Amikor az egyházatyák Krisztus haláláról írnak, az egyik leggyakrabban használt előkép számukra a páskabárány. Ez nem véletlen, hiszen az Újszövetség is párhuzamot von a páska ünnepe és a passiótörténet között, előbbit magyarázó keretként használva az utóbbihoz. Pál explicit módon kimondja: „a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, már megáldoztatott” (1Kor 5,7b). Görögül: τὸ πάσχα ἡμῶν ἐτύθη Χριστός. Krisztus a mi páskabárányunk, akit a zsidó rendelkezés szerint évente megölt páskabárányhoz hasonlóan megöltek áldozatként. A páskabárány rendelkezése tehát előképe Krisztus halálának. Ha meg akarjuk érteni, hogy Krisztus miért halt meg, vissza kell mennünk Mózes második könyvének 12. részéhez, ahol a páskabárányról szóló rendelkezés először elhangzik.

A kilencedik csapás után Isten azt parancsolta Mózesnek, hogy készítse fel Izráel népét az Egyiptomból való kivonulásra, mert már csak egy csapás következik. Az Egyiptomból való kiszabadítás Izráel népének paradigmatikus megváltástörténete, amelyről évről évre megemlékeztek, fiaiknak is tanították, és a zsidóságban a mai napig a széderest alaptörténete, amelyet a Haggadából felolvasnak. Az Újszövetség is használja az Egyiptomból való kivonulást és az ígéret földjére való bevonulást a bűnből való sokkal alapvetőbb szabadulás előtörténeteként (pl. 1Kor 10; Zsid 4; Júd 1,5; Jel 11,18). A tizedik csapás az elsőszülöttek megölése volt. Ez fontos kép, hiszen Isten Izráelt is elsőszülöttjének nevezi (2Móz 4,22), a fiát hozta ki Egyiptomból (Hós 11,1).

Isten azonban nem csak egyszerűen kihozta Izráelt a fogságból, hanem kiváltotta. „Van-e még egy olyan nemzet a földön, mint a te néped, Izráel, amelyért elment az Isten, és kiváltotta, hogy az ő népe legyen, és nevet szerzett magának azzal, hogy nagy és félelmetes dolgokat vitt véghez, mint ahogyan te kiűztél nemzeteket és isteneiket néped elől, amelyet kiváltottál magadnak Egyiptomból?” (2Sám 7,23) A kiváltás ára pedig a vér volt, a páskabárány vére, amelyet minden elsőszülött fiúért adtak. Az Egyiptomból való szabadításnak két aspektusa volt: egyrészt az egyiptomi rabszolgaságból és elnyomás alól való szabadítás, másrészt az Isten ítélete alóli szabadítás. Amikor Isten a tizedik csapással térdre kényszerítette a fáraót, Izráel kiszabadult az elnyomás alól. Ez annak az előképe, hogy Krisztus kiszabadít bennünket a gonosz fogságából, a bűn, a halál és az ördög hatalma alól (Kol 1,13-14; 2,14-15; Zsid 2,14-15). A csapást azonban megelőzte a páskabárány feláldozása és a zsidó házak vérrel való megkenése. Ez az Isten ítélete alól való szabadulás előképe.

A csapások Isten ítéletét jelentették Egyiptomon. Az első kilenc csapás esetében Isten automatikusan megkímélte az izráelieket, különbséget téve köztük és az egyiptomiak között. Ábrahám Istene Egyiptom hamis istenei felett tartott ítéletet (2Móz 12,12), csapásokkal sújtva azokat, akik ezeket az isteneket imádták. A különös a tizedik csapásban az, hogy az ettől való szabadulás feltételes. Ahhoz, hogy a zsidó elsőszülöttek ne haljanak meg, le kellett ölni a páskabárányt, be kellett kenni annak a vérével a ház ajtófélfáit és szemöldökfáját, és csak ha az Úr meglátta a vért (2Móz 12,13), akkor ugrotta át az ítélet azt a házat. (Innen ered a görögből páskának fordított pészach héber szó.) A vér Isten ítéletétől mentette meg a házat.

De miért lebegett a zsidók felett is Isten ítélete? Ezékiel adja meg erre a választ: „Akkor fölemelt kézzel tettem esküt, hogy kihozom őket Egyiptom földjéről abba az országba, amelyet kiszemeltem nekik: tejjel és mézzel folyó föld az, minden ország ékessége. Akkor ezt mondtam nekik: Vessétek el mindnyájan szemetek elől a förtelmes bálványokat, ne tegyétek magatokat tisztátalanná Egyiptom bálványisteneivel! Én, az ÚR, vagyok a ti Istenetek! De engedetlenek voltak velem szemben, és nem akartak hallgatni rám. Senki sem vetette el szeme elől a förtelmes bálványokat, és nem hagyták el Egyiptom bálványisteneit. Ezért azt mondtam, hogy kitöltöm rajtuk haragomat, és végzek velük haragomban ott, Egyiptom országában. De mást tettem nevemért, hogy ne gyalázzák azt azok a népek, amelyek között éltek, és amelyek előtt megismertettem magamat velük. Kihoztam őket Egyiptomból.” (Ez 20,6-9) A zsidókat is jogosan érhette volna a csapás, Isten ítélete, Isten azonban meg akarta őket váltani. Ezért adta Isten Mózesen keresztül a zsidóknak a páskát. A fókuszban az elsőszülöttek voltak, de minden zsidónak ennie kellett belőle, hiszen Isten az egész népet váltotta ki Egyiptomból és az ítélet alól.

„Azután ezt mondta az ÚR Mózesnek és Áronnak Egyiptom földjén: Ez a hónap lesz az első hónapotok. Ez lesz az első az év hónapjai között. Mondjátok meg Izráel egész közösségének: Ennek a hónapnak a tizedikén vegyen magának mindenki egy bárányt, családonként és házanként egy bárányt. Ha kevés a ház népe az egy bárányhoz, akkor a legközelebbi szomszédjával együtt vegyen a lélekszámnak megfelelően. Vegyétek számításba, hogy ki mennyit tud megenni a bárányból. Legyen a bárány hibátlan, hím és egyéves. Juhot vegyetek, de vehettek kecskét is. Ennek a hónapnak a tizennegyedik napjáig tartsátok magatoknál, azután estefelé vágja le Izráel egész gyülekezeti közössége. Vegyenek a vérből, és kenjék a két ajtófélfára és a szemöldökfára azokban a házakban, ahol megeszik. Ugyanazon az éjszakán egyék meg a tűzön sült húst, és egyenek hozzá kovásztalan kenyeret keserű füvekkel. Ne egyétek nyersen, se vízben főzve, csak tűzön megsütve, és a feje, a lábszárai és a belső részei együtt legyenek. Ne hagyjatok belőle reggelre. Ha mégis marad belőle reggelre, azt égessétek el. Így egyétek meg: legyen a derekatok felövezve, sarutok a lábatokon, bototok a kezetekben, és sietve egyétek: az ÚR páskája ez. Mert átvonulok ezen az éjszakán Egyiptom földjén, és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, akár ember, akár állat az. Ítéletet tartok Egyiptom minden istene fölött – én, az ÚR. De az a vér jel lesz házaitokon, amelyekben ti laktok. Ha meglátom a vért, akkor kihagylak benneteket, és tirajtatok nem lesz pusztító csapás, amikor megverem Egyiptom földjét. Tartsátok emlékezetben ezt a napot, és ünnepeljétek meg az ÚRnak nemzedékről nemzedékre. Örök rendelkezés ez, hogy megünnepeljétek!” (2Móz 12,1-14)

A páska lényege a helyettes áldozat. A bárány halt meg a zsidók helyett. A vér a bárány értük adott életét jelképezte: nem őket sújtotta az ítélet, hanem a bárányt. Emlékezetben kellett tartani ezt a napot nemzedékről nemzedékre. Aztán sok-sok generációval később eljött egy páskaünnep, amelyen a názáreti Jézus megtörte a kovásztalan kenyeret és azt mondta: „Vegyétek, ez az én testem.” Aztán vette a poharat is, amely a pészach tartozéka volt, és azt mondta tanítványainak: „Ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik.” (Mk 14,22-24) Másnap a páskaünnepen kivégezték Jézust. Pál apostol szerint Krisztus a mi páskabárányunkként halt meg a kereszten (1Kor 5,7). Vagy ahogy Keresztelő János kinyilatkoztatta: „Íme az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét!” (Jn 1,29). Jézus azért halt meg, hogy Isten ítélete ne bennünket érjen (Jn 5,24), és hogy kiszabadítson bennünket a sötétség hatalmából (Kol 1,13-14). Krisztus halálának jelentését a páskabárány fényében értjük meg. Krisztus helyettünk bűnhődött.