédikációval.
Berci, arra utalsz, hogy akinek fix világképe van, az mindenképpen „fel akarja számolni” azt akinek nem fix?
És még frusztrált is ügye.
Aki meg a homoszexualitást kritizálja, az látens homó.
Micsoda érvek! 🙂
A pluralizmus meg kiközösíti magából aki nem pluralista. Éljen a csordaszellem, leánykori nevén: korszellem.
🙂
Amúgy amit írsz abból megint csak az látszik hogy te úgy gondolod: a közösség a lényeg, az egyén semmit se számít. Dögöljön meg az egyén, csak hogy a közösségben nagyobb békesség legyen!
endi: Egy pluralistának is van fix világképe, ne aggódj. Mint írtam, a humanizmus egy eléggé fix vázat ad neki.
De akkor mesélj azokról a helyekről, ahol nincs pluralizmus, akár kulturális okokból, akár állami erővel. Szerinted menő mondjuk Észak-Korea? Vagy Pakisztán?
Mert jelenleg jóformán csak ilyen országokat tudok neked sorolni, ahol a pluralizmusnak nem sok, vagy zéró nyoma van, és szerintem a kereszténységnek nagyon nem lenne helye ebben a sormintában.
De te tudod…
Arról nem is beszélve, hogy Atanasziosz idején a kereszténység már eléggé fragmentált, mondhatni sokszínű volt. Ám ezt a „hivatalos” bizánci „iskola” kissé másként látta. Ezért sok felekezet menekült a Római/Bizánci Birodalom területéről, akik pedig maradtak, azok illegalitásba kényszerültek. Szóval Atanáz beszél arról, hogy milyen ellenséges volt a viszony a különféle pogány kultuszok között, ami nem is teljesen igaz, hiszen a hellenizmus, majd a római szinkretizmus eléggé összehangolta ezeket, máskülönben miként került volna Ízisz szentély Pannonia provinciába, ám hallgat arról, hogy az a hivatalos egyház, amelynek pártfogását maga is élvezte, milyen ellenséges a másként gondolkodókkal szemben.
Érdemes megemlíteni, hogy azok a keresztény felekezetek, amelyek nem voltak Bizánc kegyeltjei, felszabadítóként tekintettek Mohamedre és seregeire, mert se őt, se az utána jött kalifákat hidegen hagyta, hogy most homouszion, vagy homoiuszion, a phüszisz, a hüposztaszisz, és hasonlók. Egységesen tekintettek a Könyv Népeként a keresztényekre, olyanokra, akik Íszá prófétát próbálják követni így, vagy úgy. Horribile dictu, ökumenéként tekintett a keresztényekre, miközben ők maguk már nem is…
jav.: „felszabadítóként tekintettek Mohamedre és seregeire, mert őt, és az utána jött kalifákat hidegen hagyta,”
Tiszteletem!
Számomra inkább az kérdés, napjaink és az előttünk még bejárandó utunk során miféle vallások fognak még előkerülni. Mert a ma embere nem a legnagyobb részben ismert vallások rabja, inkább rabja az új „vallásoknak”. Eljár templomba, és mellette lottózik, nem bírja ki, hogy egy bizonyos dolgot véletlenül elmulasszon ( Izaora ), nem valós ( digit ) világot épít magának, ahol „állatokat nevel és növényeket gondoz”, ide sorolom az összes olyan lehetőséget, ami nap mint nap lecövekeli az embert és nem hagyja a lényeges és fontos, az életben megtartó és mozgató erők közelében. Ami elvonja a figyelmét és valami egészen másra akarja irányítani. Az igazából másodlagos, hogy ezer és hány éve miféle vallások tarkították a planétánkat. A kérdés számomra inkább az, hogy az egyik monoteista vallásként a kereszténység mennyire tudja bemutatni a hitét ezekkel a nyilván figyelemmegosztó „vallásokkal” szemben, úgymond, ellenpontként. Mert amennyiben a monoteista lelkek is rabjaivá válhatnak a ma „vallásainak”, hogyan lesz hiteles a bizonyságtételük? Mondjuk csupán a család előtt?!? Szánt szándékkal nem teszek felsorolást, úgyis hiányos lenne… ugyebár a „vallások” tekintetében. Más tekintetben amint kikukkant az ember lelke a Biblia mögül, igazságokat láthat valóban. Pont azért, mert maga a Biblia is egy viszonylag kusza, önmagában véve nem teljesen logikus mű, amiből láthatóan sok gond származik (lásd történelem…. ). Ezért elengedhetetlennek tartom a vizsgálgatást és a szűrést, mindenben. „A bibliai monoteizmus nem a probléma volt, hanem a megoldás.” Monoteizmus volt a biblia előtt is, és nem csak ez a nép ( Héber) volt követője (tovább megyek, a Héber nép több időt töltött el teremtője nélkül, mint vele) a Teremtőnek, voltak előttük és velük paralel azért néhányan követői ( hál Istennek a mai napig). Sajnos a bibliai monoteizmus nem lett megoldás, mert ha az lenne, nem lenne kérdése senkinek.
üdv, Gábor
berci, az érvelésedben azt látom a problémának, hogy egy kalap alá veszed a monoteizmust mint hitet a monokultúrával mint politikai szituációval. Szerintem tolerancia ott is lehetséges, ahol monoteizmus van, és monokultúra ott is lehetséges, ahol a pluralizmus az uralkodó ideológiai irányzat.
Gábor/bányász, a megoldásból nem következik automatikusan, hogy az emberek élnek is vele, ahogy az sem, hogy jól élnek vele.
Tiszteletem!
A megoldást nem tudta a monoteizmus „önmagában” megoldásként felmutatni. Ellenben az önként jelentkező „Megváltó – NagyKövet” igen. Ő viszont nem egyIstenként járt a földön, hanem emberként, de olyan emberként, aki folyamatosan Isten, pontosabban az Atya felé fordulva, követte akaratát. Gondolom….
Aztán igen.
Sajnos a „használat” tényleg az egyén felelőssége, felismeri e és akar e élni vele.
üdv, Gábor
Ádám: szerintem eléggé pontosan leírtam, hogy miként értettem. Eszmékről van szó, legyen az vallási, társadalomfilozófiai, vagy más elvont eszme pluralizmusa. Ez nem gond egy modern pluralistának, aki kiemelt szerepet szán a humanizmusnak, mint alapelvnek. Persze, vannak súrlódások, unalmas is lenne a világ, ha mindenki mindenben maradéktalanul értene egyet. A pluralistának csak az a gond, ha valaki előáll az abszolút igazság érvével, és alkalomadtán szembehelyezkedik először az „eredeti” pluralista környezettel, majd a saját környezetén belüli véleménykülönbségekkel. A kereszténységben is pontosan ez történt. A fenti Atanáz idézet elmondja az „eredeti” pluralizmus kritikáját – ami akkoriban jogosnak is volt tekinthető hiszen a humanizmus eszméje nem létezett -, de tudjuk a történelemből, hogy idővel a saját körein belüli különvéleményekkel is szembeszállt, és a korábban említett politeistáknál is gyalázatosabban üldözte őket. Megtörtént a kereszténység pluralizálódása, amit nem bírt elviselni egy abszolutizmusra törekvő, birodalmi kereszténység. Nekik volt gond a más vélemények megjelenése, hiszen ők üldözték el, nem a más véleményen levők mondták azt, hogy „figyu, mi most egy kicsit odébb költözünk, mert ott zöldebb a fű, vagy kékebb az ég, vagy nincs még annyira büdi”.
Ha a monoteizmus a megoldás, akkor miért kellett vérre menő üldöztetésbe bonyolódni az ouszion, a phüszisz és a hiposztászisz kapcsán, hogy a többit ne is említsem? Nem ugyanaz a monoteizmusuk?
berci, még mindig más síkon mozogsz, mint amiről a cikkem szól. Athanasziosz nem társadalomról, politikáról és politikai kultúráról beszélt, hanem imádatról és igazságról. Fontos az a téma, is, amit felvetsz, de nem a cikkel vitatkozol.
Ádám, akkor szorítkozzunk ennyire: Ha a monoteizmus a megoldás, akkor miért kellett vérre menő üldöztetésbe bonyolódni az ouszion, a phüszisz és a hiposztászisz kapcsán, hogy a többit ne is említsem? Hát nem ugyanaz a monoteizmusuk?
Athanasziosz apologetikája kétlépcsős volt, melyet a Beszéd a hellének ellen és Az Ige emberré válásáról címeket viselő kétkötetes munkája mutat meg legtisztábban. Először a monoteizmus mellett érvelt, mely a rengeteg isten és vallás abszurditására ad megoldást, hiszen visszavezet a bálványoktól az egy igaz Istenhez. Majd amellett érvelt, hogy ez az Isten lett emberré Krisztusban. Athanasziosz szerint a monoteizmus mint hit vezet vissza az istenek káoszától a Teremtő Istenhez, a Teremtő megtestesülése pedig megoldást ad a bűn és a halál okozta romlandóság problémájára. A homousziosz kifejezés azért volt fontos Athanasziosznak, mert azt jelölte, hogy valóban Isten lett emberré, nem csak egy teremtménye.