A Kr. u. 2. század keresztény irodalmának egyik gyöngyszeme a Diognétoszhoz írt levél. A szerzője egy bizonyos Mathetesz; a neve egyszerűen Tanítványt jelent, egyébként semmit nem tudunk róla. A levél egy Diognétosz nevű embernek szól, aki szerette volna megismerni a keresztények vallását: „miféle istenben hisznek, őt hogyan szolgálják”, és „miért nem azonos a keresztény vallás a zsidókéval”. Ebből a levélből származik a híres részlet, amely úgy kezdődik: „A keresztényeket sem területi, sem nyelvi szempontból, még faji szempontból sem lehet megkülönböztetni a többi embertől.” A keresztények egyéb módon megmutatkozó másságát hangsúlyozó levélből – sok más értékes részlet mellett – az is kiderül, hogy a Tanítvány Krisztus halálát helyettes bűnhődésként értelmezte.
„Miután pedig gonoszságunk betelt, s egészen nyilvánvalóvá lett, hogy annak béreként büntetést és halált lehet remélni, eljött az idő, amikor Isten elhatározta immár jóságának és hatalmának kinyilvánítását (Istennek micsoda túláradó szeretete és emberszeretete!), nem gyűlölt minket és nem törölt el, gonoszságainkat nem tartotta számon, hanem nagylelkű volt, eltűrte, irgalmasan magára vette bűneinket, ő maga adta oda saját Fiát váltságul bűneinkért, a romlatlant a romlottért, a gonoszság nélkül valót a gonoszért, az igazat az igaztalanért, a halhatatlant a halandóért. Mi más fedhette volna be bűneinket, mint az ő igazságossága? Miben másban lett volna megigazulásunk, akik törvény nélkül és istentelenek voltunk, mint Isten egy Fiában? Mily édes csere, mily kifürkészhetetlen mű, mily nem remélt jótétemény! Mert sokak gonoszságát fedi be egy igazzal, egyetlen egy igaz voltával viszont sok törvényen kívülit tesz igazzá. Az előző időben természetünk életképtelensége igazolódott be, most viszont a Megváltót megmutatva, igazolta, a kilátástalant is lehetséges megmenteni, mindkettővel az volt a célja, hogy higgyünk jóságában, őt higgyük táplálónak, atyának, tanítónak, tanácsadóak, orvosnak, értelemnek, fénynek, tisztességnek, dicsőségnek, erőnek, életnek, nem törődve élelemmel, ruhával.” (IX.2-6)
A szerző „édes cseréről” beszél, arról, hogy a bűneink miatt büntetést és halált érdemeltünk, de Isten „nem gyűlölt minket”, hanem „irgalmasan magára vette a bűneinket”, saját Fiát adta oda „váltságul a bűneinkért”, hogy befedje bűneinket, mi pedig, bár igaztalanok, gonoszok és istentelenek voltunk, olyan igazak lehessünk Isten szemében, mint ő. Édes csere, mert Krisztus kapta meg a bűneink bérét – a büntetést és halált –, mi pedig az ő igazságát. Ez a helyettes bűnhődés tana.
***
(Az idézet Vanyó L.: Apostoli atyák c. szöveggyűjteményéből való.)
Görbicz Tamás számára nyilván nehézségeket okozhat e szakasz,
(Viszont szerintem azt már nehéz lenne belőle mondjuk levezetni, hogy a klasszikus reformátori felfogást tükrözi, és nem lehet úgy érteni , mint mondjuk Aquinói. )
Miért lenne nehéz levezetni belőle a reformátori felfogást? Luther, Kálvin vagy a reformátori hitvallások akár szó szerint ugyanezt mondták.
Őszintén, nem tudom mit tanít és Görbicz és miért kerül ide (is).
Ádám talán nem véletlenül az egyházatyákkal foglalkozik, és élvezettel olvasom az írásait a témában.
A kommentekben utalgatások mellett jó néven vennék valami közvetlen forrást, elegem van a másod- és harmadkézből (az az érzésem, inkább harmadkézből) érkező híradásokból…
Szia Ádám!
Félreértés lett belőle . Nem azt akartam mondtam,hogy a kérdéses szakaszból nem lehet levezetni a reformátorok álláspontját, -csak azt, nehéz lenne megindokolni, miért csak azt, kizárólagosan, és egyes egyedül lehetne levezetni, és miért nem lehetne mondjuk a helyettes váltság más értelmezési kereteit. ( amik nem elsősorban jogi, forenzikus kategóriákban taglalják a Megváltás és megigazulás egymással összefüggésben lévő kérdéseit. )
Cyprianus,
te viszed félre a témát. A cikksorozat nem arról szól, hogy az egyházatyák a reformátorok tanítását vallották. A cikkek egyházatyákról szólnak, akik a helyettes bűnhődés tanát vallották. (Ahogy egyébként a reformátorok is.) A sorozatban azt cáfolom, hogy a helyettes bűnhődés késői teológiai újítás lenne (mondjuk Anzelmé). Nyilvánvalóan nem az. A sorozatban azt bizonyítom, hogy a helyettes bűnhődés tana nem csak apostoli és evangéliumi, de katolikus és ortodox is. Aki tagadja a helyettes bűnhődést, az hajlik el az apostoli, evangéliumi, katolikus és ortodox hittől.
Ez most némileg offtopic, de anno én is azzal a várakozással álltam neki a Diognétoszhoz írt levél olvasásához, hogy most egy gyöngyszemre fogok lelni. Viszont az olvasása közben mégis keserű élményben volt részem. A levél valóban tartalmaz figyelemre méltó gondolatokat, de egyben hűen tanúskodik arról, hogy a zsidó gyökereitől egyre inkább elszakadó egyházban mekkora utálat kezdett teret nyerni a zsidóság felé (persze a korabeli zsidóság mindent megtett, hogy ezt kiprovokálja, de az egyház azért Krisztus teste, hogy ez ne zavarja). Ez a korai kereszténységben megjelenő identitásválság egyértelmű jele, amely aztán kiteljesedve bő másfél évezreden át (egészen a mai napig) az egyetemes egyház kisiklásának egyik meghatározó ereje lett.
A levél nem pusztán a pogány keresztények júdaizáló tendenciái ellen buzdít (amely buzdítás az újszövetségben és más korai keresztény írásokban is is megtalálható, és valóban nagyon fontos!), hanem egy hatalmas fűrésszel nekiesve vágja a fát a kereszténység alatt, amely azt a saját éltető gyökereihez kapcsolná. A levél a kereszténységet legalább annyira a zsidósággal (és az ószövetségi rendszerrel) szemben határozza meg, mint a pogány vallásokkal szemben. Talán akkor még nem volt látható, hogy ez mekkora tévedés, de ma, történelmi távlatból ez egyértelmű.
Emiatt tehát szomorúsággal gondolok a levélre, amely a „zsidók babonaságairól” beszél, akik „kicsinyes körülmetélkedésüket” komolyan veszik, és amely a tórai istentiszteleti rendszer és a pogányok bálványimádása között semmiféle lényegi különbséget nem vél felfedezni.
Néhány különösen zavaró idézet a levélből (Vanyó fordítása alapján):
„Úgy tűnik nekem, hogy nincs különbség semmilyen tekintetben azok között, akik úgy vélik, hogy vér-, tömjén-, és égő áldozattal tesznek eleget tiszteletének és ezzel kifizethetik, s azok között, akik ugyanezt a megbecsülést mutatják a néma bálványok iránt…”
„Úgy gondolom, nem szükséges felvilágosítanom téged az ételek körül csapott vaklármájukról, a szombattal kapcsolatos balhiedelmeikről, a körülmetélkedés miatti büszkélkedésükről, a böjtök és az újhold körüli színlelésükről, melyek fölösleges és nevetséges dolgok.”
„Hogyne volna nevetséges dolog úgy büszkélkedni a test megcsonkításával, mint a kiválasztottság tanújelével, mintha ezért kiváltképpen szeretné őket Isten?”
Természetesen attól, hogy a levél teológiája a fentiek tekintetében szerintem kifejezetten káros, még a megváltás tekintetében lehet helyes. A levél bemutatja azt, hogy a korai keresztények hittek a helyettes bűnhődésben, így Ádám cikkével messzemenőkig egyetértek!
Steve, a levél antijudaizmusa tényleg helytelen, bár emberileg érthető. A Bar Kochba fölkelés után pláne fagyos lett a viszony, ahogy a zsidó kereszténység súlyos üldözésnek esett áldozatul.
Azonban érdemes megegyezni, (neo) protestáns körök legalábbis ilyen hangnemben, és vehemensen támadják a katolikus ( esetleg keleti vagy orientális orthodox) egyházat. Hányszor olvastam már fórumokon, hogy az babiloni misztikus kultusz, rosszabb mint a hinduizmus, egyike a nem keresztyén pogány vallásoknak stb. Stb.
Ádám, …De mi számít „helyettes bűnhődés” -nek számodra?
Anzelm tétele az? Aquinói felfogása az?
Cypriánus,
ha folytatni akarnám a sort, hozzátenném, hogy protestáns őseinket pedig a pápisták máglyán égették meg, gályarabságba hurcolták, tömegesen legyilkolták. De ennek nincs értelme. Én a magam részéről nem értek egyet azzal, hogy a katolikus vagy az ortodox egyházak pogány vallások lennének, de ezekben a cikkekben nem is a r. katolikus egyház a téma.
Cypriánus,
hogy mi számít számomra helyettes bűnhődésnek, azt már többször tisztáztam. A bűneink miatt halált érdemeltünk, de bűneink jogos büntetését Jézus Krisztus szenvedte el helyettünk. Anzelm és Aquinói Tamás egyértelműen tanították a helyettes bűnhődést. Aquinói Tamás a Summa Theologiae 54. kötetében a büntetés szót is használja Jézus Krisztus engesztelő halála kapcsán, akit szerinte Isten jósága adott nekünk, hogy igazságát megelégítse, bennünket pedig kiváltson megfizethetetlen adósságainkból.
Jaja, viszont elkülönítette a jogi és orvosi értelmét.
( off-topic, de a protestánsok sem mindig a vallási szabadság harcosai voltak , az angol és skót gyakorlat a katolikusok ellen különösen kemény, túlzás nélkül brutális volt, olyan halálnemekkel, amiket inkább le sem írok. Anna királynő idején még az ír katolikusok is elvesztették összes politikai és állampolgári jogukat, afféle tulajdon és hatékony jogi védelem nélküli gyarmatlakók lettek saját földjükön. De ez tényleg off, csak arra reagáltam, ha Steve szerint hiba volt a ” múltat végképp eltörölni ” hozzá állás a judaizmus ellen, akkor talán a mai neo protestánsok is okulhatnak ebből. )
OFF:
Szia Cypriánus,
igen, bár a keresztény (ill. hogy a katolicizmust se rekesszük ki, mondjuk úgy, hogy a keresztény színezetű ;)) egyházak közötti kölcsönös veszekedés bizonyos értelemben családon belüli viszály. Ha valaki igazán korrektül akar gondolkodni, be kell látnia, hogy az egyetemes egyház már régen nem a szervezeti egysége miatt egyetemes (katolikus), hanem a szellemi egysége miatt, amely még a különböző irányzatok közötti veszekedés mellett is felkezeteken átívelő módon azokat öleli fel, akik az üdvözítő hit minimumát szívükből hiszik – az Úr ismeri az övéit. Véleményem szerint a katolikus egyházon belül is vannak igaz hívő emberek (bár igaz, hogy szerintem ehhez több sarokponton szemben kell állniuk saját egyházuk tanításával ill. gyakorlatával).
Persze a szakadások és pártoskodások rossz és szomorú dolgok, ugyanakkor nem kikerülhetők, hiszen objektív módon az is belátható, hogy a történelmi kereszténység szinte biztosan olyan állapotba került, amely idegen attól, amiről az egyháznak szólnia kellene, és egyben nem is tűnik megreformálhatónak – a megújulási mozgalmak tehát csak kiszakadás útján tudtak/tudnak elindulni (persze nem csak megújulási mozgalmak indulnak el kiszakadás útján, hanem aposztata ill. eretnek mozgalmak is). Ugyanakkor ha a szakadások elindulnak, és egyszer igazolhatók, akkor onnan már nincs visszaút, a kiszakadott közösségből is óhatatlanul lesznek kiszakadások, satöbbi. Az egyháztörténelem bizonyos olvasata gyakorlatilag arról szól, hogy ki honnan szakad ki, és miért…
A szakadás alapja személyi ellentét, vagy teológiai ellentét (vagy mindkettő egyszerre, és az egyik a másik elfedése csupán – keresztény közegben nem „illik” pusztán hatalomvágyból szakadást generálni, legalább névlegesen kell valami más indok is). Mivel a szakadásra okot adó teológiai ellentétek általában az „igazság” körül forognak, óhatatlanul élesek lesznek a viták. Ha pedig már létrejön egy szakadás, akkor a megkülönböztetés iránti igény miatt a kicsi különbségeket is rendkívül hangsúlyosnak érzik a résztvevők (amelyet a kezdeti időszakban tovább tüzesít a szakadás körüli veszekedésekből származó személyes ellentét). Ehhez hozzáadódik még az is, hogy amiből az ember „kijön”, azt amúgy is hajlamos (már csak önigazolásként is) a lehető legnegatívabb színekben látni, ilyenkor még a jó is rossznak tűnik. Ezek persze nem csak a kereszténységen, hanem más vallásokon belül is hasonlóan zajlanak, lásd pl. a júdaizmus vagy iszlám különböző ágait, sőt a politikában és gazdasági életben is hasonló elvek érvényesülnek. Természetes jelenség, hogy a kisegyházak a nagyegyházakkal szemben (is) definiálják magukat, néha esetleg túlzásba is esve. Az általad talán burkoltan említett kisegyházi közösség alapvetően katolikus (karizmatikus) háttérből jött, már csak emiatt is az átlagosnál is hangsúlyosabb volt a „babilonozás” (de ez egyébként egy klasszikus protestáns nézet, így nincs mit szégyenleni rajta, és valóban van benne valami + cserébe az érintett közösség is megkapta a „destruktív szekta” címkét, amit a mai napig nem tudott magáról teljesen lemosni :)).
—
Visszatérve a júdaizmus kérdéséhez, nekem igazából nem is azzal van problémám, hogy az egyre inkább pogány többésgűvé váló ókeresztény egyház meg akarta magát különböztetni a júdaizmustól. Ez pszichológiai szempontból érthető (lásd fentebb), valamint valós teológiai okai is voltak. A Krisztust elutasító, és a templom pusztulása miatt a tórai rendszertől kényszerből szintén eltávolodó júdaizmus maga is antikrisztusivá vált (mindkét dolog ezt a kényszerpályát jelölte ki számára), és minden modern zsidó-keresztény közeledés ellenére bizonyos értelemben a mai napig is az (ezt minden judaizálásra hajlamos kereszténynek illene észrevennie). Viszont a meglátásom szerint a Mathetesz levele túllépi az elfogadható határt – ő nem a korabeli kortárs júdaizmussal szemben határozza meg magát (pedig abban találhatott volna elég sok problémás elemet), hanem kifejezetten a biblikus júdaizmussal szemben határozza meg magát, ami viszont is egy antikrisztusi álláspont. Ezért mondom azt, hogy komoly problémának látom, hogy Mathetesz a kereszténységet legalább annyira a saját gyökerei ellenében próbálja definiálni, mint a pogány vallásokkal szemben. Márpedig csak az utóbbi a Béliál, az előbbi nem.
Jaja, viszont elkülönítette a jogi és orvosi értelmét.
Cypriánus,
három idézet következik, meg tudod mondani, melyik van Aquinói Szent Tamástól, és melyik Kálvintól?
„A törvény alatt Isten azt parancsolta, hogy állatokat áldozzanak neki. Krisztusban ez egészen új formát öltött, lévén, hogy ugyanő a pap és az áldozat, mert nem lehetett más, alkalmas elégtételt találni a bűnökre, és senki más nem volt méltó arra a nagy tiszteletre, hogy egyszülött fiát ajánlja fel Istennek. Krisztus tehát nemcsak azért viseli a papságot, hogy az engesztelés örök törvénye értelmében megszerezze számunkra az Atya kegyét és kedvezését, hanem azért is, hogy minket is felvegyen e kiváló tiszteletre méltó társaságba. Mert bár mi önmagunkban szennyezettek vagyunk, benne mégis papok vagyunk, Istennek ajánljuk magunkat és mindenünket, és a mennyei szentélybe szabadon megyünk be, hogy könyörgésünk és magasztalásunk áldozata kedves és jó illatú legyen Isten előtt.”
„Gonosz és kegyetlen dolog akarata ellenére szenvedésre és halálra adni ártatlan embert. Az Atyaisten sem tette ezt, amikor Fia akaratát arra indította, hogy értünk szenvedjen. Isten szigorúsága mutatkozik meg ebben; nem volt hajlandó büntetés nélkül megbocsátani a bűnt, amiképpen az apostol is utal rá, amikor azt mondja: Nem kímélte az ő Fiát sem. De Isten jóságát is megmutatja, mert miként az ember nem volt képes elégséges elégtételt adni semennyi szenvedés által sem, Isten adta neki őt, aki elégséges számára. Pál hangsúlyozza ezt, amikor azt mondja: Őt mindannyiunk számára odaadta, és Isten őt /Krisztust/ rendelte engesztelő áldozatul vére által azoknak, akik hisznek.”
„A bűn miatt az embernek kétféle adóssága lett. Először, a bűn rabszolgája lett, hiszen mindenki, aki bűnt követ el, rabszolgája a bűnnek, és ami az embert legyőzi, annak az ember rabszolgája. Mivel az ördög azáltal győzte le az embert, hogy rávette a bűnre, az ember ki lett szolgáltatva az ördög szolgaságának. Másodszor, a bűn miatt az ember adósa lett az Isten igazságából következő büntetésnek… Mivel Krisztus szenvedése elégséges, sőt, több mint elégséges elégtételt adott az ember bűnéért és adósságáért, az ő szenvedése volt a beárazott büntetés, amely által megszabadulunk mindkét adósságtól. Az elégtétel, amelyet önmagunkért vagy másért ajánlunk fel, arra az árra hasonlít, amelyet váltságdíjként adunk magunkért a bűnből és a büntetésből… Krisztus adott elégtételt… a legnagyobbat ajánlva fel értünk, vagyis önmagát. Ennél az oknál fogva mondják, hogy Krisztus szenvedése a mi váltságdíjunk.”
Mik a nyeremények? 🙂
Mi a tipped?:)
Nem csalok. Természetesen bármelyik lehetne mindkettő, de szerintem Kálvin, Kálvin, Aquinói.
Amúgy pl. Mária kapcsán lehet hasonló becsapós kvízeket gyártani, ugyanis Aquinói elég hűvös volt Mária esetén, míg a Svájci reformátorok ( Zwingli, Oecolampadius, Kálvin) meg erős tisztelettel nézték. ( persze protestáns felfogásban, de az örök szüzesség számukra még nem volt kérdés. )
Az első Kálvintól van, a második kettő Aquinói Szent Tamástól.
A második szöveg esetén nem is voltam biztos, 🙂
De az így látszik, hogy nem gugliztam utána.
Kedves Steve! Bevallom, nem feltétlenül / elsősorban a HGY re gondoltam. Ez egy általánosabb jelenség, nagyon radikális református körökben is megvan. ( Természetesen ezeknek a köröknek Te is egy antikrisztusi szellem által megvezetett félpogány szektás vagy, mivel a katolikus vagy a karizmatikus szó egyaránt szitoknak számít, egy általam közelebbről meghatározó nem kívánt (új)szegedi lelkész 🙂 🙂 :-)… szemében már a karizmatikussokkal szóba álló református is súlyosan megtévelyedett…)
Viszont azzal egyáltalán nem értek egyet, hogy minnél inkább saját egyháza dogmái ellen fordul egy katolikus , annál nagyobb eséllyel hívő. Ilyen alapon a liberális „teológus „, Perintfalvi Rita hívőbb mint Slachta Margit, vagy Slachtának a nyilasok által zsidó gyerekek mentése miatt a Dunába lőtt helyettese, Salkaházy Sára, ami nyilvánvalóan nincs így.
Azonkívül Ratzinger egész dogmatikus katolikusnak tűnik, most nem is arra gondolok, hogy pápa volt ,mert ez önmagában nem sokat jelent :-), hanem arra, hogy a Hittani Kongregáció feje volt több évtizedig.
De mégis, a Názáreti Jézus című könyvét sok protestáns is kedveli, ( ajánlom a könyvet Neked is, van szó benne a Máté Evangélium 27:25 ről egy elég hosszú rész , egzegetizálja is) és egy enciklikája néhány gondolata még Ádámot is megihlette.
Ehhez képest mérd légyszíves Bono-t, és más hasonló wanna be liberális katolikust…Gondolom nem érzed magadat közelebb hozzájuk.
De ez tényleg OFF.
Szia Cypriánus,
szerintem ne élezzük a kérdést, mert Ádám törölni fogja az egészet. Elég, hogy konstatáljuk a különbséget a megértésben. 🙂 Nyilván nem a liberális katolikusokra gondoltam. Valójában őszintén azt kívánom, hogy az derüljön ki, hogy csak én aggódom túl a dolgokat, és Isten nálam sokkal flexibilisebben látja ezeket. De mégis, mivel van egyfajta meggyőződésem (amelyet legjobb tudásom és lelkiismeretem szerint igyekszek a Biblia tanítására alapozni), elvtelenség lenne azt állítanom, hogy nem látok egy határt, amin bizonyos katolikus hitgyakorlatok és elvek szerintem kívül vannak, és amelyek miatt fájó módon, de csak aggódással tudok a katolikus hívők sorsa felől gondolkodni (legyenek bármily őszinték és elkötelezettek). De ez az aggódás nem a katolikus hívők ellen, hanem értük van. Természetesen tudomásul veszem, hogy a katolikusok a protestantizmussal szemben szintén megfogalmazzák ellenvetéseiket.
Ezt a kérdést nem fogjuk tudni ennél jobban kezelni az itteni keretek között. Erről majd akkor beszélgessünk többet, ha újra ez lesz a téma Ádám blogján. 🙂
ps. Ratzinger utólag vált igazán szimpatikussá számomra, Ferenc pápa fényében. Ezzel talán sokan így vannak.
Ádám, igaz, elnézést.
„Krisztusban ez egészen új formát öltött, lévén, hogy ugyanő a pap és az áldozat”
„Őt mindannyiunk számára odaadta, és Isten őt /Krisztust/ rendelte engesztelő áldozatul”
„Mivel Krisztus szenvedése elégséges”
– Biztos, hogy jól vannak fordítva ezek az idézetek? A legtöbb keresztény szerző szokta tudni, hogy Jézust nem hívták „Krisztus”-nak, ez nem a neve. A tisztsége görögül „a Krisztosz”, vagyis a Felkent, azaz a Messiás. Szerintem ez nem apró pontatlanság, hanem lényegi vakfolt, amit korrigálva Jézus életműve visszanyeri a messiási értelmét, összhangba kerül a judaista háttérrel. (Amitől ma mintha olyan idegenül-távol állna, mint a görög nyelv a hébertől.)
Teszteljük:
„a Messiásban ez egészen új formát öltött, lévén, hogy ugyanő a pap és az áldozat”
„Őt mindannyiunk számára odaadta, és Isten őt /a Messiást/ rendelte engesztelő áldozatul”
„Mivel a Messiás szenvedése elégséges”
Ugyanazt jelenti az alsó változat, mint a felső? Ugyanazok a következtetések adódnak belőle? Az alsó változat nagy előnye, hogy vallásközileg is érthető, és értelmes általános diskurzus alapja lehet.
Az ójudaizmusnak nagyon komoly problémája van azzal a szenvedésre összpontosító életszemlélettel, ami az önáldozatban megfogalmazódik. Ez alól akarja felszabadítani az emberiséget Freud, és megannyi ójudaista hátterű művész, filmes, stb. Szerintük az életöröm álljon a fókuszban, az következik a Teremtésből, és nem az önáldozat. Ha Jézust számukra is érthetően a Messiásnak nevezzük, ez a búvópatakként, érzelmi szinten lappangó vita kibeszélhetővé válik, ki-ki el tudja mondani, hogy a Messiásnak szerinte miért lényegi vonása a szenvedés, illetve hogy szerinte miért nem, sőt. A közbeszéd és a közérzet ugrásszerűen fejlódne, ha ez a téma nyíltan és világosan felszínre tudna kerülni.
László,
értem, hogy valamiért fontos neked ez a nyelvi különbségtétel, sokszor, sok helyen elmondtad, de az igazság az, hogy a Jézus korabeli zsidóság számára semmi különbséget nem jelentett, hogy sémi vagy görög nyelven utaltak-e a Felkentre.
Ádám, lehet, hogy csak én vélem fontosnak a témát, miközben nem is az.
Egy rabbi ezek szerint feltehetné a kérdést: „Honnan tudjuk, hogy eljött a Krisztosz, akire várunk?” Ma nem tehetné fel, mert ez egy zsidó számára nonszensz. A kérdés helyesen: „Honnan tudjuk, hogy eljött a Messiás, akire várunk?”
Kétezer éve egy rabbi még feltehette a kérdést az első formában? Ha igen, az sem indokolja a névelő elhagyását a titulus elől.
A vallásközi párbeszédben kevesebb lenne a félreértés, ha ragaszkodnánk a névelőhöz a Krisztus előtt, és nem használnánk személynévnek látszó formában. Egy példa: https://www.reconstructingjudaism.org/news/waiting-messiah