Az autón az orosz felirat (дети) azt jelenti: gyermekek. A határon sok belső-Ukrajnából (főleg Harkivból) érkező autón láttuk ezt a szót. Azért írják ki (jellemzően a szélvédőn egy papírra, de akár a képen látható formában is), hátha így nem lőnek rájuk. És az autókban tényleg ott ülnek a gyerekek – pelenkás babáktól kiskamaszokig mindenféle korosztály. Az egyik kocsiban, amit megállítottunk, tizenhat (!) gyerek ült az apa és az anya mögött, és amikor rákérdeztünk, megerősítették, hogy mind saját gyermekük. A segítségközpontokban is rengeteg gyermeket láttam. Egy statisztika szerint a háború kezdete óta már másfél millió gyermek hagyta el Ukrajnát. A legutóbbi, akit az édesanyjával a repülőtérre vittünk, hogy kijussanak a háború borzalmaiból, spanyolországi ismerősökhöz tartott, majd onnan talán Németországba mennek tovább.
Bennem meg közben egy ijesztő gondolat fogalmazódott meg. Vajon nem kerülnek csöbörből vödörbe? A gyermekeket nem csak egyféleképpen lehet elveszíteni. Biztonságba jutnak, és minden bizonnyal sok kedves ember fogja őket segíteni. Az ukrán szülők azonban lehet, hogy semmit nem tudnak arról a veszélyről, ami ezeken a helyeken fenyegeti a gyermekeiket. Pedig ez egy alattomosabb, védhetetlenebb veszély. Ezek a gyermekek a háborúból kimenekülnek, és ez most nagy dolog. Felbecsülhetetlen a béke és biztonság jelentősége. Első helyen most ez számít. De az új hely idővel az egyik legértékesebb dolgot veheti el tőlük, és erről is valamikor beszélni kell: az identitásukat. Nem az ukrán identitásra gondolok, azt a háború emléke sokáig ébren fogja tartani, hanem egészen másra. Arra a kapocsra, ami a gyermekeket a szüleik generációjához fűzi. Azok a gyermekek, akik a határon átjutó autókban ültek, feltűnően tisztelettudók és hálásak voltak. Ha nem, a szülők szóltak rájuk és kimondatták velük: Szpászibá. Nyomasztó volt arra a lehetőségre gondolni, hogy az új posztkeresztény kultúra, amelybe csöppennek, napról napra fogja elszakítani őket szüleiktől és a tőlük kapott identitásuktól.
Vajon ezek a gyermekek is abba a nyugati kultúrába nőnek majd bele, amelyik tiszteletlen és hálátlan a múlt generációi iránt, amelyik atomjaira szakítja a családokat, amelyben eltűnnek a teremtett kategóriák, és ahol a nemi azonosság is viszonylagos? Vajon ők is azt tanulják majd, hogy a szüleik és nagyszüleik boomerek, ők pedig akkor lesznek önmaguk, ha velük szemben azonosítják magukat, és ők találják ki, hogy kik is ők? Vajon ezek a gyerekek is hátrahagyják a kereszténység évezredes kulturális örökségét, és az ortodox Oroszország agressziója miatt talán még felelőssé is teszik azt nyomorúságaikért? És mi lesz, ha egy nap az ukrán anya mondjuk azzal szembesül, hogy a gyermeke más nemű akar lenni, mert az új hazában a barátai is így döntöttek és a tanárok is ezt az utat kínálták fel neki? És vajon hogy fogja majd megélni, hogy ebbe szülőként igazán beleszólása sincs? Vajon tudja-e, van-e bármi fogalma ennek az anyának arról, hogy a gyermekkel milyen veszély felé mennek? Szerintem ez most nem elgondolható, és teljesen megértem, hogy életveszélyben senki nem akar ilyenen gondolkodni. Én sem tenném. De az biztos, hogy ezeknek a menekülő gyermekeknek nemsokára másfajta védelemre is szükségük lesz. És vajon azt megkapják-e?
Avagy épp ellenkezőleg: jó kovászként hatnak ezekben a társadalmakban.
Ámósz 5:19
„Olyan lesz, mint mikor valaki oroszlán elől fut,
és medve támad rá,
bejut a házba, kezével a falnak támaszkodik,
és megmarja egy kígyó”?
Zsoltárok 57:2
„Könyörülj, Istenem, könyörülj rajtam,
mert nálad keres oltalmat a lelkem!
Szárnyaid árnyékában keresek oltalmat,
míg elvonul a veszedelem.”
„Ámósz 5:19
“Olyan lesz, mint mikor valaki oroszlán elől fut,
és medve támad rá,
bejut a házba, kezével a falnak támaszkodik,
és megmarja egy kígyó”?”
Csak érdekességként:
Ma, utazásom előtt elolvastam a föntebbi posztot. Utazás alatt vissza – vissza gondolva a témára, többször felzengett szívemben ez az igevers. De mivel nem voltam netközelben, így nem tudtam kommentként beidézni. Gondoltam, ha haza érek ez lesz az első. Ám Szilágyi József megelőzött, aminek szívből örülök.
Amikor egy család megérkezett a találkozóhelyre, hogy átvegyem őket az én autómba és kinyitottam a másik autó ajtaját, a kiszálló 4 éves kislány első szava is ez volt: Szbászibá
Elrabolják a gyerekeidet, feljelentést teszel, szétkürtölöd a világban, de senki a füle botját sem mozdítja, mert hát ez egy ilyen világ, végül megpróbálod magad kiszabadítani őket, mire az egész környék neked esik, hogy mit képzelsz te magadról.
„Elsősorban ne azoktól féljetek, akik a testet megölik, a lelket azonban nem képesek megölni;
inkább attól féljetek, aki lelket is, testet is képes elpusztítani…”
Máté evangéliuma 10:28 (Almási T. ford.)