A nyelvekenszólás mai hasznáról nyilván akkor lehet csak beszélni, ha hisszük, hogy az ajándék ma is működik. Én abból indulok ki, hogy az Első korinthusi levélben leírt nyelvekenszólás ma is átélhető és ma is van haszna. Ha azt gondoljuk, hogy egy ilyen furcsa ajándéknak nemigen lehet köze az értelmes keresztény élethez, gondoljuk végig azt is, hogy Pál szerint a korabeli hívőket egyenesen őrülteknek tarthatták, ha a gyülekezetben ezzel az ajándékkal éltek (1Kor 14,23)! Volt ebben az ajándékban már akkor is valami suta észszerűtlenség, valami gyermekien zavarbaejtő, ami az egész gyülekezetet rossz színben tüntethette fel, ha nem a helyén gyakorolták. Ennek ellenére az ajándék Istentől volt és haszonra adatott. Miért lenne ez ma másképp? Vajon mi lehetett akkor – és mi lehet ma – a nyelvekenszólás haszna?

1) A nyelvekenszólás legnyilvánvalóbb haszna Pál szerint az, hogy a hitben való személyes épülés eszköze. „Aki nyelveken szól, önmagát építi, aki pedig prófétál, a gyülekezetet építi” (1Kor 14,4), ezért ha „nincs magyarázó, hallgasson a gyülekezetben, csak önmagához szóljon és az Istenhez” (1Kor 14,15). A személyes épülés oka minden bizonnyal abból fakad, hogy a nyelvekenszóló kiönti a lelkét Isten előtt, és így bensőséges közvetlenségben összefonódik az Isten Lelkével. „Aki pedig az Úrral egyesül, egy Lélek ővele.” (1Kor 6,17). Aki nyelveken imádkozik, átéli Isten jelenlétét, hiszen a Lélek indítására a lénye rejtett mélységéből törnek fel sóhajok, amelyeket Isten elé vihet. A Szentlélek olyan fohászkodásokat segít felszínre, amelyek mélyebben vannak, semhogy azokat tiszta és lehatárolt fogalmakba – pláne szavakba – önthetnénk. A lélek a maga meztelenségében találkozik Istennel. Talán ezért is mondja Pál: „Szeretném (…), ha mindnyájan szólnátok nyelveken” (1Kor 14,5).

2) A nyelvekenszólás eszköz lehet a Sátán ellen vívott lelki harcban. Pál szerint „a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak” (Ef 6,12). A Sátán támadásait viszont nem mindig látjuk tisztán, és nem minden esetben tudjuk racionálisan megfogalmazni annak forrását, módját és célját sem, ezért Pál arra buzdít, hogy vegyük fel ellene az Isten fegyverzetét. Ennek a fegyverzetnek egyik darabja a Lélek általi imádság: „Minden imádságotokban és könyörgésetekben imádkozzatok mindenkor a Lélek által.” (Ef 6,18) Pál biztosan nem csak a nyelveken való imádságra gondol, de a Lélek általi imádság a nyelveken való imádságot is magában foglalja, hiszen az is a Lélek indítására történik (1Kor 14,2). Az értelemmel felfogható rétegeknél mélyebbről (vagy magasabbról) induló imádságok, ha a Lélek általiak, hatékony eszközei a lelki harcnak, még ha nem is teljesen értjük ennek a miértjét és mikéntjét.

3) A nyelvekenszólás eszköz lehet a közbenjárásban. Sokszor van úgy, hogy szeretnénk valamiért (vagy valakiért) imádkozni, de nem tudjuk, hogy mit és hogyan kérjünk. Olyan is van, hogy hirtelen késztetést érzünk arra, hogy valakiért vagy valamiért imádkozzunk, de nem ismerjük a körülményeket, és nem tudjuk, mit is kellene imádkoznunk. Máskor a saját életünk kuszaságát szeretnénk Isten elé kiteríteni, de fogalmunk sincs, hol is kezdhetnénk. Ilyen helyzetekre is mondja Pál a következőt: „Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal /kat. ford.: szavakba nem önthető sóhajtozásokkal/.” (Róm 8,26) Itt is el kell mondani, hogy ez nem csak a nyelveken való imádkozást jelentheti, de azt is magában foglalja. A nyelveken imádkozó előtt nem ismert, hogy pontosan mit kér – noha a kérésben a teljes lelke (πνεῦμα) benne van –, a Lélek mégis azt az imádságot adja a szívébe (és a szájára), amire az adott helyzetben szükség van.

4) A nyelvekenszólás eszköz lehet az imádat és dicséret kifejezésére. Talán ezért is nevezik sokan eksztatikus imádságnak. Bármi is történt pünkösdkor, ott is látható a kapcsolat a nyelvekenszólás és a dicséret között: „Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak (…) beszélnek az Isten felséges dolgairól.” (ApCsel 2,4.11) A Lélek magasztalásra indította őket a glosszolália által. Ezt látjuk Kornéliusz házában is: „Hallották ugyanis, amint nyelveken szóltak, és magasztalták az Istent.” (ApCsel 10,46). Isten dicsőséget szerez magának az ajándék által, mert dicséretre indítja a hívőt. Ez a gyülekezeti összejöveteleken is építő, ha van magyarázat: „Mi következik mindezekből, testvéreim? Amikor összejöttök, kinek-kinek van zsoltára, tanítása, kinyilatkoztatása, nyelveken szólása, magyarázata: minden épüléseteket szolgálja! Ha nyelveken szól is valaki, ketten vagy legfeljebb hárman szóljanak, mégpedig egymás után; egy valaki pedig magyarázza meg.” (1Kor 14,26-27)

A nyelveken való imádat egyik formája lehet Pál szerint a nyelveken éneklés (!) is. „Mert ha nyelveken szólva imádkozom, a lelkem ugyan imádkozik, de az értelmemet nem használom. Hogyan is van tehát ez a dolog? Imádkozom lélekkel, de imádkozom értelemmel is, dicséretet éneklek lélekkel, de dicséretet éneklek értelemmel is.” (1Kor 14,14-15) Sokan találták segítségnek a nyelveken énekést akkor, amikor a szívük tele volt dicsérettel Isten felé, de nem voltak megfelelő szavaik arra, hogy azt kifejezzék, és az általuk ismert énekek sem tudták igazán megfogalmazni azt, ami a lelkükből kifelé bugyogott. Ilyenkor átadták a nyelvüket a Léleknek, és a tőle kapott hangokkal dicsérték Istent. A szívükben megszülető dallamokkal a glosszolália az Isten iránti hála egyik legmélyebb és leggyönyörűbb kifejeződése lett számukra. Dicséretet énekeltek értelemmel, de dicséretet mondtak lélekkel is, Istennek „glosszoláliázva”.

5) A nyelvekenszólás ajándékának különleges értéke, hogy kihangsúlyozza: a kereszténység alapvetően a szív vallása, és az Istennel való kapcsolat több, mint amit az értelem felfoghat. A nyelvekenszólás ajándéka rámutat arra, hogy a Szentlélek munkájának a lényünk legmélyéig kell hatolnia, és imádságainkban egész személyiségünknek benne kell lennie. „Bízzatok benne mindenkor, ti népek, öntsétek ki előtte szíveteket, Isten a mi oltalmunk!” (Zsolt 62,9) A nyelvekenszólás lényege pontosan ez az áttetsző mezítelenség Isten előtt. A nyelvekenszóló a szíve tartalmát önti ki Isten elé a maga totális keresetlenségében. Jeremiás siralmaiban ugyenezt a buzdítást találjuk: „Patakként áradjon könnyed éjjel-nappal! Ne csillapodj le, ne nyugodjon meg a szemed! Kelj föl, jajgass az éjszakában, az őrködés kezdetén! Öntsd ki szívedet, mint a vizet, az Úr színe előtt! Emeld föl hozzá kezeidet gyermekeid életéért, akik elaléltak az éhségtől minden utcasarkon.” (JerSir 2,18-19)

A nyelveken elmondott ima a gyermekek, a szerelmesek és a költők nyelvéhez hasonlít, mert nem informatív nyelv, hanem a szív beszéde. A Zsoltáros ezt írja: „Ó, URunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön, az égen is megmutattad fenségedet! Gyermekek és csecsemők szája által is építed hatalmadat ellenfeleiddel szemben, hogy elnémítsd az ellenséget és a bosszúállót.” (Zsolt 8,2-3) A nyelvekenszólás dadogó egyszerűsége a csecsemők nyelve. Amikor a főpapok és az írástudók haragra lobbantak, mert Jézus engedte, hogy a gyermekek a templomban hozsannát kiáltsanak neki, ő ezt válaszolta: „Sohasem olvastátok: Gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicséretet?” (Mt 21,15-16) Thinking in Tongues c. könyvében a filozófus J. K. A. Smith a glosszolália nyelvét a gesztusokhoz hasonlítja, egyfajta szavak nélküli beszédhez, amely mégis kommunikál.[1] Mint a csecsemők gügyögése.

De nem éppen Jézus óvott az üres ismételgetéstől és bőbeszédűségtől is? „Amikor pedig imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg. Ne legyetek tehát hozzájuk hasonlók, mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle.” (Mt 6,7-8) Nem ilyen szószaporítás a nyelvekenszólás fenti értelmezése is? Nem a bőbeszédűség legrosszabb formája az olyan beszéd, amelynek még értelme sincsen? Ha a nyelveken való imádkozás mágikus-babonás ismételgetés, akkor az valóban nem különbözik a pogányok bőbeszédűségétől és az üres vallásosságtól. De ha az a „csecsemők, szerelmesek és költők” szívverése, a szív gesztusai, akkor Isten számára mindennél kedvesebb hang! Isten a szavainkon és az okosan megkomponált imádságainkon túl pontosan a szívünket akarja hallani.

Az ilyen imádság hasznáról Augusztinusz egyházatya a Kr. u. 5. század elején a következőt mondja: „Mit jelent ujjongva énekelni? Azt, hogy nem értjük, és nem tudjuk szavakba önteni, amit a szívünk énekel. Amikor az aratók vagy a szőlőtaposók szavakkal kezdtek öröméneket énekelni, egy idő után úgy megteltek örömmel, hogy nem tudták szavakkal kifejezni azt, ezért tényleges szavakról az ujjongás hangjaira váltottak. Az ujjongás olyan hang, amely a szívben zajló munkát jelöli, amit nem lehet szavakkal kifejezni. És kinek másnak szólna ez, mint a kimondhatatlan Istennek? Ha ő kimondhatatlan, és te nem mondhatod ki, de mégsem maradhat kimondatlan, akkor mi más maradna, mint az ujjongás? Hogy a szív szavak nélkül örvendezzen, és a határtalan örömöt a szótagok se határolják?”[2]

*

Nem szeretném, hogy bárki is féljen a nyelvekenszólástól, de néhány szót kell ejtenünk a veszélyekről is. Először is le kell szögeznünk, hogy a nyelvekenszólás nem jelent semmiféle lelki érettséget. Nem azért, mert a „csecsemők” nyelve, hanem azért, mert a karizmák egyáltalán nem a lelki érettséggel vannak kapcsolatban. A gőgnek ezer arca van, a hívők büszkék tudnak lenni arra is, hogy ők már csak „dadognak”, szemben azokkal, akik még az értelmükre támaszkodnak. Ez is éretlenség. A korinthusi levelezés pont annak a bizonyítéka, hogy az ajándékok – amilyen a nyelvekenszólás is – mekkora lelki éretlenséggel párosulhatnak.

Számos gyülekezeti vezető hosszasan tudna mesélni esetekről, amikor gyülekezetük egyik tagja elment valamilyen túlfűtött karizmatikus konferenciára, majd onnan visszatérve a lelki felsőbbrendűség tudatában osztogatta a tanácsokat másoknak, magát a többiek és a gyülekezeti fegyelem fölé emelve. A Biblia szerint az érettség jele a jellem, nem az ajándékok. A puritánok különbséget tettek Isten belső kegyelmi munkája (graces of the Spirit) és a kegyelmi ajándékok (gifts of the Spirit) között, és hangsúlyozták, hogy a kegyelmi ajándékok jelen lehetnek egy ember életében a kegyelmi munka nélkül is. Az érettség nem az ajándékokhoz, hanem a jellemhez kötődik, nem véletlen, hogy a presbiterek vagy püspökök kiválasztásakor is az utóbbira kell figyelni (Tit 1,7-9). Mi se keverjük össze a kettőt!

Egy másik veszély, ha a nyelvekenszólás annyira fontossá válik, hogy a gyülekezeti tagok nyomásként élik meg, hogy nekik is nyelveken kell szólniuk, amennyiben a közösség értékes tagjai akarnak maradni. Ha egy gyülekezetben elvárás, hogy előbb-utóbb mindenki nyelveken szóljon, félő, hogy az eredmény inkább az elvárásoknak való megfelelési kényszerből, mint a Lélektől jövő lesz. Lehet kedvező légkört teremteni az ajándékok megnyilvánulása számára, hiszen emlékezzünk arra, hogy ahol nem volt hit és szomjúság, csak kétely és cinizmus, ott Jézus sem tett csodát (Mk 6,5). Azonban egészen más megfelelő légkört teremteni a Lélek munkája számára, és más manipulálni és nyomást gyakorolni. A valódi nyelvekenszólásnak több köze van a szabadsághoz, mint a görcsös igyekezethez.

Ne tegyük a nyelvekenszólást önismereti technikává se! Fontos tudnunk, hogy bár a nyelvekenszólásban a lélek titkai kerülnek Isten elé, ez nem a befelé összpontosítás kontemplatív technikája, hanem Istennek szóló imádság. „Mert aki nyelveken szól, nem emberekhez szól, hanem Istenhez.” (1Kor 14,2) A nyelvekenszóló tehát ne önmagára irányítsa a figyelmet, amikor nyelveken szól, hanem kifelé, felfelé, Isten felé. Az imádkozó Jézusra néz fel, a hit kezdőjére és beteljesítőjére (Zsid 12,2), akit a Szentlélek meg akar dicsőíteni (Jn 16,14). Az ima erejét veszti, és valami mássá torzul, ha az imádkozó önmagát keresi benne, nem Istent. A Lélek által nyelveken imádkozó a lelkét Istenre emeli, őt keresi, rá figyel, és éppen ebben a fókuszváltásban tudnak a szíve titkai Isten elé kerülni, így teszi a Szentlélek az „új nyelvet” a Krisztusban való épülés eszközévé számára.

Azt se felejtsük el, hogy létezik démoni eredetű nyelvekenszólás. A nyelvekenszólással kapcsolatos szakirodalom általában megemlíti, hogy az első századi Dionüszosz-kultuszban és a delphoi jósdában gyakori volt az eksztatikus nyelvekenszólás.[3] Elképzelhető, hogy a korinthusi gyülekezetben is megjelentek olyanok, akik ismerték ezt a gyakorlatot, és démoni hatásra Jézus nevét átkozták. Talán ezért mondja Pál az 1Kor 12,1-3-ban: „A lelki ajándékokra nézve pedig, testvéreim, nem szeretném, ha tudatlanok lennétek. Tudjátok, hogy amikor pogányok voltatok, ellenállhatatlanul vitt és sodort valami benneteket a néma bálványokhoz. Ezért tudtotokra adom, hogy senki sem mondja: ’Jézus átkozott’, aki Isten Lelke által szól; és senki sem mondhatja: ’Jézus Úr’, csakis a Szentlélek által.”

Ma is előfordulhat, hogy valaki démoni hatás alatt szól nyelveken, és fontos, hogy ezt a gyülekezet kiszűrje. Főleg olyan esetekben kell ébernek lenni, amikor kívülállók beszélnek nyelveken, és nem tiszta, hogy milyen háttérből jönnek. Pál azonban hangsúlyozza, hogy aki Jézust Úrnak tartja, az a Szentlélek által fog imádkozni, és nem kell attól félnie, hogy valamilyen idegen lélek hatása alá került. Ha a nyelvekenszólástól félni kezdünk, Isten jó ajándékát vetjük meg, és szembekerülünk az apostollal, aki a gondolatmenetet így fejezi be: „Ezért testvéreim, törekedjetek a prófétálásra, de a nyelveken való szólást se akadályozzátok!” (1Kor 14,39)

---

[1] J. K. A. Smith: Thinking in Tongues: Pentecostal Contributions to Christian Philosophy (Eerdmans, Grand Rapids, MI, 2010), 133-134.

[2] St. Augustine on the Psalms (Newman Press, New York, 1962),  2:111-112.

[3] Pl. A. Thiselton: 1 Corinthians. NIGTC (Eerdmans, Grand Rapids, MI, 2000), 983.