Ha van film, amit érdemes most megnézni, az a Richard Jewell balladája. Clint Eastwood megint olyan témához nyúlt, amelyhez a hatalmas amerikai filmipar nem hajlandó empátiával közeledni: “flyover” Amerika félreértett, vagy inkább félremagyarázott, a média és a hatalom által egyaránt megalázott kisemberéhez. Ahhoz a karakterhez, akit cinikus gúnnyal dobnak újból és újból abba a szemeteskosárba, amit Hillary Clinton úgy nevezett: “basket of deplorables” (szánalmas emberek kosara), és akit a média rendre a műveletlen, buta, naiv, rasszista, homofób, trumpista jelzőkkel címkéz fel.

Ezek a jelzők sokakra kétségkívül illenek, némelyik akár a film főhősére, a kövérkés, szabálykövető, egyszerűen gondolkodó atlantai biztonsági őrre is, aki a sztereotípiákat igazolva szereti a fegyvereket, a hamburgert és a sültkrumplit, és ha ma élne, talán valóban Trumpra szavazna. A balladája számomra mégis a vidéki, vallásos és konzervatív Amerika általános megszégyenítését szemlélteti és sűríti egyetlen – könnyen átélhető, de semmiképpen sem hatásvadász – történetbe. Ez a megbélyegzés nem sokban különbözik más előítéletektől, mint amilyen éppen a rasszizmus, de a filmvilágot ez pont nem szokta mostanában érdekelni. Clint Eastwood ritka kivételként azonban feléjük fordul megértéssel és szeretettel.

A film valós történetet bemutató cselekménye egyszerű: egy kissé fura és idegesítő, de alapvetően becsületes és jószándékú embert az ellenkezőjével vádolják, mint aki és ami ő – nemcsak a szíve legmélyén, de a cselekedeteiben is. Richard Jewell szürke élete akkor változik meg, amikor a gondos – és tegyük hozzá: önfeláldozó – szabálykövetésével egy atlantai terrortámadásban sokak életét menti meg, hirtelen ünnepelt hős lesz, majd ugyanilyen éles váltással közmegvetés tárgyává teszik, holott nem ő hagyta el a posztját, hanem őt keretezték újra, a valóságtól ijesztően idegen módon.

A dráma ebben a félreértettségben, pontosabban szándékos félremagyarázottságban van. Ezért ismer a filmben önmagára Amerika középső része, amely ugyanolyan védtelen a média rosszindulatú keretezésétől, mint a pufók biztonsági őr. Ismerem ezeket az embereket, mert egy ideig közöttük élhettem. Clint Eastwood megmutatja a valódi viszonyokat: a kultúra őreinek cinikus, ijesztően frivol játékát az igazsággal, amelynek az árát folyton a Richard Jewellek fizetik meg. A kontraszt nagyon erős. Ünnepelt hősöket látunk, akik egyáltalán nem azok (mint az újságíró hölgy, aki saját hírnevéért táplálja a gyomorforgatóan hamis sztorit), és egy valódi hőst, akit viszont lidérces fordulattal ágyaznak olyan narratívába, amelyhez az égvilágon semmi köze.

Richard Jewell tiszteli és szereti a rendet, mert úgy gondolja, hogy a rend az emberek életét és biztonságát védi. Önmagát is alárendeli a rendnek és másoktól is ezt várja el – néha akkor is, amikor célravezetőbb volna egy kis lazaság és nagyvonalúság. De nincs benne rosszindulat, Richard Jewell pont azért szerethető, mert önmagánál nagyobban hisz, és kifejezetten jelentéktelennek látja magát az ideáljához képest. Vele szemben állnak azok, akik önmagukat tekintik nagynak, és azért beszélnek ideálokról, mert azokat használható és eldobható eszközöknek tartják az önmegvalósításhoz. A tragikusan balladaszerű elem pedig az, hogy az erény és az erényfitogtatás harcában az erény veszít. Erre az igazságtalanságra mutat rá a Richard Jewell balladája.

A katarzis a nézőknek azonban nem marad el, még ha ez rejtve történik is, egy donut és egy kiábrándult, de ezért a jó oldalra sodródó ügyvéd társaságában. Mindvégig pontosan tudjuk, ki az igazi hős, bár a hős valódi ereje talán csak a végén vált ki belőlünk is igazi tiszteletet, azokban a felszabadult, megbocsátó könnyekben, amelyeket csak alázatos emberek tudnak elmorzsolni. Chesterton mondta annak idején: „…az alázatos ember viszi végbe a nagy dolgokat, az alázatos ember viszi végbe a bátor dolgokat. Az alázatos ember az, aki látja mindazt, ami megengedtetett neki, éspedig három okból. Először is: másoknál jobban megerőlteti szemét, hogy lássa ezeket. Másodszor: jobban megrendül és jobban fellelkesül, amikor találkozik velük. Harmadszor: szürkébb és önteltebb köznapi énjéből nézelődve pontosabban, őszintébben és kevesebb hamisítással jegyzi fel őket. A kaland azok számára a legromantikusabb, akiknek a legváratlanabb. A kalandok: kalandosabbak a nem kalandvágyó ember szemében.” (Eretnekek, 43)

Clint Eastwood az amerikai hétköznapok szürke hőseinek állít emléket, akik nem az emberiséget akarják megjobbítani, hanem csak a dolgukat teszik, nem jóemberkednek és erényeket fitogtatnak, hanem a körülöttük élők ismerik őket erényes, jó embereknek. Amerikában nem nekik kellene most a szégyenpadban ülniük.