C. S. Lewis vallomása alátámasztja azt, amit az előző posztban írtam: teológiai meggyőződésünktől függetlenül „kálvinista” tapasztalataink vannak a megtérésről. Az alábbi idézet Az öröm vonzásában (Harmat, 1993) c. könyvből származik, melyben Lewis saját lelki utazását és megtérése történetét beszéli el. Lewis hívő keresztényként az anglikán egyház tagja volt, melynek hivatalos hitvallását többnyire kálvini gondolatok határozzák meg (a Harminckilenc Cikkely a kiválasztás és eleve elrendelés kérdésével kapcsolatban egyértelműen fogalmaz). Az írásaiban Lewis mégis inkább a szabad akarat jelentőségét hangsúlyozza, olyannyira, hogy az kálvinista olvasók számára időnként kifejezetten kényelmetlen már. Saját megtéréséről azonban nem tud úgy írni, hogy ne a szuverén kegyelem kényszerítését látná benne.

„Elképzelhetnek a szobámban a Magdalen College-ban: éjszakáról éjszakára, valahányszor egy pillanatra is abbahagytam a munkát, mindig ezt a kitartó, kérlelhetetlen közeledését éreztem Annak, akivel annyira komolyan kerültem a találkozást. Amitől a legjobban féltem, végül is bekövetkezett. 1929 tavaszán megadtam magam, és elismertem, hogy Isten: Isten; és letérdeltem és imádkoztam. Azon az éjszakán talán én voltam a leginkább levert és a legvonakodóbb megtérő bűnös egész Angliában. Akkor még nem láttam, ami most annyira egyértelmű és nyilvánvaló: az isteni alázatot, amely még ilyen feltételek mellett is befogadja a megtérőt. A tékozló fiú legalább a saját lábán ment haza. De ki imádhatja méltóképpen azt a szeretetet, amelyik kitárja a kapuját még annak a tékozlónak is, akit úgy cipelnek be, miközben rúgkapál, durcásan ellenkezik, és minden irányban a menekülés lehetőségét keresi? A ‘compelle intrare’ kifejezéssel (‘kényszeríts bejönni mindenkit’) gonosz emberek annyira visszaéltek, hogy elriadunk tőle; de ha helyesen értjük, akkor az isteni kegyelem mélységeit tárja fel. Isten keménysége kedvesebb, mint az emberek lágysága, az Ő kényszerítése a mi szabadulásunk.” (22-23)