És akkor még egy – egyelőre utolsó, és némelyeknek talán meglepő – bejegyzés a genfi reformátorról. Kálvin szolgálatának egy olyan oldaláról szeretnék említést tenni, mely nem igazán ismert az emberek előtt, pedig rendkívül inspiráló lehetne azok számára, akik az evangélium ügyéért valami nagyszerűt akarnak tenni. A genfi egyház vezetője a történelem egyik legbátrabb, legfigyelemreméltóbb gyülekezetplántáló mozgalmát indította útjára a tizenhatodik századi Franciaországban.

A rendszerváltás utáni Magyarországon a Calvary Chapel (Golgota) volt az a felekezet, mely rövid idő alatt sok új gyülekezetet hozott létre. Fiatal lelkipásztorok jöttek Amerikából, hogy Budapesten és vidéki városokban bibliaórákat kezdjenek, melyek hamar önálló gyülekezetekké nőtték ki magukat. Mindig csodáltam azt a dinamizmust és hitet, amit a golgotások szolgálatában láttam. Nem voltak mindig bölcsek, a teológiájuk is hagyott kívánnivalót, viszont lelkesedésük és eredményességük megszégyenítette a kritikusaikat. Minden nagyszerűségével ez a misszió mégis eltörpül a Kálvin vezette genfi egyház gyülekezetplántáló mozgalma mellett.

Ahogy a golgotások ma, Kálvin is meg volt győződve arról, hogy Isten igéje új struktúrákat hoz létre az evangéliumi élet számára. Időnként új gyülekezetekre és új gyülekezeti rendre van szükség. Kálvin számára a kereszténység középpontjában Isten helyes imádása állt. A középkori egyházi struktúrákat szerinte nem Isten igéje határozta meg, ezért nem voltak alkalmasak arra, hogy Isten dicsőségét szolgálják. Olyan új struktúrákra volt szükség, melyek Isten igéje alapján szabályozzák a gyülekezeti életet. Erre törekedett két és fél évtizedes genfi szolgálata során, és ez vezette a történelem egyik legizgalmasabb missziós tervének beindítására is.

Kálvint szíve mélyén mindvégig Franciaország, és az ottani evangéliumi mozgalom ügye foglalkoztatta. Látva a hívők reménytelen helyzetét, és a menekülők sokaságát, 1555-től azt tanácsolta a francia evangéliumkövetőknek, hogy formáljanak házigyülekezeteket, saját gyülekezeti renddel és vezetőkkel. Szinte azonnal félszáz, vagy még annál is több ilyen gyülekezet alakult. Persze a kormányzat is lépett: letartóztatási hullám vette kezdetét, melynek során sokakat brutálisan megkínoztak és kivégeztek.

Vajon mit tett ekkor Kálvin? Meghátrálás helyett sebességet váltott, és belekezdett a genfi egyház egyik legnagyobb vállalkozásának megszervezésébe. Misszionárius-lelkészeket képeztek a francia evangéliumi gyülekezetek számára. Szisztematikusan és a legnagyobb titoktartás közepette lelkipásztorokat dobtak át a francia határon, akik aztán a francia gyülekezetek vezetői lettek. Ezek az emberek azt vállalták, hogy ha elfogják őket, kegyetlenül megkínozzák, és valószínűleg máglyán megégetik őket. Ennek ellenére a következő években a genfi egyház több mint százötven lelkészt küldött a francia evangéliumi mozgalomnak; annyira sokan vállalták a kockázatot, hogy Genfben komoly lelkészhiány alakult ki!

1562-re a mozgalom robbanásszerű növekedésnek indult. Ekkor már 1785 konzisztórium (szervezeti egység) állt fel. Volt olyan terület, ahol a lakosság húsz százalékát is átlépte az evangéliumi hívők száma! Sokan sürgették Kálvint, hogy menjen Franciaországba és álljon az evangéliumi mozgalom élére, de Kálvin inkább a könyvein és lelkészek képzésén keresztül akart hatni, a mozgalom irányítását leghűségesebb munkatársaira bízta. A gyülekezetek megszervezése természetesen konfliktusokat is rejtett: a létrejött házigyülekezetek nem mindig örültek a genfi típusú konzisztóriumi rendszernek, sokan inkább az egyszerű kongregacionalizmus elvét akarták megőrizni. Bár ez utóbbi egyházkormányzási forma – melyben a gyülekezetek autonóm egységek –, hozzám is közelebb áll, a genfi egyház tevékenységét így is mintaértékűnek tartom. Őszintén csodálkozom, hogy Kálvinnal kapcsolatban ennek a lenyűgöző vállalkozásnak sem volt igazán hírértéke az elmúlt évszázadokban.