Dorothy L. Sayers a huszadik századi brit irodalom egyik kiemelkedő alakja volt, és egyben keresztény is. Írt krimiket, színdarabokat, verseket és esszéket, valamint angolra fordította Dante Isteni színjátékát. Detektívtörténetei főhőse Lord Peter Wimsey, akinek alakja kevésbé ismert, mint Poirot-é, de vele és Chesterton Brown páterével együtt szokták emlegetni. Sayers drámáit a mai napig játsszák, és esszéi sem merültek feledésbe. Éppen ennek fényében számomra különösen érdekes, ahogy a hit és az irodalom összefüggéseit látja. Aki királynak született (Encián Kiadó, 2014) c. hangjátékai bevezetőjében többek között a teológia és a drámaköltészet közötti kapcsolatról ír, és két fontos elvet fogalmaz meg:
„Tisztán dramaturgiai szempontból a teológia hallatlan előny, hiszen a szellemi következetesség roppant építményébe zárja az egész szerkezetet. Aligha lehet erre az acélos és hatalmas építményre bármi egyenetlenséget, semmitmondást vagy hamisságot felhordani. Már ha két feltételnek eleget teszünk. Kidolgozott teológiának kell lennie; soha igazabb mondás nem volt ennél: »akinek sántít a hite, az nem menekülhet meg, de művészeti építménye aztán biztosan nem«. A laza és érzelgős teológia laza és érzelgős művészeti formákat terem, a logikátlan teológia logikátlan helyzeteket hoz létre; a kiegyensúlyozatlan teológia hamis hangsúlyokat és képtelenségeket idéz elő. Megfordítva: nincs alaposabb próbája egy teológiának, mint amikor drámai feldolgozásnak vetik alá, ugyanígy semmi nem leplezi le jobban a jellemábrázolás, a történetszövés vagy akár egy filozófia következetlenségeit, mint amikor színpadra állítják, hogy beszéljen a maga nevében. Azt a teológiát, amely ellenáll a drámaköltő kíméletlen cibálásainak és tépdeséseinek, bizonyosan erős fonálból szőtték. Miután ilyen kezelésnek vetettem alá az egyetemes teológiát, kénytelen vagyok kimondani, hogy ilyen erős a szövése. Másutt azt adtam egy szereplőm szájába: »ami helytáll a művészetben, helytáll a gyakorlatban«, és csak megerősíthetem, soha nem szembesültem olyan helyzettel, hogy a művészeti igazság cáfolta volna a teológiai igazságot.
A második feltétel elsőre úgy tetszhet, ellentmond, pedig dehogy mond ellent az elsőnek. Ez a feltétel így szól: ha ezt a sajátos tárgyat dramatizálja valaki, meg kell szabadulnia minden építő és teológiai törekvésétől. Azzal a céllal kell nekifognia, hogy nem eligazít, hanem bemutat, nem tanulságot közöl, hanem történetet mesél el, nem hittudományi leckét fejt ki, amit párbeszéddel szemléltet, hanem jó színművet ír. […] Márpedig ez valójában azt jelenti, hogy az írónak úgy kell felfognia a teológiát – a dogmát –, mint amely benső részét képezi a feldolgozandó anyagának, nem pedig külső célként, amelyre műve irányul. A dogma nem más, mint művészetének nyelvtana és szókészlete. […] Ennek megfelelően a színműírónak nem az a dolga, hogy a drámát alárendelje a teológiának, hanem hogy a saját kiindulópontjából végezze el az igazmondás feladatát, és bízzék, hogy a teológia magától, sértetlenül kibontakozik a történet drámai megjelenítéséből. Aligha tehet másképp, már ha a drámaköltő hűséges az anyagához, hiszen Krisztus teológiája és élete egy: élete nem más, mint cselekvő teológia, élete drámája pedig nem más, mint drámai cselekményként megjelenített dogma.” (17-18)
Dorothy Sayers gondolatmenete annyira kerek, hogy nem is tennék hozzá semmit, csak kiemelem ezt a mondatot: „A laza és érzelgős teológia laza és érzelgős művészeti formákat terem, a logikátlan teológia logikátlan helyzeteket hoz létre; a kiegyensúlyozatlan teológia hamis hangsúlyokat és képtelenségeket idéz elő.”
Nagyon köszi Ádám! Nagyon izgalmas amit ír.