A katolikus egyház eredeti négy nyugati „doktora” közül kérdezzük meg először Nagy Szent Gergelyt, vajon ő mit gondolt a Szentírásról. Gergely Kr. u. 540-ben született, ötvenévesen választották római püspökké (pápává), 604-ben halt meg. Hatása felbecsülhetetlen, írásai, pásztori levelei, homíliái rendkívül népszerűek voltak, még Kálvin is hivatkozott rájuk, liturgikus útmutatásai meghatározták a középkori nyugati egyház istentiszteleti szokásait. Gergely Regula pastoralis (magyarul: A lelkipásztor kézikönyve) c. írása a középkor egyik bestsellerének számított, még királyok is olvasták. Nagy Szent Gergely számára a Szentírás Isten igéje volt.

Ezékiel könyvéről szóló egyik homíliájában (2.3.18-21) azt írja: „Kedves testvéreim, buzdítalak benneteket, hogy komolyan elmélkedjetek Isten igéjén, és ne gondolkodjatok könnyedén azokról az írásokról, melyeket a Teremtőtök rátok hagyott. Kétségtelenül felmelegíti a szíveteket, mely egyébként a bűn miatt érzéketlen és hideg maradna. Amikor szent atyáink hősi cselekedeteiről olvasunk, szent példájuk megihlet és bátorságot ad bármiféle jó cselekvéséhez. A bűnt igyekszünk elkerülni vagy alázattal próbáljuk elviselni valamely családtagunkat, aki megsebzett bennünket? Emlékezzünk Ábelre. A Szentírás azt mondja, hogy a fitestvére ölte meg őt, de nem olvasunk arról, hogy Ábel ennek megpróbált volna ellenállni. Törekszünk arra, hogy Isten parancsait saját közvetlen érdekeink elé helyezzük? Gondoljunk Noéra.” És így tovább, Gergely sorolja a különböző élethelyzeteket, melyekben Isten igéje – a Szentírás – segítséget jelenthet a hívőknek.

Gergely írásértelmezése az allegorikus hermeneutikai hagyományt követte, amit jogosan illethetünk kritikával, de azt is el kell ismernünk, hogy Gergely vitatható írásmagyarázati módszere mögött is a szent írások iránti tisztelet és alázat húzódott meg, mert a római püspök számára a Biblia – ahogy ebben a homíliájában is láthatjuk – Isten szava volt.