Tim Keller szerint az Istennek való engedelmességre két dolog motivál bennünket: a gyönyörködés és a kötelesség (beauty and duty). Egyetértek. Ha a szívünk teljesen a helyén lenne, az Istenben való gyönyörködés lenne engedelmességünk egyedüli motivációja. Isten szépsége, jósága, igazsága olyan erővel hatna ránk, hogy semmi mást nem akarnánk, mint megtenni, amit ő kér tőlünk. Sok esetben át is éljük ezt. Ahogy a Szentlélek fokozatosan formálja a szívünket, engedelmességünk alapja egyre inkább Isten lényének és akaratának vonzereje lesz. A lassú átalakítás munkája mellett Krisztus időnként meg is keresztel bennünket Szentlelkével, természetfeletti erővel ruház fel, örömmel, bátorsággal, szent vágyakozással ajándékoz meg, hogy ez a motivációs bázisunk új lendülettel és akarással teljen meg.
Máskor azonban bűnös vágyak, a lelkünk sivársága, Isten iránti érzéketlenségünk miatt nem tudunk gyönyörködni benne és akaratában. Ilyenkor is engedelmeskednünk kell, de az érzelmi töltet helyét a kötelességnek kell átvennnie. Kötelességünk akkor is Isten akaratát tenni, amikor szívünk szerint nem azt tennénk, és akkor is, amikor különböző vágyak erősebben húznának más irányba. A kötelesség szót nem szeretjük, de sokszor csak a kötelesség véd meg bennünket attól, hogy pillanatnyi vágyak és vonzások teljesen lerombolják mindazt, amit jobb időszakainkban felépítettünk. Ha a házasságunkban csak akkor maradnánk hűségesek, amikor éppen a legmélyebb szerelem tüze ég bennünk, akkor talán már az első konfliktus idején véget vetnénk a köteléknek. Ha csak akkor adakoznánk, amikor éppen kedvünk van hozzá, mert Istenre nézünk, kevesen élnék át Isten áldását rajtunk keresztül. Ha csak akkor végeznénk lelkiismeretesen a munkánkat, ha éppen betölt Isten szeretete, nem sokáig lenne munkánk.
Ne elégedjünk meg vele, de ne is bánjuk, hogy időnként csak kötelességként tesszük Isten akaratát. A kötelesség hidalja át azokat az időszakokat, amikor mélyen gyökerező bűnösségünk miatt Istent és akaratát nem vagyunk képesek teljes örömnek tekinteni. Törekedjünk ugyanakkor arra, hogy Istent mélyebben is megismerjük és megszeressük. Imádkozzunk Szentlélekért, és engedjük, hogy Isten igéje újra és újra átjárjon és megmosson bennünket. Van, amikor éppen a kötelességszerű bibliaolvasás és imádkozás vezet el a megújult szenvedélyhez, mely örömmé változtatja a kötelességet, és új lendületet ad engedelmességünknek. Amíg ebben a testben vagyunk, szükségünk lesz a kötelességre mint hasznos pótmotivációra.
„Ha a szívünk teljesen a helyén lenne, az Istenben való gyönyörködés lenne engedelmességünk egyedüli motivációja.”
Ez szerintem nem igaz. Jézus is imádkozott úgy, hogy ne kelljen végigcsinálnia… És neki aztán biztos, hogy a helyén volt a szíve.
Kedves endi, azt hiszem, értem, amit mondasz, de két körülmény miatt mégsem adok igazat. Először is Jézus éppen attól viszolygott, hogy Atyja haragja alá kerül, vagyis elszakad Tőle. Másodszor: végül az Atya iránti szeretetből tette le mégis az életét. Engedelmességének motivációja az Istenben való gyönyörködés volt, ahogy félelmének is ugyanez volt az oka. A mi engedelmességünknek soha nem következménye, hogy elszakadunk Istentől (Jézus átokká lett értünk, hogy nekünk ne kelljen ebbe a helyzetbe kerülnünk), ezért az engedelmességtől való félelmünk motivációja nem ugyanaz, mint Jézus esetében.
Most leültem a gép elé és 2 órája a blogodat olvasom… ez az írás volt számomra a legfelszabadítóbb…
Jó, ha az embernek nem kell megvetnie magát azért, mert az elmúlt években csupán a kötelesség segítette a túlélését.
Tényleg mankó, de többre vágyom.
Eszter, köszönöm a bátorító hozzászólásaidat!
Számomra pedig az a felszabadító, hogy hihetjük, remélhetjük, hogy felválthatja a kötelességet az Istenben való gyönyörködés. Lehet és érdemes ezt remélni, nem hiba ha úgy érezzük, kell lennie valami többnek, szebbnek, jobbnak a pusztán kötelességeknek való megfelelésből cselekvésnél.
Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt… és engedelmeskedett mindhalálig. (Filippi levél 2 rész 5-9 )
Ha Jézusnál, mint a legnagyobb példánál maradunk, akkor is elmondhatjuk, hogy a teljes ember úgy halad előre az útján, hogy belső (indulat) és külső programot (engedelmesség) is követ egyidejűleg. Az individualizmus korlátolt abban, hogy az életprogram során csak a belső serkentést kereszteli meg egyedül hiteles forrásnak, pedig ezt az érzelmi síkon kívül máshol ki sem tudja élni. Se a társadalomi együttélés se a kozmológia nem igazolja a mikro és makro környezet hatásainak ilyen kategorikus kiiktatását.
Ezzel szemben a parancsuralmi rendszerekben inkább kiviről jelölik ki az ember dolgát és durván csorbítják az egyéni hozzájárulás lehetőségét miközben az immanens kontrolt hazudják személyeségnek. Ha az ember elfogadja a közösségiségi és teremtettségi létének a kihívást, akkor azzal teszi legtöbbet saját motivációjának táplálásáért, ha tekintélyeket keres magának. A művészi és tudományos életben rangja van annak, ha valaki a nagyobb hatása kerül.
Jézus annyiban volt több, mint ember, hogy a mindhalálig való engedelmességben ( az Atya iránt ) az akaratát ugyan meg kellett tagadnia, de legbelsőbb szándékát nem. Az ember Jézus nélkül sosem áll ennyire Isten oldalán, csak a kereszttel azonosulva.
Ádám írja:
„………., de sokszor csak a kötelesség véd meg bennünket attól, hogy pillanatnyi vágyak és vonzások teljesen lerombolják mindazt, amit jobb időszakainkban felépítettünk ……….”
Életem több területén ez nálam is így működik, ezért hálás vagyok a kötelességtudatért. Ám van még valami, ami fegyelmez a pillanatnyi vágyak, vonzások megtevésében. Ez pedig a vetés – aratás törvényszerűsége. Ugyanis tapasztalom, hasonlóan a természet törvényszerűségeihez, minden tettem vetés, amit aratás követ:
„Ne legyetek megtévesztve, Isten nem csúfoltatik meg; mert amit vet az ember, azt aratja is. Mert aki vet az ő testének, a testből arat romlást; aki pedig vet a léleknek, a lélekből arat örök életet.” (Galata 6:7-8)
Azonban megtévesztő lehet a két esemény között eltelt idő. Van, hogy „vetésem” rövid időn belül követi az „aratás”, de van, hogy hosszabb idő telik el a kettő között. Súlyosabb „bűnmag” vetését, hosszabb érési idő követ, így előfordulhat, hogy aratáskor már elfelejtem a kezdetet. Isten azonban segítségemre van ezen törvényszerűség felismerésében.
Igen, ez is fontos. A jelenben a változást sokszor a múltbeli vetéssel kapcsolatos bűnbánat indítja el, és ennek eredménye egy újfajta vetés, amely a jövőt alapozza meg. A vetés pedig nem érzésekből, hanem döntésekből áll.
„……… A vetés pedig nem érzésekből, hanem döntésekből áll.”
Egyetértek Ádám.