Teljesen megdöbbentem a festmény méretein. Csak felnézni lehet rá, és még úgy is hatalmas. Sokáig bámultam a londoni National Gallery falán. Odabilincselt magához, és lassan átköltözött a lelkem virtuális – bár nagyon is valós – képtárába. Ez harmincegy éve volt.

Nézzünk a képre! A király szemében döbbenet ül: nem hiszi el, hogy vége, hogy megbukott, hogy megbukhat. Hiszen épp most hozatta ki a jeruzsálemi Templomból rabolt edényeket, és győzelmük jeleként azokból ettek, ittak! Nem lehet épp most vége! Nem lehet így! Nem lehet ennyi! És kié ez a Kéz?!

Mindig eszembe jut Rembrandt mesterműve, amikor egy uralom hirtelen összeomlik. Az összeomlás legtöbbször váratlan, és a váratlanság teszi az összeomlást igazi drámává. Belsaccar birodalma a saját könnyűsége miatt omlott össze, amikor a falra író Kéz ránehezedett. Így omlott össze a történelemben számos dinasztia, így omlott össze ma is egy uralom Szíriában. Így megy ez a világ végezetéig. Sic transit gloria mundi.

Mi pedig új eget és új földet várunk, ahol békesség lakik.