A cinikus ember arról van meggyőződve, hogy látja a felszín mögötti folyamatokat, és azok mindig rosszabbak, kiábrándítóbbak, alantasabbak, mint amit mások látnak. Ez sok esetben igaznak is bizonyul, sőt a cinizmus mint világlátás is rengeteg ilyen tapasztalatból áll össze azzá a borús, gyanakvó nézőponttá, ahonnan semmi nem az, aminek látszik. A cinikus észreveszi a dicséret mögött a hízelgést, az ajándék mögött az érdeket, a vallás mögött a hatalmat, a politikus mögött a pénzt, a szerelem mögött a libidót, a kultúra mögött a gazdaságot, a szellem mögött az anyagot, az anyag mögött a semmit. A cinikus úgy hiszi, jobban érti a valóságot, mint mindenki más. A cinikust nem realisták és optimisták veszik körbe, hanem naiv és hiszékeny emberek. A cinikus átlát a valóság Patyomkin-falvain, és tudja, hogy ami mögöttük van, az az igazi valóság, és a valóság mindig rosszabb a látványnál. Mindössze egy baj van ezzel a világlátással: a cinikust képtelenné teszi arra, hogy ténylegesen lássa a világot. Ennek pedig egyetlen egyszerű, de a cinikus szempontjából végzetes oka van, amire C. S. Lewis Az emberiség felszámolása című könyvében mutat rá: ha a valóság teljesen átlátszó, akkor egyáltalán nem látható.

„Igenis léteznek olyan folyamatok, amelyekben az utolsó lépés sui generis – a többivel összemérhetetlen -, amelyekben ha nem állunk meg, az egész addig megtett út hiábavalóvá válik. (…) Amíg eddig a lépésig eljutunk, talán – bár nagy árat fizetünk érte – még nyerhetünk is valamicskét a magyarázkodással. De nem folytathatjuk a magyarázkodást a végtelenségig, hiszen előbb-utóbb a magyarázat fogalmát is kimagyarázzuk. Nem »láthatunk át« mindenen a végtelenségig, hiszen az »átlátásnak« az lenne a lényege, hogy valamit meglássunk, észrevegyünk. Az még rendjén van, ha az ablak átlátszó, hiszen mögötte az utca, a kert nem az. Mi lenne, ha a kerten is átlátnánk? Tehát nincs értelme azzal próbálkozni, hogy »átlássunk« az elsődleges alapelveken: ha mindenen keresztüllátunk, az azt jelenti: minden átlátszó. Egy teljes egészében transzparens világ láthatatlan világ. Keresztüllátni mindenen olyan, mintha egyáltalán nem is látnánk.” (C. S. Lewis: Az emberiség felszámolása, Harmat, 2007, 80)

Tehát amikor a cinikus azt gondolja, hogy tisztán lát, valójában a mindenséggel kapcsolatban tragikusan vak. Ahhoz, hogy lássunk, látnunk kell valamit, aminek van lényege, szubsztanciája, valamit, ami valódi. Azonban ha látunk valamit, ami valódi, amin nem lehet már keresztüllátni, akkor ott, azon a ponton a cinikus megszűnik cinikusnak lenni. De vajon mi a végső, átláthatatlan valóság, amit a cinikus szerint is látunk? Hol vethetjük meg a lábunkat, hol állhatunk meg, mi az, ami ténylegesen, pőre valójában létezik? Ha a cinikus szerint a nagy kiábrándító igazság az, hogy végső soron minden személytelen anyag, protonok és elektronok sivár, értelmetlen kölcsönhatása, akkor a cinikus valójában hívő materialista. Az anyag valóságában hisz. De vajon nem éppen az anyag az, amin a tudomány ma már ténylegesen átlát? Emlékezzünk Max Planckra, aki hosszú tudományos karrierje végén, amelyet az anyag tanulmányozásának szánt, egy dologban volt biztos: hogy anyag mint anyag nem létezik. De akkor mi van mögötte? Mi van, ha nem az anyagnál állunk meg, hanem az információnál, amely azt formálja? Mi van, ha az utolsó sui generis lépés a szellemhez vezet? Vagy a jelentéshez? Vagy a Logoszhoz? Vagy Istenhez? Vajon arról a pontról nem épülhet vissza hártyánként a lemeztelenített valóság, hogy egyetlen jelentéssel bíró isteni szándék bontakozzon ki benne és általa, ahogy a hívők gondolják? Olyan valóság, amelynek a bűn is része, de a gondviselés is, a görbeség is, meg az egyenes is, a bukás is, de a megváltás is? Vajon végül nem az a helyzet, hogy épp a cinikus lát a legkevesebbet a való világ dolgaiból? Vajon nem a cinikus világkép ürességén kellene nekünk átlátnunk, hogy lássuk a mindenséget?