Eredetileg kommentben szedtem össze az alábbi gondolatokat, de úgy döntöttem, rövid bejegyzésben is közzéteszem, mert fontosnak tartom őket. Azt figyeltem meg, hogy a tudomány és a hit kapcsolatában néhány szempont könnyen összekeveredik egymással, melyeket célravezető volna külön kezelni. A megfelelő pontokon való különbségtétel sok zavaros ügyet tett már tisztába. A most következő kérdések és az azokra adott válaszaim nem adnak kimerítő felsorolást a hasznos megkülönböztetésekről, de talán segítenek az eligazodásban és egymás megértésében, amikor a hit és tudomány kapcsolatáról beszélgetünk. A kérdések és a válaszok a tudomány korlátairól szólnak.
A tudományos módszer a megismerés egyetlen megbízható útja? Természetesen nem. Vannak a megismerésnek más módozatai is. Ott van például a művészet, vagy az intuíció, vagy éppen a kinyilatkoztatás lehetősége, mely adott esetben akár megbízhatóbb és hasznosabb is lehet, mint a tudományos módszer. A feleségemet jobban ismerem, mint ahogy bármely tudományos leírás őt bemutathatná nekem, és a róla szerzett ismeretemet soha nem tudná pótolni a tudományos leírás, hiszen egészen más jellegű megismerésről van szó. A tudományos módszer a megismerésnek csak az egyik – és nem is mindig leghasznosabb – formája. Fontos, de csak a maga helyén.
Helyes az, ha a tudomány a természetre korlátozza a megfigyelést és a hipotézisalkotást? Igen, abban az esetben, ha elismeri végességét és kutatási területének korlátozottságát. A tudományt régen természeti filozófiának nevezték, mert figyelmét szándékosan a természetre irányítja, szemben a metafizikával vagy a vallással, mely a természeten túli kérdésekről is gondolkodik. Nem szabad azonban összekeverni azt a tényt, hogy a tudomány a természetre figyel, azzal a filozófiai előfeltevéssel, hogy csak a természet létezik (materializmus, naturalizmus), vagy azzal a szintén nem tudományosan bizonyított előfeltevéssel, hogy a természet okok és okozatok zárt láncolata, melyben a természeten kívüli okot nem vehetünk számításba.
Helyes az, ha a tudomány önmagát a módszertani naturalizmus keretei közé szorítja és a természetben megfigyelhető jelenségek okai között is csak a természetben ismert jelenségeket fogadja el lehetségesnek? A természetben működő regularitások kísérleti úton való megfigyelése és bizonyítása esetén ez a módszer hasznos lehet. Az eredet – és különösen a kozmosz és az élet eredete – esetében azonban olyan metafizikai döntést jelent, mely előre meghatározza a vizsgálódás kimenetelét. Ez teljesen ésszerűtlen, ha valóban tudni akarjuk, honnan van a világ és az élet. Teista tudósok számára egyenesen abszurd egy ilyen metafizikai korlátozás. Ha mégis elfogadjuk ezt a korlátozást, tudatosítsuk magunkban, hogy a válaszok megtalálásában a tudomány még annál is sokkal korlátozottabb, mint amilyen e korlátozás nélkül. Nem tud dönteni az eredet kérdésében, hiszen már az előtt döntött róla, hogy vizsgálódását elkezdte volna.
Ki tudja mutatni a tudományos módszer (megfigyelés, hipotézisállítás, tesztelés stb.), és különösen a múltbeli jelenségek okainak tudományos kutatása (abduktív módszer), ha egy jelenség oka nem irányítatlan anyagi folyamat, hanem intelligens elme? Természetesen igen. Minden nap ezt teszi. A Nag Hammadi könyvtár megtalálásakor mindenki tudta, hogy intelligens elme nyomaira bukkantunk. A Húsvét sziget szobrai megtalálásakor szintén. A SETI is rendelkezik módszertannal arról, hogy felismerje, ha egyszer nem véletlen folyamatoktól származnak az űrből érkező jelek, hanem idegen intelligencia küldi azokat. William Dembski matematikus leírta a felismerés objektív kritériumait The Design Inference c. könyvében (Cambridge University Press). A tudomány a hipotézisállításkor tud különbséget tenni irányítatlan anyagi okok és intelligens okok között.
Lehet a tudományos kutatásoknak metafizikai implikációja? Igen, lehet. Akkor is, ha az azokkal való foglalkozás meghaladja a tudomány lehetőségeit. Erősítheti a teista világnézetet, ha a természetben tervezettséggel találkozunk, ennek hiánya pedig a materializmust. A metafizikai implikáció azonban nem azonos a metafizikai előfeltevéssel. A metafizikai implikációktól való félelmeinknek nem szabad korlátozniuk a megfigyelést és hipotézisalkotást. Attól, mert esetleg nem ismerjük az intelligens elmét, amelynek létére utal valami a természetben, nem zárhatjuk ki az intelligenciát a lehetséges okok közül. (Teistaként pedig miért is tennénk? Hiszen ismerjük az Elmét, akinek a természetben a nyomaira bukkanunk, számítunk is ezekre a nyomokra. Ki mondta, hogy a tudomány csak materialisták foglalatossága lehet?)
Szükségünk van Istentől kinyilatkoztatásra ahhoz, hogy megismerjük őt? Igen, mert Pál apostol szerint a teremtett világ értelmes vizsgálata révén csak annyit tudhatunk Istenről, hogy létezik és hatalmas (Róm 1,19-20). A tudomány eljuthat oda, hogy a természetet vizsgálva rámutat a Teremtő szükségességére. Hogy milyen ez a Teremtő, arról a tudomány viszont nem fog tudni beszélni nekünk, mert a természet a vizsgálata tárgya, nem a Teremtő. Kinyilatkoztatás útján a Teremtő azonban többet is el tud mondani magáról. A Biblia arról számol be, hogy a világ Alkotója megjelent Ábrahámnak, Mózesnek és a prófétáknak, majd maga lett emberré Jézus Krisztusban. A kinyilatkoztatás által rendkívüli mértékben nőtt meg a róla való ismeretünk. Ez viszont már nem a tudomány illetékességi területe, hanem a kinyilatkoztatásé. A tudományé annyiban, amennyiben a kinyilatkoztatás történeti körülményei kutathatók.
Ádám, jók ezek a pontjaid, lényegében egyetértek velük.
Néhány további pont, amely szerintem a teljesség felé mutat:
– várhatunk-e a tudománytól Istennel kapcsolatban vonatkozó bármiféle ismeretet? Nem, mert egy szuverén intelligencia működése nem vizsgálható látható-tapintható adatok, következetesség, megismételhetőség és laborkísérletek alapján. Istenről ezért kizárólag a tudományon kívül tudhatunk meg bármit is. Nem érdemes az intelligencia keresését beépítenünk a tudomány definíciójába, mert sem formailag, sem módszertanilag, sem tartalmilag nem illik bele.
– várhatunk-e erkölcsi útmutatást a tudománytól? Nem, mert a „mi van” nem mondja meg, hogy „mi legyen”, „mit szeressünk” és „mire vágyjunk”.
– szeretnénk-e erkölcsi útmutatást? Igen, a saját boldogságunk és a közösségeink kiteljesedése érdekében számunkra a „mi van”-nál sokkal fontosabb kérdés a „mi legyen”.
– honnan kaphatunk erkölcsi útmutatást? A saját intuíciónktól, embertársainktól, az emberiség nagy alakjaitól és a vallásalapítóktól.
– mi az előnye a vallásalapítóktól kapott erkölcsi útmutatásnak? A szakralitás, amely növeli az útmutatás elfogadottságát. Az erkölcs rövid távon mindig lemondást, egyéni áldozatot kíván a közösség jólétéért. Hosszú távon persze a közösség jólétéből lesz az egyén igazi kiteljesedése, de ezt az egyének többsége CSAK akkor látja be, ha az erkölcsi útmutatás konkrétan szakrális. A tudománnyal e téren kettős a gond: egyrészt az erkölcsi útmutatása nem szakrális, másrészt nincs is semmiféle erkölcsi útmutatása.
– mi következik a tudomány erkölcsi téren tapasztalható korlátjából? Hogy az erkölcsi döntéseinknek, vagyis az életünk legfontosabb döntéseinek semmi közük nincs, nem is volt, nem is lesz, sőt beláthatóan nem is lehet, a tudományhoz.
– veszítünk bármit az előző pont belátásával? Csak egy illúziót veszítünk vele, amelyért nem kár. Cserébe erkölcsi tisztánlátást nyerünk, világos különbséget tudunk tenni a „mi van” és a „szerintünk mi legyen” között.
Ha visszanyúlhatok még ehhez a témához Ádám, érdekelne a véleményed egy igen fontos kérdésben.
A kérdést a következőképpen vezetném be, ugyanis bevezetés is szükséges hozzá :). A tudomány „tevékenysége”, dinamikája szorosan összefügg a civilizációs folyamattal, ha tehát a tudomány irányát, mozgását, lehetőségeit igyekszünk megérteni, közelebb kell kerülnünk a civilizáció folyamatának megértéséhez is. A tudomány fejlődése és kifejlése csak a civilizáció meghatározott szakaszában volt lehetséges, amihez korábbi fejlemények vezettek, kibontakozása tehát a civilizáció azt megelőzően képződött, annak megágyazó talaján jött létre, létrejötte után azonban már meghatározta magát a civilizációt is, annak ütemét, irányát, mozgását.
A civilizációs folyamatról pedig érdemes tudni annyit, hogy hatással van az egyes emberi „egyének”, személyiségstruktúrák változására is, azaz a civilizációs folyamat egyes állomásain az emberi személyiség (és az öntapasztalás) is ehhez valamelyest igazodva más és más lesz. A tudomány pedig éppen ezért, szorosan összefűződve a civilizációs folyamattal, nem csak új világképet, de új „emberképet” és új „önképet” is generál.
A tudományos-technikai irányú civilizáció (márpedig a miénk ilyen) mélyülése és kiterjeszkedése folytán megfigyelhető egy folyamatos tárgyiasodás, dologiasodás, szubjektum és objektum, megismerő és megismerendő, alany és tárgy elválasztásának, különbségének megjelenése, és a különbség egyre nagyobb mértékűvé válása. Ez egyben azt is jelenti, hogy az egyén, az egyes ember, az emberi individuum szerepe és jelentősége felértékelődik. Ám ennek magában a vallásban, spiritualitásban is jelentősége van, amelynek „alapegysége” szintén az egyén, sőt, a FELNŐTT(!) egyén, aki az isteni kegyelemnek és egyben az ítéletnek is első számú átélője, viselője, célja – az egyén az, aki felelősségre vonható, hordozza saját, személyre szóló bűneit és megbánja őket, az egyén az, akit Isten választ és aki Istent választhatja. Tehát létezik egy látszólag független és önálló emberi alapegység a spiritualitásban, ami az emberi EGYÉN, és azért hangsúlyoztam ki a felnőtt létmódot, mert közös és hallgatólagos megegyezéssel általában úgy gondoljuk, Istent tudatosan kell választani, döntenünk kell mellette – ráadásul bűneink terhe is egyedül minket illet, illetve az ítélettel való szembesülés is, azaz az ember spirituálisan éretté felnőttként válik, felnőttként lesz önálló és független; miközben ezt a függetlenséget a csecsemő- és kora gyerekkori viszonylag hosszú abszolút függőség időszaka után nyeri el.
Vagyis a függetlenségünk életbe lépéséhez át kell mennünk egy függőségi állapoton, a gyermekkori függőség állapotán, melyben szüleinktől függünk, hozzájuk elválaszthatatlanul kapcsolódunk, és ez élet-halál kérdés.
Eszerint a spirituális függetlenség egy eredendő függőségi állapot talajáról indul, és ezek után felmerül a kérdés – vajon az egyén, mint alapegység (és mint spirituális alapegység) nem pusztán olyan illúzió, mely a civilizációs fejlődés hozadéka? Egy eredendően függő állapotból nem is juthatunk a teljes önállóság és függetlenség állapotába, azaz önállóan nem leszünk kegyelmi vagy éppen ítélkezési célpontok, és lehetséges, hogy ez a kezdeti és kiiktathatatlan függőség (aminek még Jézus is alávetette magát, hiszen emberi anyától született) valami örök és végső kapcsolódásra, „hálózathoz” való tartozásra mutat.
Tehát az, hogyan gondolkodunk önmagunkról és az emberről, nagymértékben befolyásolja az Istenhez való közeledésünket is. Én egyébként úgy látom, a teológiai megközelítések ezt nem nagyon veszik figyelembe – mármint azt, hogy Isten és valósága megismeréséhez magát a megismerőt, azaz az embert is jobban kellene ismerni, és a teológiának sokkal mélyebben kellene az ember valóságával foglalkoznia.
A kérdésem a tudomány talajáról kiindulva és hozzá kapcsolódva az, hogy vajon az egyén elszigeteltségének vannak-e, lehetnek-e valós metafizikai alapjai (például az, hogy Isten szemében is létezik az egyén, mint kegyelmi és ítélkezési alapegység és célpont, függetlenül az emberi kapcsolatoktól és hálózattól), vagy esetleg ez az ön- és emberértelmezés pusztán civilizációs hozadék, mely az írott kinyilatkoztatásban is már valamilyen formában megjelenik?
Ha az ember eredendően és kezdetben is függ, életre-halálra kapcsolódik „másokhoz”, akkor lehetséges, hogy ezek a kapcsolatok mélyebben és jobban meghatározzák, mint egyén-ségének (látszólagos) különállósága.
Kedves Viktor,
nem biztos, hogy értek mindent a hozzászólásodban, de három megjegyzést hadd fűzzek hozzá:
1. Egyetértek azzal, hogy a modern tudomány tárgyiasított sok mindent, bár ezt nem csak a tudomány rovására írnám. Maga a felvilágosodás és a racionalizmus is hozzájárult ehhez. Polányi korszakalkotó tudományfilozófiai műve nem véletlenül kapta azt az alcímet, hogy Útban egy poszt-kritikai filozófia felé. Polányi a tudomány személyességét akarta megmutatni, és a szubjektum-objektum kanti elválasztását meggyógyítani. Ebben sokan (pl. Marjorie Grene, Alisdair MacIntyre) egyetértettek vele.
2. Azt is igaznak tartom, hogy felértékelődött az egyén, az emberi individuum szerepe. Sőt, szerintem egyenesen antropológiai forradalom zajlik a nyugati világban, melynek radikalizmusát tökéletesen megmutatja ez a megdöbbentő kis videó.
3. A teológiában ugyanakkor nem újkeletű az a gondolat, hogy az önismeret és az istenismeret összefüggnek egymással. Kálvin Institutiójának első mondata például így hangzik: „Bölcsességünk, és csak az, amit valóban bölcsességnek kell tartani, lényegében két részből áll, ezek pedig: Istennek és önmagunknak megismerése. Mivel a kettőt számos kötelék fűzi egybe, nem könnyű eldönteni, hogy melyik előzi meg és szüli a másikat.”
„………. Kinyilatkoztatás útján a Teremtő azonban többet is el tud mondani magáról………”
Ez valóban így van!! Értelmet adott arra, hogy Krisztusban megváltott gyermekei megismerjék Őt (1Ján. 5:20)! Lélegzetelállító, ahogyan hittestvéreimhez hasonlóan, ez személyes életemben is megvalósul. Istenben mélységek vannak, amiket Lelke (Szelleme) által kijelent, megismertet. Azokat, amiket gyermekeinek ajándékozott (1Kor. 2:9 – 12).