A részben görög, részben latin, részben pedig szír nyelven fennmaradt Didaszkália (Az ókeresztény kor egyházfegyelme. Szent István Társulat, 1983, 108-245. Fordította: Erdő Péter) fontos dokumentum a Kr. u. 3. századból. A Didaszkália prédikációs formában rögzít egyházi szokásrendet. Olyan kérdéseket szabályoz, mint a bukottak visszavétele, a keresztség, az ószövetségi törvényhez való viszony, illetve a pásztori szolgálat. Vajon hogyan viszonyul ez a korai keresztény rendtartás a Bibliához? A válasz egy irányba mutat: a Biblia a Didaszkália szerzői szerint Isten írott igéje. Elsöprő mennyiségű bizonyíték támasztja ezt alá.

A Didaszkália a „szent ige” (113), illetve a „szent iratok” (115) tanulmányozására szólítja fel a hívőket, és maga is szinte mindent a Szentírás szavaival igyekszik alátámasztani. A rendtartás előszeretettel hivatkozik a Példabeszédek könyvére, melyet „a Bölcsesség szent igéjének” nevez (117, 118). A püspököket arra buzdítja, hogy „használják a szent írásokat” (223), „törődjenek az igével”, arra támaszkodva tanítsák a népet, legeltessék a nyájat (121). Aki a püspök ellen beszél, az ellen beszél, akinek a közvetítésével „az igét tanulják” (152). A püspökök felelőssége nagy, ezért így figyelmezteti őket: „Legyetek közvetítők Isten és hívei között. Legyetek az ige befogadói, prédikálói és hirdetői, az írásoknak és Isten szavának ismerői, akaratának tanúi… Hallottátok miként fenyeget benneteket az ige, ha lebecsülitek és nem hirdetitek Isten akaratát. Nagy veszélybe kerültök, ha nem hirdetitek a népnek.” (145)

A templomban lévőknek pedig azt mondja: „a templomban tisztességesen viselkedjünk, figyeljünk oda és nyissuk ki a fülünket az Úr igéjére.” (172) „Ne becsüljétek többre világi ügyeiteket, mint Isten igéjét, hanem hagyjatok el mindent az Úr napján és siessetek buzgón templomaitokba, mert ez a ti dicséretetek. Ha pedig nem teszitek, miféle mentsége lehet Isten előtt azoknak, akik nem jönnek össze az Úr napján, hogy hallják az üdvözítő igét és táplálkozzanak a mindörökké megmaradó isteni eledellel? Hiszen azt, ami ideiglenes és a naphoz meg az órához tartozik, el akarjátok érni, ami viszont örök, azt lebecsülitek. A mosdással, a test eledelével, italával és más dolgokkal törődtök, de ami örök, arra nincs gondotok, hanem lebecsülitek magatokban az egyházat és nem igyekeztek, hogy Isten igéjét halljátok és befogadjátok.” (173-174)

Így is buzdítja a hívőket a Szentírás tanításainak hallgatására: „Igyekezzetek tehát, hogy sohasem maradjatok távol az egyház összejöveteleiről. Ha valaki elhagyja egyházának közösségét és a pogányok összejövetelére megy, mit fog mondani és mivel fog mentegetőzni Isten előtt az ítélet napján, hiszen elhagyta a szent egyházat, az élő Isten élő és életadó igéit, melyek képesek megváltani, megszabadítani a tűztől és megmenteni, és a pogányok összejövetelére ment, mert színházat akart nézni?” (175) „Világi dolgokkal törődtök, (földi) szükségletekért fáradoztok, és nem törődtök azzal, hogy… befogadjátok Isten örökké megmaradó tanítását, mely meg tudja menteni azokat, akik elfogadják az élet igéjét.” (175) A hívek kötelessége az is, hogy tanítsák fiaikat az Úr igéjére (216).

A Didaszkália rendszeresen Isten szavának nevezi a bibliai szerzők szavait. A Szentírás szavai a Szentlélek szavai (234, 239). A Példabeszédek könyvének szavai az Úr szavai (167, 176, 216, 239). Az apostolok szavai isteni igék (169), Simon (mágus) követői az apostolok munkáját irigyelve ezért arra törekedtek, hogy „lerombolják az igét” (222). A Biblia minden könyvében Isten szólt (178, 233). Isten szólt Dávid által (133, 204, 205, 229, 234), Ézsaiás által (138, 178, 201, 231), Dániel (200) és Ezékiel (200) által, valamint a tizenkét kisprófétán keresztül (201). Az ő írásba foglalt szavuk valójában Isten szava. Az írás beszél, mert Isten áll mögötte (204, 237).

A Didaszkália szerint „az írások… a Szentlélek igéi és ezért szentek” (239). A Biblia Isten igéjeként való fogadása nem újkori jelenség, hanem az egyház legrégebbi hite.