A helyettes bűnhődés tana (tehát az, hogy Jézus a kereszten a bűneink jogos büntetését szenvedte el) markánsan jelen van az egyházatyák írásaiban. Előző posztomban Római Kelemen korinthusiaknak írt levelével támasztottam ezt alá, ebben a posztban egy másik apostoli atya következik: Antiókhiai Ignatiosz. Ignatiosz az antiókhiai gyülekezet püspöke volt, Kr. u. 112-ben szenvedett mártírhalált Trajanus római császár uralkodása tizennegyedik évében. Fogságba vitele közben írta hét levelét, amelyek fennmaradtak tőle. Ezekben elsősorban a közösségi élettel kapcsolatos kérdésekben tanácsolja a megszólított gyülekezeteket (illetve az egyik levélben személyesen Polükarposz szmirnai püspököt). Amikor érintőlegesen a megváltás témája is szóba kerül, láthatjuk, hogy Ignatiosz hitt a helyettes bűnhődés tanában.
Ignatiosz az új szövetség újdonságát hangsúlyozva szinte mellékesen tesz utalást Krisztus halálára: „Ha tehát azok, akik a régi életrendben nevelkedtek, eljutottak a remény újdonságára, ne a szombatot tartsák, hanem éljenek az Úr napja szerint, mely napon felkélt életünk általa és halála által, amit egyesek tagadnak, mely misztérium által nyertük el a hitet, és ezért tartunk ki, hogy Jézus Krisztus, egyetlen tanítónk tanítványainak találtassunk.” (Magn. IX.1) Ignatiosz szerint Krisztus halála szent misztérium, mert általa nyertük el a hitet, és lett új életünk. A Krisztus halálát tagadók, akikre Ignatiosz utal, valószínűleg doketisták voltak, akik azt vonták kétségbe, hogy Krisztus valóban testben jött el (vö. Szmirn. V.2). Ignatiosz szerint Krisztus halála valóságos, és egyben misztérium, amely által életre támadunk.
De vajon miben állt Krisztus halálának misztériuma? A trallésziaknak írt levelében tudunk meg erről többet. „Minthogy a püspöknek úgy engedelmeskedtek, mint Jézus Krisztusnak, úgy tűnik nekem, nem emberi szempontok szerint éltek, hanem Jézus Krisztus szerint, aki meghalt értünk, hogy az ő halálában híve elkerüljétek a halált.” (Trall. II.1) Ignatiosz szerint azáltal menekülünk meg a haláltól, hogy hiszünk Jézus Krisztus halálában, aki „értünk” halt meg. Nyilvánvalóan nem pusztán a fizikai halálra gondol, hiszen azt megtiszteltetésnek vette, olyan sorsnak, ami után vágyódott (Róm. VII.2), mert – ahogy írja – a halál által „Jézus Krisztushoz ér” (Róm. V.3). Ignatiosz itt minden bizonnyal a bűn büntetésére, az „eljövendő harag”-ra (Ef. XI.1), a „kiolthatatlan tűzre” (Ef. XVI.2) utal, arra a halálra, amelytől valóban érdemes megmenekülni. Milyen értelemben halt meg Krisztus értünk? És milyen értelemben ment meg a haláltól az, ha hiszünk az ő halálában? Ignatiosz szerint Krisztus úgy halt meg értünk, hogy ha ezt hittel elfogadjuk, nekünk ne kelljen meghalnunk. Ez a helyettesítő bűnhődés.
Az antiókhiai püspök szerint Krisztus halála „Isten ereje és akarata szerint” történt, sőt, valamilyen értelemben „isteni és boldog szenvedés” volt. A szmirnaiaknak írja: „Az Isten Jézus Krisztust dicsőítem én, aki oly okossá tett titeket; egyesített ugyanis benneteket tökéletesítve a megingathatatlan hitben, mintegy az Úr Jézus Krisztus keresztjére szegezve testben és lélekben, és a Krisztus vérében levő szeretetben megerősített, teljesen bizonyossá téve titeket Urunkra vonatkozóan, aki test szerint valóban Dávid nemzetségéből való, Isten ereje és akarata szerint azonban Isten Fia, aki valóban Szűztől született, akit János megkeresztelt, hogy általa beteljesedjék minden igazságosság… Poncius Pilátus és Heródes negyedes fejedelem alatt valóban testben felszögeztetett (mely isteni és boldog szenvedésének gyümölcse mi vagyunk), hogy feltámadása által mindörökre felemelje zászlaját a szentek és a benne hívők előtt, legyenek a zsidók vagy a pogányok közül valók, egyháza egy testében.” (Szmirn. I.1-2 – kiemelés tőlem)
„Érettünk szenvedte el mindezt, hogy üdvözüljünk; és valóságosan szenvedett, ahogyan valóságban fel is támasztotta önmagát, nem úgy, ahogyan néhány hitetlen mondja…” (Szmirn. II – kiemelés tőlem) Ignatiosz itt is a doketistákkal vitatkozik, akik szerint Jézus nem valódi testben jött el, ezért teste nem is törethetett meg valóságosan. Ezzel szemben – mondja Ignatiosz – amikor az eucharisztiában magunkhoz vesszük Krisztus testét, megvalljuk, hogy az „Jézus Krisztus bűneinkért szenvedett teste, melyet az Atya jóságában feltámasztott” (Szmirn. VII.1) Ignatiosz tehát vallotta, hogy Jézus Krisztus a bűneinkért szenvedte el a halált, hogy nekünk ne kelljen meghalnunk. Ez a helyettes bűnhődés tana.
„A… kereszt botrány a hitetleneknek, nekünk azonban üdvösség és örök élet.” (Ef. XVIII.1)
***
(Az idézetek Vanyó L.: Apostoli atyák c. szöveggyűjteményéből valók.)
Szia Ádám!
Szerintem jó lenne, ha hosszú, részletes és precíz módon kifejtenéd, Te mit értesz ezen a tanon, mert komolyan mondom, nem igazán értem.
Továbbá : ezek az idézetek – a legjobb esetben – a helyettes elégtételt igazolhatják, de egyáltalán nem tűnik számomra úgy, hogy mondjuk Kálvint jobban támogatnák mint Aquinói Tamást. ( lehetne még egy rakás felfogás amit alá tudna dúcolni. )
Az Eukarisztia felfogása Ignác levelében …hát azt inkább hagyjuk is…. 🙂 … nem az a mélyen zwingliánus, na.
Cypriánus,
szeretnék mélyebben is írni a helyettes bűnhődésről, de nem hiszem, hogy itt most szükséges jobban kifejtenem a tant annál, amit a cikk elején leírtam: Jézus a kereszten a bűneink jogos büntetését szenvedte el. Ez a lényeg, azt szeretném megmutatni, hogy az egyházatyák ezt hitték. Ebben a rövid definícióban nagyon fontos dolgok vannak, amelyeket manapság sokan tagadnak: Jézus a bűneink miatt szenvedett, nem csak azért, hogy mondjuk áldozatvállalásból példát adjon. Jézus azért szenvedett, hogy elszenvedje a bűneink büntetését, vagyis helyettünk, a mi bűneinket hordozva szenvedett. A bűneink büntetése jogos volt, a büntetés Isten igazságos ítélete volt, nem mondjuk a Sátán által felsrófolt vagy kialkudott ár, és Jézus ezt az igazságos ítéletet vette magára. Ezeket mind hitték az egyházatyák. A következő sok-sok posztban ez egyre világosabb lesz. Aztán majd rátérek ennek bibliai és teológiai kifejtésére is.
(Az eucharisztia kérdését most tényleg hagyjuk, nem arról szól a cikksorozat. De számomra egyáltalán nem jelent problémát Ignatiosz idézete, hiszen ugyanúgy metaforikusnak tartom, ahogy Jézus szavait is. A gyülekezetünkben simán használunk ehhez hasonló nyelvezetet. Hogy Zwinglinek igaza volt-e, az más kérdés.)
Érdekes, ha egy metafora oltárt kap.
Viszont ha részletes posztot írsz,, kérlek valahogy válaszolj erre is, mit tartasz benne tévednek, vagy karikatúra szerűnek.
http://www.calledtocommunion.com/2010/04/catholic-and-reformed-conceptions-of-the-atonement/
( amúgy nem vagyok Bryan Cross rajongó, sőt van több olyan véleménye, amivel kifejezetten kiakaszt. Ráadásul a blogon ír Taylor Marshall is, akit kifejezetten egy kártékony és veszélyes fanatikusnak tartok, ráadásul még felületes is . De most nem ez a kérdés. )
Cypriánus,
én sem vagyok Bryan Cross rajongó. Amit a cikkben a katolikus álláspontról ír, az szerintem nincs összhangban az egyetemes egyház kétezer éves teológiai hagyományával, amit a református (Reformed) álláspontról ír, az meg nincs összhangban a református teológiai hagyománnyal, inkább karikatúrája annak. Az egyház kétezer éves hagyománya egyértelműen azt tanítja, hogy Jézus a mi bűneink büntetését vette magára a kereszten. A református teológiai hagyomány pedig azt tanítja, hogy a Fiú az Atyával való egységben döntött úgy, hogy magára veszi a mi bűneink büntetését és elszenvedi a törvény átkát, hogy mi áldásban részesülhessünk. Az Atya gyönyörködött a Fia áldozatában, és gyűlölte a bűnt, amivé értünk egy rövid időre lett (vö. 2Kor 5,21). Ahogy Ignatiosz is mondja, ez a hitünk misztériuma.
Nos, meglehet hogy ez karikatúra, de pont ezért szívesen látnék egy hasonló részletes és átlátható összefoglalót, hogy Te hogyan is látod Krisztus válságművét.
Ki büntet kit miért, hogyan, mik a mozgatórugók, hogy vagyunk mi a képben, mi a Szentháromság dinamikája, hogy viszonyul a hiposztatikus unió a helyettes büntetéshez, a két természet viszonya , mi a Szentlélek szerepe, jogilag ki bűnös ki nem az Atya szemében , stb. Továbbá a Törvény átka miért több, mint a halandóság, illetve hogy vélekedsz Hans Urs v. Balthasar nézete felől, mely szerint a Fiú objektíven nem volt büntetés alatt, hanem szubjektíven vette magára a teremtmény iránti szolidaritás miatt. Továbbá az általad javasolt megoldás hogy kapcsolódhat más modelekhez, mint Christus Victor, vagy Recapitulatio.
Szerintem másokat is érdekelne, korántsem csak engem !!!
Mint emlékezetes, a ” gazemberes ” poszt világosan mutatta, protestáns körökben is zavar van e téma körül, – szóval messze nem csak egy, a blogon kekeckedő katolikus kommentelőt kell lenyugtatni 🙂 ( Egyedül miattam nyilván túl nagy fáradozás volna, elismerem. ).
Nem vagy Bryan Cross rajongói tábor tagja…nos- a múltkori fordított esethez képest -erre meg én tudom azt mondani: ez azért annyira nem meglepő. 🙂
Őszintén elképedtem volna, ha igen. 🙂
Ahogy jeleztem, most ebben a sorozatban csak azt bizonyítom, hogy az egyházatyák írásaiban masszívan jelen van a helyettes bűnhődés tana, vagyis a megváltásnak az az értelmezése, hogy az Isten Fia a mi bűneink jogos büntetését szenvedte el a kereszten. Ez azt is jelenti, hogy az egyházatyák szerint objektív büntetésről van szó, nem csak szubjektív szolidaritásról, noha utóbbi is igaz. A Christus Victor és Recapitulatio modellek részben igazak, de csak a helyettes bűnhődéssel együtt, azt kiegészítve, ahogy például a Kol 2,11-15 vagy a Jel 12,9 utal rá (+ 1Jn 2,2 és 3,8b és 4,10). A Christus Victor modellnek az a verziója, amelyben Isten a Sátánnak fizeti ki a váltságdíjat, semmiképpen nem tartható. Noha egyes egyházatyák (pl. Órigenész) ezt a nézetet képviselték, egyetértek Nazianzoszi Gergellyel, aki felháborítónak nevezte a gondolatmenetet.
Tudom, vannak irányzatok, melyek „A helyettes bűnhődésről” különbözőképpen
gondolkodnak, számomra azonban hitéletem kezdetétől evidens. Sőt, haladva
a hit útján megismerve Istent mint Atyát, továbbá önmagam, egyre világosabb
számomra, ez nem is lehet másképp. Stabilitása pedig örök biztonságot nyújt.