Vajon nem azért maradunk le folyton egy csodáról, mert annak ismétlődését olyan magától értetődőnek vesszük, mint azt, hogy a konyhában le- és felkapcsoljuk a mennyezeti világítást? A napfelkeltére gondolok. Egyik reggel, ahogy félrehúztam a függönyt és néztem a velem együtt kelő napot (igen, azon szerencsések közé tartozom, akiknek a lakásablakából tiszta időben látszik), elképzeltem, hogy én vagyok az az ember, aki az Örök Felhő országában élve még soha nem látott ilyet. Elképzeltem, hogy mindezidáig csak egyhangú, színtelen tájat láttam, ahol minden olyan szürke és halovány, mint a borongós novemberek, amikor ránk telepszik a vénasszonyok nyara utáni nyirkos kopárság, és hetekig nem látszik ki a nap az ég vastag felhőtakarói mögül. Úgy álltam az ablakban, mint aki semmit nem tud arról, amit az emberek napfelkeltének neveznek.  

Nos, ha nem láttam volna még ilyet, az első pillanatban elcsodálkoznék az ég aljának lomha, de feltűnő változásán. Amikor a föld széles vállai mögött szunyókáló csillag megkezdi álmos reggeli nyújtózkodását, az égboltozat pizsamája kissé felcsúszik, és kikandikál alóla egy rózsaszínű pocak. Bekúszik a horizontra egy hosszúkásra nyújtott, világos folt, mintha a menny gigantikus festője egy óvatlan mozdulattal beletörölt volna a festményébe, én pedig várnám, hogy kijavítsa, de a paca inkább nő, és körülötte is dagadni kezd a világosság. A rózsaszínű folt úgy zabálja fel az ismert szürkeséget, mint Fantázia világát a Semmi, csak itt, a Valóságban nem a színes tűnik el, hanem a szürke válik színessé. Az ég pocakját lesve tűként szúr a szemembe egy kiszökkenő aranysugár. Elsőként szabadult a horizont lapos szorításából, és most az éjszakai várakozás feszültsége nyílvesszőként lőtte ki, hogy átszelve az irdatlan távolságot a célba – a szemembe – fúródjon. Elkapom a fejem, de szinte azonnal vissza kell néznem, ha kellemetlen is, mert tudni akarom, mi bökött meg. A kíváncsiság rendre legyőzi a kényelmetlenséget, különben a felfedezők sosem indultak volna útnak, hogy a szeles Horn-foktól a félelmetes Mariana-árokig bejárják a távoli tengereket, mások meg a galaxisokat és az atomokat kutassák, hogy ne maradjon végül egyetlen névtelen pontja sem a világmindenségnek. (Bár a felfedezőknél jobban senki sem fogja gyászolni a napot, amikor minden ismerőssé válik, ők pedig némán, lehajtott fejjel állnak az Utolsó Felfedezett Dolog sírjánál.) Hogy most ki a valódi felfedező, én vagy az, aki a szemembe lőtt, egyelőre eldönthetetlen kérdés. Izgatjuk egymást, farkasszemet nézünk, de mindig egy pillanattal ő bírja tovább. Nem adom fel. De ő is alakot vált. Ha soha nem láttam volna napfelkeltét, most már azt gondolnám, hogy valami lángra kapott a messzeségben. Mintha hatalmas őrtüzet gyújtottak volna, amelynek lángnyelvei a távolba integetnek, talán elfeledett ogrék használják gigászi szemaforként, hogy valami nagy veszélyre figyelmeztessenek. Modern, felvilágosult eszemmel inkább arra következtetnék, hogy egy raktár gyulladt ki, vagy egy hatalmas gyárépület lángol. Talán egy egész város. A horizonton – mint megtermett furunkulusban – lüktet a feszítő fájdalom. Lángja nem esik szét kisebb tüzekre, valami láthatatlan tengely formálja masszáját egyetlen koronggá. Gigászi gömbre hasonlít, amit egy Tűzóriás szappanbuborékként fújt az égre. Az égő buborék komótosan emelkedik fölfelé, és olyan fényt áraszt, hogy a tárgyak másik oldalán árnyékok keletkeznek. Amire ránéz, csodás módon megkettőződik: egy színes és egy fekete változat lesz belőle. A színesek kihúzott derékkal, büszkén állnak, mint egy római obeliszk, amely győztes csatából hazatért hadvezér tetteit hirdeti. A feketék a hadvezér rabszolgáiként a földön kúszva menekülnek a tűzgömb elől; elszakadni mégsem tudnak fényes társaiktól, így olyanok, mint egy szerencsés Hyde, akit fogságba ejtett hasonmása, a jóravaló Jekyll. Az árnyékok a fény alvilági ikertestvérei, akik függnek háromdimenziós kópiájuktól, de ijedten el is húzódnak tőle. Az emelkedő gömbre már nem tudok ránézni, az első szúrás halvány emlékké vált ahhoz képest, ahogy a fénye most már szó szerint elvakít. Ha a táj felé fordítom a tekintetem, amelyre a zászlóként emelkedő tünemény úgy néz már le, ahogy a magányos tengerész kutatja az árbocról a hullámokat, mindent kihívóan élesnek látok, de ha visszapillantok, az én látásomat is lakmározni kezdi a folt, amely először az ég aljába harapott, és akkor is ott marad a szemem közepén, ha ismét visszafordulok a táj felé. A rendületlenül fölfelé szálló szappanbuborék, amely immár végleg elszakadt a horizonttól, egyre kevésbé hasonlít égő tűzre. Vörösségét elemésztette sugárzó belső dicsősége, inkább semmihez se hasonlít már, csak önmaga fenségéhez. Egy rettentő erő vette birtokába az égboltot, hogy mindent a maga képére – aranyra és fényesre – csiszoljon. A világ megvilágítottra és megvilágítatlanra szakad ketté. A megvilágítottak teljes pompájukban díszelegnek, feltárva valódi lényegüket, amely a szürkeségben csak halovány utánzatként mutatkozott, a megvilágítatlanok elrejtőznek, árnyékká válnak és megfeketednek. Mindent ez a roppant erő határoz meg, amelynek eljövetele után semmi nem maradhat ugyanolyan. Uralmával valami végérvényesen megváltozott. Múlik a sötétség, és fénylik az igazi világosság. Felkelt a nap.

És ez a csoda minden reggel megtörténik? Vagy csak egyszer a világ történetében?

10 hozzászólás a “Csoda történt” bejegyzéshez

  • Gergely Erzsébet says:

    “…………………………………………….. Egy rettentő erő vette
    birtokába az égboltot, hogy mindent a maga képére – aranyra és fényesre –
    csiszoljon.A világ megvilágítottra és megvilágítatlanra szakad ketté. A
    megvilágítottak teljes pompájukban díszelegnek, feltárva valódi lényegüket,
    amely a szürkeségben csak halovány utánzatként mutatkozott, a megvilágítatlanok
    elrejtőznek, árnyékká válnak és megfeketednek. Mindent ez a roppant erő
    határoz meg, amelynek eljövetele után semmi nem maradhat ugyanolyan. Uralmával
    valami végérvényesen megváltozott. Múlik a sötétség, és fénylik az igazi
    világosság. Felkelt a nap.”

    A teljes posztra illik a jelző: fenséges!
    Elolvasása után többek között az alábbi igeversek ragyognak bennem:

    “Eljön az a nap, amely olyan lesz, mint az izzó kemence. Olyan lesz minden
    kevély és minden gonosztevő, mint a polyva, és elégeti őket az az eljövendő
    nap – mondja a Seregek Ura -, nem marad sem gyökerük, sem águk.

    De fölragyog majd az igazság napja számotokra, akik nevemet félitek, és
    sugarai gyógyulást hoznak. ………………………………………….”
    (Malakiás 3:19-20) vagy (Malakiás 4:1-2)

  • Szilágyi József says:

    Prédikátor könyve 11:7
    Zsoltárok könyve 84:12

  • Szilágyi József says:

    Efézus 5:14

  • Éva says:

    Csodálatos írás ! Remélem, teljes terjedelmében közzé tehetem szerző feltüntetésével – az első szó kivételéval, helyébe három pont, épp a felütés – az elkészülő honlapunkon …Felkelő nap lesz a fejlécen 🙂
    Lépcsőházi ablakból láthatom ezt hasonlóan – egyszer lefényképeztem a pirosat és az árnyakat …
    Fontos folyamatosan írni, ez már költészet, kedves Ádám !

  • Márta says:

    Köszönöm, Ádám, ezt az írást, nem is tudtam, hogy leírásban is ilyen jó vagy. 🙂 Sikerült emlékeztetned a Teremtő nagyságára.
    Nekem éppilyen nagy csodák a naplementék is. Felfoghatatlanul szépek.

  • És képzeld ehhez képest még azt, mikor távoli napok ezreit, millióit nézed távcsövön keresztül, a saját Tejútrendszerünkben, vagy akár egy másik galaxisban. Mint asztrofotós, a távcsőben rendre az univerzumot csodáló mondom, az még inkább tágítja ezt a megélést. Egyszer gyere át hozzám és megmutatom. Látni kell megérteni 🙂

  • Szabados Ádám says:

    Engem is lenyűgöznek a csillagok, bár töredékét sem ismerem annak, amit te. Szívesen átmegyek, csak rosszkor szólsz, mert holnaptól nincs olyan, hogy átmegyek csillagot nézni. Olyan van, hogy mindenki otthon marad és olvassa a Divinity-t vagy nézegeti a Tükör által-t.:)

  • dzsaszper says:

    Azt gyanítom, hogy pont erről a csodáról írta Kosztolányi a Hajnali részegséget…

  • Gergely Erzsébet says:

    “…………………………… mindezidáig csak egyhangú, színtelen tájat láttam, ahol minden olyan szürke és halovány, ………………….. hetekig nem látszik ki a nap az ég vastag felhőtakarói mögül. …….. napfelkeltéig” 

     

    A napfelkelte valóban fenséges látvány ilyen időszakok után. De mily kegyelem,
    van olyan fény, ami folyamatosan körülöleli Isten gyermekeit a sötétben: 

    “Az igazakra világosság fénylik a sötétben: ………………………….”

    Kitől származik e világosság?

    “………………………………:attól aki irgalmas, kegyelmes és igaz.”
    (Zsoltár 112:4)

    Kik az igazak, akikre e fény folyamatosan hat?

    Azok, akik elfogadják az irgalmat, kegyelmet és azt, hogy igazzá tétessenek.
    (Róma 3:24), (Róma 4:25), (Róma 5:9) 

  • Éva says:

    Gyógyulásról saóló igehirdetésben hallottam, megosztom:
    “A csillagok nappal is ott vannak csak nem látszanak” – ez az egészségre vonatkozott, amit “eltakar” a betegség 🙂

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum