Azóta, hogy az ember felett kihirdették a halálos ítéletet, nem jöhet létre Isten és ember között olyan életet adó szövetség, amely nem számol a halál és az ítélet valóságával. Ezt látjuk rögtön azután, hogy Ádám fellázadt Isten ellen, de Isten ígéretet tett neki, hogy a kígyó fejére fog taposni. Az embernek el kell szenvednie a bűn következményeit, de reményt kapott arra, hogy Isten ki fogja szabadítani a gonosz fogságából és be fogja takarni halálos mezítelenségét. Ezt olvassuk: „Az ÚRisten pedig bőrruhát készített az embernek és feleségének, és felöltöztette őket.” (1Móz 3,21) Vagyis Isten megölt egy állatot, és annak bőrével takarta el az ember szégyenét. Vér folyt, hogy az ember ne maradjon mezítelen. Ez a minta: „vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat” (Zsid 9,22).

Eszerint rögtön a következő generációban is két testvért látunk, akik közül az egyik (Ábel) vitt véres áldozatot Istennek, és csak az ő áldozatát fogadta el Isten neki kedves áldozatként. Bár nem olvassuk a szövegben, hogy a vér miatt tekintett Isten csak Ábel áldozatára, de feltűnő ez a különbség a két áldozat között. Mintha Ábel megértette volna, hogy az Isten közelébe való visszakerülés folyamatos feltétele a kiontott vér, a helyettes ítélet.

Ugyanezt látjuk Ábrahám esetében is. „Azután ezt mondta neki: Én az ÚR vagyok, aki kihoztalak Úr-Kaszdímból, hogy neked adjam örökségül ezt a földet. Abrám ezt kérdezte: Ó, Uram, URam! Miből tudhatnám, hogy én öröklöm azt? Ezt mondta neki: Hozz nekem egy hároméves üszőt, egy hároméves kecskét és egy hároméves kost, egy gerlicét és egy galambot! Elhozta neki mindezeket, azután középen kettéhasította őket, és mindegyiknek a két felét egymással szemben helyezte el; a madarakat azonban nem hasította ketté. (…) Amikor lement a nap, és koromsötét lett, hirtelen füstölgő kemence és tüzes fáklya ment át ezek között a húsdarabok között. Ezen a napon kötött az ÚR szövetséget Abrámmal…” (1Móz 15,7-10.17-18) A szövetségkötés véráldozathoz kapcsolódott.

Mózesnél is megjelenik a vér motívuma. Miután Isten elhívta Mózest, hogy menjen Egyiptomba és hozza ki népét onnan, Mózes el is indul, de váratlan esemény torpantja meg. „Útközben történt, az éjjeli szálláson, hogy rátámadt az ÚR, és meg akarta ölni. De Cippóra fogott egy éles követ, levágta fiának az előbőrét, Mózes combjához érintette, és így szólt: Véren szerzett vőlegényem vagy! Akkor eltávozott tőle az ÚR. Cippóra akkor a körülmetélés miatt nevezte így Mózest: Véren szerzett vőlegény.” (1Móz 4,24-26) Mintha Isten már a kezdet kezdetén jelezte volna Mózesnek, hogy vér kiontása szükséges a megváltáshoz. Ez a motívum ismétlődik a mózesi szövetségben a páskabárány megáldozásától kezdve a lévita áldozati rendszer megszámlálhatatlan apró rendelkezéséig.

Dávidnak is meg kellett ezt tanulnia, akivel Isten újabb szövetséget kötött. Amikor Dávid be akarta vinni a megkerült frigyládát saját városába, egy szentségtelen mozdulat miatt Dávid egyik emberének meg kellett halnia. Dávid megértette, hogy Isten közelségének feltétele a véres engesztelő áldozat, ezért a következő próbálkozásnál minden hatodik lépés megtétele után „egy bikát és egy hízott borjút áldozott” (2Sám 6,13) Istennek, és amikor a ládát a sátorban elhelyezte, ott is égőáldozatokat és békeáldozatokat mutatott be. Megértette, hogy vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat, nincs Istennel való békesség.

Mindez előre mutatott az új szövetségre, amelyet mindennél drágább vér, az Isten Fiának vére pecsételt meg. „Ez az én vérem, az új szövetség vére” (Mt 26,28) – mondta maga Jézus az utolsó vacsorán. Isten Krisztus „keresztfán kiontott vére által” szerzett békességet nekünk önmagával (Kol 1,21). A véres áldozatok Ádámtól Dávidig mind erre az egy áldozatra mutattak, ennek az igazságát jelezték előre. Amikor eljött az idők teljessége, Éva utóda, Ábrahám magva, Dávid fia értünk ontotta a vérét, hogy mi Istennel békességben lehessünk. „Ily módon bűneink bocsánatának okává vált, hiszen elfogadta értünk a halált, és magára irányította a feddést, bántást és gyalázatot, melyet mi érdemeltünk, és magára vonta az elrendelt átkot, azáltal, hogy átokká lett értünk.” (Caesareai Euszebiosz: Demonstratio Evangelica 10.1)